MITEM-krónika 2. rész - Időtlen idők (Wilson filmek)

Nemcsak Szophoklész alkalmas arra, hogy az általa elmesélt történetet „kortalanítsák” a színházi alkotók, a másik, korban mintegy ezer esztendővel fiatalabb géniusz, Shakespeare is méltó párja az antik szerzőnek a modernségben. A MITEM második napján két, egymással összefüggő kísérőprogramon is szembesülhetett ezzel a színházkedvelő.

A MITEM Filmklub első vetítésén Robert Wilson életművéhez kapcsolóadóan láthattak az érdeklődők két filmet, az első a világhírű színházi alkotó Hamlet: egy monológ címmel, a kilencvenes években létrehozott produkciójából készült, a másik pedig az előadás készítésének folyamatáról szóló dokumentumfilm volt. A vetítés előtti rövid bevezetőben Ann-Christin Rommen, az előadás társrendezője elmondta, 1983-ban kezdett együttdolgozni Wilsonnal, aki 1993-ban döntött úgy, hogy megbirkózik a Hamlet szövegével. Mint az később a dokumentumfilmből kiderült, Wilson több mint két évtized után állt ismét színpadra színészként ebben az előadásban. Munkatársa beszámolt arról is, hogy két évig küzdött a szöveganyaggal, a bemutatót 1995-ben a texasi Houstonban tartották, a videóanyag pedig két, egy tokiói és egy varsói előadás felvételeiből állt össze. Érdekességnek számít a work-dokumentumfilm is, hiszen ebben az időben ritkaságszámba ment az ilyesfajta munka – tette hozzá Ann-Christin Rommen. A bevezetőből kiderült az is, Wilson a darab különböző szereplőinek monológjaiból dolgozta össze a szöveget, így lehetősége nyílt többféle figura megformálására is.

Maga a Hamlet-előadásokból készült film, a minden bizonnyal videóból digitalizált változat döccenői ellenére is, átütő erővel adta vissza az alkotó és az előadás zsenijét. Lenyűgöző alakítás bontakozik ki a felvételből, egy hihetetlen precizitással kidolgozott, ugyanakkor mélyen átélt munka gyümölcse látható, csak sajnálni lehet azt, hogy az élmény nem élőben volt élvezhető. A főhős szempontjából monológgá változtatott, Hamlet-flashbackként megmutatott történetben alkalmazott stilizált játékmód, a rendkívül átgondolt tér- és eszközhasználat, a puritán gondolatiság érzékletes megjelenítése gyakorlatilag minden színész-, illetve rendezőhallgató számára kötelező stúdium volna. 

A műhelymunkába is betekintést engedő dokumentumfilm szintén fontos tanulságokkal szolgált, hiszen részletesen megismerhettük azt a folyamatot, ahogyan ez a két éven át kihordott produkció megszületett. Wilson ebben többek között arról is beszélt, hogy ezt a kihívást elsősorban azért vállalta fel, mert addig főként szöveg nélküli előadásokból ismerték, és többen azzal „vádolták”, hogy őt nem érdeklik a szavak. És, ha már szavak, akkor „dobott egy nagyot”, bevállalta a Hamletet, ami szerinte a világ valaha írt legnagyobb szövege. Shakespeare textúrája Wilson szerint „elpusztíthatatlan szikla”.  A monológként újragondolt darabról azt mondta a dokumentumfilmben, hogy úgy képzelte el, ahogy az ember közvetlenül a halála előtt újra látja „leperegni” az egész életét.  Nagyon sok izgalmas részletre rávilágított még a dokumentumfilm, például ara, hogy mennyire tudatosan építette föl a két nő, az anya és a szerelmes Ofélia kétféle pólusára a játékot, ami a térben is elkülönült a pólusok mentén. Beszélt arról, hogy milyen sokféleképpen láthatjuk a színészt ebben a darabban, gyerekként, fiúként, idősebb emberként; nőként, férfiként. Wilson szerint nem szabad időhöz kötni a Hamlet szövegét, mert ezzel csak veszítene az értékéből.

Kiemelkedő momentuma volt számomra a wilsoni vallomásnak, amikor arról szólt, mennyire hatottak rá a különböző keleti színházak, a japán, a tradicionális kínai opera, vagy az indonéz színház. Valószínűleg ezeknek az impresszióknak tulajdonítható az a bravúrosan finomra csiszolt stilisztika, amit ebben az előadásban is nagyszerűen használ az alkotó, a következetes, stilizált gesztusrendszer, a rendkívül impozáns fény-árnyék hatások alkalmazása, vagy a bábjáték, illetve a ruhák „bábosítása”. Wilson, aki több helyen is nyilatkozta, hogy utálja naturalizmust, itt azt fogalmazta meg, hogy azok a Hamletek amelyeket az előadása elkészültét megelőzően látott, túlságosan naturalista, vagy pszichologizáló módon közelítettek ehhez a műhöz, ezt a sort ő nem akarta folytatni, ezért más kifejezésmódot keresett. Ez a kifejezésmód pedig kitapinthatóan a keleti színházi kultúrában gyökerezik, archaikus formákat gondol újra, ezáltal válik nagyon is kortárssá, mi több, időtlenné.

A dokumentumfilmben megszólaltak az alkotó munkatársai is, köztük a már említett Ann-Christin Rommen, aki egyebek mellett azt fogalmazta meg Wilson próbafolyamata kapcsán, hogy a képzőművészeti indíttatás meghatározta a próbák menetét és a munka részleteit is. Egyrészt a színpadkép-vázlatok készültek el legelőbb, másrészt olyan volt, mintha Wilson a testével rajzolta volna fel a színpadra a Hamletet. Gregory Boyd úgy fogalmaz a dokumentumfilmben: "Robert Wilson Samuel Beckett mellett a 20. század második felének legnagyobb hatású színházi alkotója.” Ez alighanem vitathatatlan állítás a látottak alapján.

A MITEM második napján – az előző napihoz hasonló sikerrel – játszották el az Oidipuszt, Robert Wilson rendezésében.

Ungvári Judit

(2021. szeptember 19.)