Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

MITEM-krónika 14. rész – Kortárs klasszikus (Médeia)

Hazai produkcióval, a Nemzeti Színház Médeiájával folytatódott a MITEM programja. Bár azt is mondhatnánk, vérbeli MITEM-produkciót láthattunk, mert a rendező, Eirik Stubø éppen a találkozónak, a korábban itt látható előadásainak köszönhetően kapott lehetőséget arra, hogy színre vigye ezt a darabot a budapesti teátrumban. 

Eirik Stubø és tolmácsa a MITEM közönségtalálkozóján   ::   Fotó: Schumy Csaba

 

Visszafogottság, elmélyültség és minimalista eszköztár jellemzi a norvég születésű, ám Svédországban dolgozó rendező munkáit, ezt a MITEM nézői is többször megtapasztalhatták már. Eirik Stubø először 2003-ban, Jon Fosse: Valaki jönni fog című darabjával vendégszerepelt a találkozón, 2017-ben az Amerikai Elektra, 2019 májusában pedig az Egy nyári éj Svédországban című előadását láthatta a budapesti közönség. Mindegyik rendezésében egyfajta letisztultság, a belső mozgatórugók keresése és valamiféle filmszerűség volt megfigyelhető, a legutóbbi esetében még a téma is a filmből jött: az egyik legjobb Bergman-színész, Erland Josephson darabját vitte színre, amelyben a svéd színész Tarkovszkij Áldozathozatal című filmjének forgatásán szerzett élményeit és az orosz rendezővel folytatott vitáit dolgozza fel. Ekkor egy interjúban Eirik Stubø arról beszélt, hogy egy észak-norvégiai kisvárosban felnőve, neki a film jelentette az egyetlen kapcsot a művészethez, és Bergman-filmjeiből kapott először impulzusokat, Tarkovszkijnak viszont azt köszönhette, hogy a rendezői pályát választotta. Ezek a kötődések talán fémjelzik is rendezői látásmódját. Budapesten, a Nemzeti Színházban rendezett Médeiája az előbbiekhez hasonló stílusban fogant: a szereplők közötti lélektani történések kidolgozására koncentrál, minimális, jelzésszerű díszlettel, mai, hétköznapi öltözékekkel, az atmoszférateremtéshez csak zenét (ami szintén modern) és a vetítést használja az előadás kulcspontjaiban. Mindehhez Euripidész műve jó táptalajt kínál, ő a legmodernebb klasszikus görög szerző, ezt a darabot ráadásul Rakovszky Zsuzsa fordításában játsszák, ami ugyancsak egy modernebb szövegváltozat. Ebben a Médeia-előadásban a legmeghatározóbb élmény a letisztultság és a kortársság érzete. Igaz, hogy az eskük talán manapság nem annyira fizetőképesek, mint az antikvitásban, de azért az árulás az árulás, a megcsalatás ugyanolyan, a bosszú az ugyanúgy bosszú. Ezt a fajta kortárs érzetet erősíti az is, hogy a kart három különböző szereplővé alakítja a rendező, ők valójában „átlagemberek”, akik a főszereplők környezetében végigkísérik és hol elítélően, hol együttérzően kommentálják a történetet.

 

A kar: Söptei Andrea, Ligeti-Kovács Juit és Ács Eszter    ::    Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Szűcs Nelli Médeiája elementáris erővel mutatja meg a becsapott asszony fájdalmát, de azt is, hogy bosszúja leginkább végelszámolás, ő nem a pillanatnyi vágytól elbódult férfin áll bosszút, hanem az esküszegőn. Azon, aki miatt mindent feláldozva hazátlanná vált, aki az életétől fosztotta meg. Trill Zsolt Iaszónja a saját gyengeségével is megalkuvó férfi, aki önmagát is becsapva képzeli, hogy valójában ő jó és jót cselekszik. Ébredése ebből az állapotból több mint keserű. Azt hiszem, leginkább tényleg a megalkuvás a kulcsszó, amire ez a Médeia-előadás épül, ez pedig korfüggetlen: mire vagyunk képesek a céljaink elérése érdekében, milyen kompromisszumokat kötünk meg és mi az, amit már semmiképp.

 

Trill Zsolt és Szűcs Nelli a Médeia című előadásban   ::   Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Az előadás utáni közönségtalálkozón Eirik Stubø először arról beszélt, hogy szereti a görög drámákat, amelyek kicsit misztikusan ábrázolják az emberi létet, nem lehet leegyszerűsíteni, és pusztán pszichológiai alapon megmagyarázni azokat. A rendező hozzátette, nagyon izgalmas kérdés számára, vajon hogyan játszhatták ezeket a színdarabokat a keletkezésükkor. Az viszont biztosan nem véletlen, hogy sokan úgy gondolják, Euripidész után már nincs új a nap alatt. Ez igaz lehet – vélte Eirik Stubø. A címszerepet alakító Szűcs Nelli arról beszélt, neki az árulás volt a kulcsmozzanat, amit kérdéses, hogy meg lehet-e bocsátani. Ehhez kapcsolódik az áldozat, hiszen „amíg nincs vér, nincs szentség” – idézte a színésznő a Gyilkosság a székesegyházban egy mondatát. Mindig kell valami – mondta –, aminek hatására egy pillanatra feltekintünk az ég felé, és ez a véráldozattal jön el. Szűcs Nelli szerint is azok a kérdések válnak fontossá, meddig lehet elmennie valakinek egy másik emberrel szemben, el kell gondolkodnunk azon, mikor milyen határokat lépünk át. A kórussal kapcsolatban hozzátette, az is megfontolandó, vajon mennyire hibás, vagy mennyire felelős a közeg abban, hogy mit tesz meg végül Médeia, és ezt a kérdést is lehet általánossá tenni, mi lehet a mindenkori kívülállók felelőssége? Arról is beszélt, hogy minden embert lehet valamiért szeretni, és neki ebben a figurában az ő igazságát kellett megtalálnia. Van, aki egyenesen női Hamletként emlegeti Médeiát, annyira összetettnek tartja, ugyanakkor egyenesnek abban, ahogyan a határait meghúzza. A Iászónt alakító Trill Zsolt szerint egy „igazi férfi” valahogy így viselkedik, megéli a pillanatot és menekül minden probléma elől. Nagyon rólunk szól ez a darab, hangsúlyozta a színész, és hozzátette, ha csak egy kicsit elgondolkodik a néző azon, hogy a saját életében milyen hasonlót követett el, már megérte ezt előadni.  De mindenkinek magában kell a válaszokat megtalálni – mondta Trill Zsolt.

A beszélgetés tanulsága is ez volt, és valóban így is van: az előadásban letisztultan megmutatott alapvető emberi-erkölcsi kérdésfelvetések egyértelműen azt igazolják, hogy a legerősebb kortársaink ma a klasszikusok, érdemes hozzájuk visszanyúlni úgy, ahogyan azt Eirik Stubø tette.

 

Ungvári Judit

(2021. október 02.)