A szamár nemcsak egy haszonállat az emberiség történetében, hiszen rengetegféle kulturális jelentés tapadt a nevéhez. Ezekbe is belegondolhattunk a MITEM 6. napján, amikor a színházi találkozó kísérőprogramjai között Asino (szamár) címmel, az orosz színházi alkotó, Anatolij Vasziljev 2017-ben készült filmjét láthatták az érdeklődők az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
„Epikus hangvételű óda az európai kultúrkörben fontos szerepet betöltő és sokféleképpen ábrázolt négylábú állatról” – olvasható a fülszövegben, és valóban, ha belegondolunk, a szamár dimenziója tényleg izgalmas olvasatát adja az emberi történelemnek, irodalomnak, ahogy a filmkészítők említik is, Apuleiustól Jézuson át Sancho Panzáig. A szamár – ha mint metaforát nézzük – egyszerre jelenti az alázat, a hűség a türelem és a kitartás példáját, ugyanakkor a butaságot, az ostobaságot, vagy éppen a csökönyösséget, ahogy erről a közmondások is tanúskodnak. Érdekes belegondolni abba, hogy miközben az előbb említett szakrális példázat, vagyis Jézus szamárháton tett útja egyfelől felmagasztalja, vagyis a legszentebb állatok sorába helyezi a szamarat, ugyanakkor a ma is használt kifejezéseinkben folyamatosan úgy bukkan fel ez az állat, mint a mérhetetlen stupiditás megfelelője. Gondoljunk csak az iskolai szavakra: a nebuló szamár, ha nem tud valamit, szamárfülnek hívjuk a rendetlen füzet behajtott sarkait, szamárpadnak a megszégyenítendő tanulók büntetőpadját, és így tovább. Emellett a szamár az irodalomban sokszor a buta buja vágy megtestesítője, mint Shakespeare-nél a Szentivánéji álomban, ahol Zuboly szamárrá változik, de az sem véletlen, hogy a középkor vaskos történeteit összegyűjtő közismert kötetet Szamártestamentum címen adták ki. Már az ókorban is volt ennek előzménye, például a görög mitológiában Priaposznak, termékenység istenének a szent állata volt a szamár, vagy római szaturnáliákon is megjelent, sokszor áldozati állatként. Talán az sem véletlen, hogy az állat szentsége szinte minden kultúrában valahogyan megtalálható, és nemcsak a kereszténységben, hanem az arab világban, vagy a Távol-Keleten is van nyoma a szamarak tiszteletének. Az összkép az, hogy a több ezer éve velünk élő szamár sajátságos kettősséget hordoz: a szent és a profán tudattartalmak „jin-jang” összekapcsolódását. Anatolij Vaszinjev most bemutatott alkotása segített belegondolni, mit (mennyi mindent) jelenthet nekünk a szamár.
„Az egész úgy kezdődött, hogy írtam egy forgatókönyvet Pirandello egyik műve alapján.” – hangzott el a film előtti bevezetőben, ahol Anatolij Vasziljev ismertette a film elkészültének körülményeit. A Pirandello-darab cselekménye Olaszországban zajlik. Eredetileg úgy tervezték, hogy a film vége, az utolsó epizód az olasz Palio nevű ünnepségen játszódik majd, ami a szamarak ünnepe. Az olasz szamárversenyről Vasziljev azt mondta, ez a legnevetségesebb futam, amit valaha látott. Elsősorban azért, mert a szamarak nem igazán állnak készen efféle megmérettetésekre. Mindenesetre ez nagy népünnepélynek számít Olaszországban, a története több száz évre nyúlik vissza – tette hozzá Vasziljev. A középkorban alakult ki, de valószínűleg már az ókorban is volt hasonló. Vasziljev szerint ez a népünnepély azért is gyönyörű, mert az ünnep lényege a butaság dicsőítése. Nagyon sokféle ünnep van, van ahol a patriotizmust, az erőt, a győzelmet ünnepeljük, ez pedig a butaság ünnepe lett – fogalmazott a rendező. Rengetegen gyűlnek össze ezeken az ünnepségeken, és élvezik a butaság pillanatait. Ennek a humora alapvetően a folklórból fakad. A Paliót minden évben megrendezik, részt vesz benne mindenki, még az egyház is kapcsolódik. Különböző szertartások, felvonulások kísérik, misét tartanak. Ez az ünnep szerepelt volna tehát a forgatókönyv végén, de ahogy az lenni szokott, nem tudott elkészülni minden az eredeti tervek szerint – mesélte a rendező. Ekkor Vasziljev felvetette a producernek, hogy mi lenne, ha egy egész filmet szentelnének a szamárnak. A film műfaját leginkább a „posztdokumentarista” jelzővel lehet illetni – tette hozzá a rendező, mivel dokumentarista felvételeket tartalmaz, amelyek csak a vágás révén nyernek művészi értelmet. Úgy is fel lehet fogni ezt, mint egy artisztikus vallomást a szamárról. A filmben persze több szamár is szerepel, de igyekezték úgy tálalni a „szamárságot” mint allegóriát. Vasziljev megkérte az Antonioni és Fellini filmjeit is jegyző Tonino Guerra olasz forgatókönyvíró özvegyét, hogy felhasználhasson tőle írásokat. Ehhez az özvegy hozzájárult, így az ő szövegei, különböző aforizmák, maximák és versek is bekerültek ebbe a filmbe. A némafilm eszköztárával dolgozott a rendező ebben az alkotásban, ezért a feliratok mondják azt el, mire gondolhatott a szamár abban a pillanatban, amit láthatunk. A filmben nemcsak Tonino Guerra szövegei olvashatóak, hanem szerepelnek itt részletek antik drámákból, idézetek Luigi Pirandellótól, Francis Jammes francia költő verseiből, de még Hemingwaytől is van benne idézet. A zenét egy kiváló improvizatív zenész, a csellista Giovanni Sollima szerezte. A készítő stáb orosz volt, de, mivel olasz közegben játszódik, nagyon sok olasz közreműködővel dolgoztak – tette hozzá Vasziljev. A film azt kéri a nézőtől, hogy nem sietve, inkább lassan, a városi élettempót feledve hangolódjunk rá a szamár ritmusára. Ez egyfajta szemlélődő állapotot igényel az embertől, és ha sikerül ráhangolódni, megérthetjük a példázatot – hívta fel a figyelmet a rendező.
A szamár akár a színház allegóriája is lehet – olvasható a fesztiválhoz készült filmismertetőben. Bizonyos módon valóban összevethető, még akár a sztereotip jelzőkkel szólva is: néha makacs, néha alázatos, hol megnevettet, hol kiszolgál minket, hol szembefordul velünk, de mindig ott van, és mint a jó bohóc, csak akkor sír, amikor már nem látja senki – ennyi volt az élete. A film végének egyik epizódjában, a szamár szeméből kigördülő utolsó könnycsepp képe sokáig elkísér majd...
Ungvári Judit
(2021. szeptember 23.)