MITEM-krónika 9. rész – Olasz tempóban (Misericordia)

Vajon lehet-e súlyos társadalmi kérdésekről életigenlő derűvel szólni? A válasz egyértelműen igen, a MITEM 9. napján látott olasz Misericordia előadása alapján. A Sud Costa Occidentale társulatának bemutatója több színházi szervezet koprodukciójában valósult meg, a fókuszban az anyaság, a fizikai erőszak és a hátrányos helyzet kérdésköre áll, nem könnyű témák, valóban, ám az előadás mégsem hagy maga után szomorúságot vagy lehangoltságot.

Egyértelmű bravúrja az olasz produkciónak, hogy miközben ezeket a rendkívül súlyos kérdéseket feszegeti, a néző nem érzi magát kényelmetlenül, vagy a székhez taglózva. Életvággyal, temperamentumos, szenvedélyes játékkal, a nehézségeken mindig felülkerekedő derűvel nyűgöznek le a Sud Costa Occidentale társulatának tagjai, pedig az általuk bemutatott történet egy cseppet sem vidám: egy brutális bántalmazás következtében sérülten született fiút nevel fel három örömlány, mivel annak anyja meghalt a bántalmazás következtében. Röpke pillanatra beleshetünk ennek a három nőnek az életébe, akik anyai érzéseiktől vezérelve, biztonságos otthont próbálnak teremteni ennek az elesett gyermeknek, s akit végül kénytelenek elengedni, annak reményében, hogy még jobb életre talál. Emma Dante rendezésében szerencsére nem valamiféle kriminálpszichológiai esettanulmányt láttunk a színpadon, hanem a minden körülmények ellenére győzedelmeskedő életigenlés diadalát, s ez sokkal erőteljesebben tárta fel és véste emlékezetünkbe, mennyire fontos ezekkel a problémákkal foglalkozni, mintha „tanítani” akartak volna az alkotók.

Az olasz rendezőnő nem véletlenül hangsúlyozta interjúiban azt, hogy ő társadalmi kérdésekkel foglalkozik, és nem politikai színházzal. Előbbi ugyanis valóban példát mutathat, utóbbi pedig csak didaktikusan a szánkba rághatja az okosságokat. Emma Dante alkotótársai szédületes energiával játszottak. A három színésznő (Italia Carroccio, Manuela Lo Sicco, Leonarda Saffia) a női bölcsesség minden erejével mutatta meg, mit jelenthet az anyaság, és mit jelenthet nőnek lenni ma, még akkor is, ha a darabban ábrázolt nők mégiscsak a társadalom perifériájára szorultakat képviselik. A sérült gyermeket alakító táncos (Simone Zambelli) pedig páratlan mozgásszínházat hozott létre az előadásban, rendkívüli természetességgel jelenítette meg a kiszolgáltatottságot és esendőséget. Négyőjük bravúros jelenetein a nézők kacagtak és búsultak egyszerre, felkavaró, megrázó, ám végül mégis felszabadító előadást láthattunk. 

A közönségtalálkozón a beszélgetés egyik résztvevője, Pintér Géza volt, aki több évet töltött az olaszországi bergamói színházban, és az előadás fordítását is készítette. Felvezetőjében arról beszélt, hogy Emma Dante Olaszországban egyre ismertebb írónak, rendezőnek számít, nemcsak a színházi, hanem a filmes világban is. Korábban Tadeusz Kantor munkatársa volt, és a lengyel mester hatása igazi színházi villámcsapásként érte őt. 1999-ben alapította meg saját társulatát, amelynek több helyről érkező munkatársai vannak. A színészek többsége dél-olasz, a most látott előadásban két szicíliai és egy pugliai színésznő szerepelt. A Sud Costa Occidentale társulata a most látott előadást 2020-ban, a milánói Piccolo Teatróval karöltve hozta létre – tette hozzá a beszélgetés másik moderátora, Lakó Zsigmond irodalomtörténész. A produkció kiváló kritikákat kapott, mind Olaszországban, mind külföldön, szerepelt például az avignoni fesztiválon is, és ezután érkezett a MITEM-re. A címmel kapcsolatban megemlítette, hogy ez egy szójáték, a misere, vagyis nyomorúság és a core, vagyis szív szavakból áll össze, a misericordia pedig kegyelmet jelent. Lakó Zsigmond beszélt arról is, hogy Olaszországban a nyelv kérdése központi probléma, hiszen nincsen egységes nyelv, létezik ugyan az irodalmi sztenderd, de az emberek különböző nyelvváltozatokat beszélnek. Emma Dante Szicíliában, Palermóban alkot, itt egészen eltérően beszélnek a firenzei sztenderdtől, ez a nyelvváltozat sajátos ízt ad az előadásnak. Elmondta még azt is, hogy a szintén használt, Dario Fo által kitalált grammelot, vagyis halandzsa-nyelv is nehezíti a szövegértést, ugyanakkor nagyobb súlyt helyez a játékra a szituációk megértésében. Rideg Zsófia a Nemzeti Színház dramaturgja idézte a rendezőt, aki szerint a színház olyan közeg, ami az adott eseményeknek megfelelően rugalmasan tágul, vagy szűkül, de mindig kész a közvetlen kapcsolatra, és értelmet ad az intellektuális szabadságnak. Kísérleteinek kiindulópontja az emberi rossz, az emberi bűn, amit a színésznek szeretetté kell átalakítani – véli az idézett gondolatban Emma Dante. A beszélgetésen a színészek elmesélték, közös alkotás szüleménye volt a produkció, amin több mint egy évig dolgoztak. Az Emma Dante által alkalmazott sajátos munkafolyamatban először kaptak egy jelmezt, ami később a figurájuk „bőrévé” válik, és elkezdte sétáltatni a színészeket, egymás mellett, előre-hátra. Ennek hatására persze elfáradtak, de eljutottak egy olyan tudatállapotba, amelyben „kiürültek”, és ez adta az alapját a figurák megteremtésének. A rendezőnő ekkor kiválasztott egy-egy apró jellegzetességet, amely jellemzi a szereplőt, utána pedig elkezdődött az interjú fázisa. Ez azt jelentette, hogy megkérdezte tőlük, kicsodák, és ebből a karakterépítésből született meg aztán az előadás szövege, de ehhez a végső állapothoz nagyon sok improvizáció vezetett. Hozzátették még, hogy az első „nyers” változat mintegy hatórás volt, ebből húzta meg a legfontosabb részek meghagyásával a rendező biztos kézzel a végső változatot. A Misericordia speciális kiindulópontja egyfelől az anyaság, másfelől pedig a fogyatékkal élő fiatalember helyzetének ábrázolása. A színészek elmondták azt is, Emma Dante állandó témái a család, a hátrányosság és a nők elleni erőszak társadalmi kérdései, az alkotó célja minden esetben az, hogy a nézőket elgondolkodtassa ezekről a témákról és reflexióra késztesse őket.

A MITEM 9. napján ez bizonyosan megtörtént. Az előadást még egyszer megnézheti a budapesti közönség a találkozó 10. napján, szeptember 26-án is.

Ungvári Judit

(2021. szeptember 26.)