MITEM-krónika 10. rész – Délvidéki kreativitás (Éjidő)

Súlyos, szikár sorok szólaltak meg a színpadon, komor képekkel és szaggatott zenei futamokkal a MITEM 10. napján, amikor először a magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely Éjidő című előadását láthattuk Pilinszky János költészetéből. Ezen a napon három előadás is helyet kapott a programban, az olasz Misericordiáról az előző krónikában már szóltunk, Az ember tragédiája temesvári produkciója pedig a következő MITEM-krónika témája lesz majd. A délvidéki alkotócsapat erős előadást épített fel a Pilinszky-versek nyomán.

A délvidéki produkció legnagyobb erőssége bizonyosan az, hogy Pilinszky rendkívül szikár, csontvázra csupaszított, végtelenül sűrű költészetét sikerült átfordítaniuk a színház komplex nyelvére: térre, képekre, mozgásformákra, gesztusokra, hangokra és zenére. A dobozszerű térben a többféle stilizált alkotóelem, a homok, a csengettyűk, vagy akár a néptáncból táplálkozó mozdulatsorok, szinte ugyanazon a nyelven szólalnak meg, ahogyan Pilinszky a verseit megfogalmazta, csak ezúttal más formában. A felhasznált verssorok szinte csak kiegészítő szekvenciák, de mindazt, amit a költő poétikusan artikulál, itt az érzetek szintjén kapja meg a néző, s ezek az érzetek az audiovizuális hatások összességéből teremtődnek meg. Zárt világ ez, ám mégis nyitott, s talán csak az ég felé. „Megkaptad a kegyelmet?” – hangzik a többször ismétlődő sor, ami talán az örök kérdése mindenkinek, vallástól, sőt, még hittől is függetlenül. A dobozba zárt dobozok, a bábbá változtatott játékosok, akik magukhoz hasonló bábokat mozgatnak – kifelé és befelé is végtelen sűrű és pulzáló ez a világ, akár az univerzum. Ezt az univerzumot töltik meg a legapróbb gesztusokig, a legkisebb zenei hangig Pilinszky szellemiségével a magyarkanizsai kreatív műhely alkotói, Mezei Kinga rendező irányításával.

A közönségtalálkozó moderátora, Verebes Ernő, a Nemzeti Színház vezető dramaturgja először felhívta a figyelmet arra, hogy a vajdasági színjátszás szempontjából nagyon fontos helyszínnek számít Magyarkanizsa, ahová az előadást létrehozó művészek Bácska különböző színházaiból érkeztek. Beszélt arról is, hogy az elmúlt napok előadásai valóban az összművészeti teljesség jegyében fogantak, és olyan témákat dolgoztak fel, amelyeket egy kívülállónak nehéz lenne elmesélni. Ilyen volt a spanyol Énekek éneke, illetve az olasz Misericordia is, ezekkel párhuzamba lehet állítani a mostani, Pilinszky költészetére reflektáló produkciót. Az előadás dramaturgja, Oláh Tamás – Verebes Ernő kérésére – felolvasta az ismertetőben megtalálható szöveget, amely így szól: „Pilinszky a lét alapkérdéseivel szembesít. Költészetének alaptémái – a magány és a számvetés, a jelenkor emberének elidegenedettsége, az elmúlás és az elengedés, az önvizsgálat és az önkeresés, az üdvösség, a remény, az irgalmasság és a kegyelem, de mindenekelőtt az otthontalanság és a hazatalálás vallási gyökerű élményei – az előadás dramaturgiai vonalát is kijelölik.” Ezekből a szavakból kiindulva faggatta az alkotókat Verebes Ernő, aki szerint az a teljesség, amit ezek a kifejezések körülírnak, az előadásban is tükröződött.

Mezei Kinga rendező elmondta, nagymértékben „taszította” őt Pilinszky és életműve felé az, hogy nagyon nehezen viseli el, ami mostanában a környezetünkben, a világban történik. Szerinte eljutott oda az emberiség, hogy megtagadja mindazokat az értékeket, amelyek vezérelték, a hitet, a morális mértéket, amitől még embernek érezheti magát. Úgy fogalmazott, hogy ezek az érzetek nagyon sűrítve, nagyon tömören, de benne vannak Pilinszky költészetében.  Hozzátette: azért került Magyarkanizsára a produkció próbafolyamata, mert tudták, hogy nehéz lenne ezt hagyományos színházi keretek között létrehozni. A Magyarkanizsai Regionális Központ felkarolta a kezdeményezést, anyagi támogatást is szerzett az előadáshoz. Oláh Tamás dramaturg hozzáfűzte, már kezdetben is nyilvánvaló volt számára, hogy egy nagyon személyes produkció készül, ami ráadásul kapcsolódik a rendezőnő doktori értekezésének kutatásaihoz is. Nemcsak a verseket tekintették át a munkafolyamat elején, hanem a hozzájuk kapcsolódó víziókat is megvitatták. Ezekből alakult ki egy sajátos, szövegekből és képekből is táplálkozó vizuális dramaturgia, amely az előadás gerincét adta. Az volt az érdekes – mondta a dramaturg –, hogy egyre inkább a képek uralták a színpadot, a szövegekből pedig egyre kevesebb maradt. Mindez azonban tartalmi értelemben nem jelentett változást, érzetekben meg tudták teremteni ugyanazt a sűrűséget, mint amit a szövegek hordoztak. 

Verebes Ernő kiemelte azt is, hogy Pilinszky költészetében valamiféle egyetemleges hit van jelen, ami nem is kötődik konkrét felekezethez. Valahogyan ehhez az egyetemességhez köthető az előadásban megjelenő anyagok használata: a homok, a vászon, a fa, ezek egyébként a rendező más előadásaiban is gyakran jelen vannak. Mezei Kinga elmondta, ezek az anyagok szerepelnek a Pilinszky-versekben is, de ő maga is sokkal inkább kedveli a használatukat, mint más anyagokét. Következik ez abból is, hogy az ősi dolgokhoz vonzódik, ebbe a népzene, a népdalok éppen úgy beletartoznak, mint ezek a matériák – tette hozzá a rendező. A tér megalkotásánál nagyon fontos inspiráció volt a hét kockáról szóló idézet, így lett a tér is kockaformájú, illetve szerepelnek benne ilyen formájú tárgyak. A spiritulaitás érzékeltetésénél pedig a vertikális mozgás lehetősége volt lényeges, vagyis, hogy legyen „fent” és „lent” is – mesélte Mezei Kinga. 

Mezei Szilárd zenéjével kapcsolatban a gyönyörűen bizarr hangzást emelte ki a beszélgetés moderátora, aki egyébként színpadi zeneszerzőként is dolgozik. Az előadás pozitívumaként értékelték többen is a bábhasználatot. Szász Zsolt bábművész, a Nemzeti Színház dramaturgja mindehhez hozzátette, az is nagy erény, hogy az alkotók számára megidézték a Délvidék teljes kultúráját, Tolnai Ottó írásaitól Nagy József mozgásszínházáig.

Ungvári Judit

(2021. szeptember 27.)