MITEM-krónika 4. rész – Túlélési játékok (Godot-ra várva)

A szó legnemesebb értelmében komédiás kedvű előadást láthatott a MITEM 4. napjának közönsége a portugál São João Nemzeti Színház produkciójában. Samuel Beckett Godot-ra várva című darabját hozta el a találkozóra társulat, Tompa Gábor rendezésében. Az ír szerző legtöbbször játszott művét a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetője is többször színre vitte már pályafutása során, legelőször éppen ír színészekkel, Belfastban. A portugál verzió igazán játékosra és élettelire sikerült.

Az abszurd dráma legnagyobb remekművét először 1953-ban mutatták be a párizsi Théâtre de Babylonban, Magyarországon 1965 óta van színpadon. Legtöbbször talán az emberiség végjátékaként értelmezve gondolják végig a rendezők ezt a művet, ám Tompa Gábor rendezése merőben más képet mutat: sokkal több játék, komédiázás, temperamentum jellemzi ezt az előadást a megszokottnál, miközben megtartja a darab filozofikus mélységeit. A színpadkép is bravúros (díszlet-jelmez: Andrei Both), a nagyon szépen megvilágított, a közönség irányába lejtő térben álló csupasz fa „csontváza”, az ezüstös patinájú cipők sokasága, a mai világunk posztapokaliptikus képét felmutató elektronikai hulladékok lerakata, a háttérben néha felaranyló telihold, s a szintén meseszerűen az ég felé mutató létra – az összkép egyszerre sivár és élettel teli. Ezt a teret sikerült megtöltenie Tompa Gábornak a darabbéli szereplők abszurd clownjaival, a rengeteg humorral, és – az előzetes várakozásokhoz képest – valamiféle mégis-életigenléssel színre vitt előadásban remekeltek a portói São João Nemzeti Színház művészei. Impulzív, sok helyütt érzelemgazdag és könnyednek tűnő ugyanakkor elképesztően precízen kidolgozott játékot láthattunk tőlük, különösen bravúros volt Lucky szerepében Maria Leite játéka. Az előadást szerencsére sok fiatal nézte, akik fölöttébb fogékonynak bizonyultak erre a fajta játékmódra.

Az előadást követő beszélgetésen részt vett Pedro Sobrado a São João Nemzeti Színház intendánsa, aki röviden bemutatta a teátrumot. Összefoglalójából megtudhattuk, hogy egy egyszerre régi és új színház működik Portóban, hiszen 1798-ban avatták fel, ám nemzeti színházként még nagyon fiatal, hiszen a huszadik század 90-es éveiben vette meg az állam az intézményt, s innen, 1994-től kezdődött a legújabb szakasz az életükben. Pedro Sobrado azt mondta, hogy nemzeti színházként több változáson is átesett a teátrum, legfőképpen abban érzékelhető ez, hogy egyre nő a jelentősége. Több épületet is üzemeltetnek, a Porto főterén található főépületük mellett két másik helyszínen is dolgoznak, ezek egyike egy nagyon szép bencés kolostorban található. Mintegy 90 munkatársuk van, viszont igen kevés a társulat művészi létszáma, mindössze hat fős az állandó színészgárda, közülük négyet láthatott most a budapesti közönség az előadásban. A színház az előadások létrehozása mellett oktatási funkciókat is ellát. A teátrum tagja az Európai Színházak Uniójának, amelynek jelenlegi elnöke az előadás rendezője, Tompa Gábor – számolt be Pedro Sobrado.

Tompa Gábor először arról beszélt, hogy nehéz körülmények között született meg az előadás, amit éppen akkor kezdtek próbálni, amikor a pandémia elkezdődött, és minden színház leállt Portugáliában a korlátozások következtében, de ők ennek ellenére a munka mellett döntöttek. A darabot elsősorban egy rendkívüli struktúrát felépítő zenei remekműhöz hasonlította, hozzátéve, Beckett talán az utolsó szerző az európai színházi kultúrában, akinek a művei a megváltásról szólnak. A Godot-ra várva valahol játék az evangéliummal, és ahogyan azt is mindig előveszi az ember, úgy valószínűleg ez az előadás sem az utolsó, amit ebből a darabból színpadra állított, akárcsak egy karmester, aki újra és újra levezényli ugyanazt a zenei remekművet – tette hozzá a rendező. Arról is szólt, hogy a darab szerinte egyáltalán nem a kilátástalanságot sugallja, szerinte inkább azt, hogy a kétségbeesés a remény egyik legmagasabb foka. Soha nem tartotta reménytelennek ezt a művet, hiszen tele van játékossággal, amit Tompa Gábor „túlélési játékoknak” nevezett. Ebben a műben mindenki találhat valamit, ami hozzá szól, hiszen mindig várakozunk valamire, legfőképpen a csodára, a feltámadásra. Ez pedig nem más, mint a megújulás metaforája. A rendező úgy fogalmazott, komolyan vette a szerzőnek azt a félig viccesen mondott válaszát, amit arra a kérdésre adott, hogy hogyan kell előadni a darabot. Beckett erre azt felelte: gyorsan, pontosan és jól. Azt is mondta, hogy minden szereplője bohóc, és Tompa Gábor – bevallása szerint – igyekezett ezt a kijelentést is komolyan venni. Szerinte ugyanis jobban belegondolva, ezek a kijelentések nagyon is igazak, a bohócnak a mi kultúránkban van egy másfajta tudása a világ dolgairól, a hatalomról, az életről, a halálról, a szerelemről, elég, ha csak a Lear király bolondjára gondolunk. A bohóc a teljes létezést a szeretet perspektívájából értelmezi, és ez a legnehezebb perspektíva – tette hozzá a rendező. Arról is beszélt, hogy ez a felebaráti szeretet jelenik meg Vladimir és Estragon figurájának kapcsolatában, akik arra várnak, hogy talán valamelyikük üdvözül, ahogyan a műben a két latorra utaló hasonlat is sejteti. Most is várakozunk, hiszen várjuk ennek az egész járványhelyzetnek a végét, amiről nem tudjuk, mikor fog bekövetkezni, lehetünk szkeptikusak, és/vagy bizakodóak is, de ez valahogy összeköt bennünket ezen a bolygón, bár jó volna, ha valami más kötne össze minket – fogalmazott Tompa Gábor.

A színészek közül a Vladimirt játszó Mário Santos is említette a próbafolyamat szürreális körülményeit, hogy amikor próbáról hazaindultak, a bezárt várost látták, és a gazdasági összeomlás közepette ők bohócszerű figurákat próbáltak megteremteni. Az Estragont alakító João Melo ehhez hozzátette, az egész darab a találkozásokról, illetve a találkozások hiányáról, az emberségről szól. Az is fontos kérdés lehet, hogy ilyen helyzetben mit lehet adni, akár egymásnak, akár a közönségnek – mondta a színész.

Ungvári Judit

(2021. szeptember 21.)