Olyan színházra törekszem, ami meglágyítja a szíveket - Beszélgetés Emma Dante-val

Hogyan születnek meg az előadásaid ötletei, illetve mi inspirálta Misericordia előadást?

Bizonyos helyzetek szembejönnek velem a mindennapi életben, az utcán, az üzletben, amiből aztán összeáll egy téma, amiről beszélni szeretnék. A Misericordia előtt, például, egyszer a fiammal kórházban voltam, ahol kivizsgáltak. A kórteremben láttam egy autista kisfiút, aki állandóan a saját tengelye körül forgott, és a szűntelen mozgásban átragyogta őt a boldogság. Ennek az őrült és mégis örömteli táncnak a képe ébresztette fel bennem a vágyat, hogy elmeséljek egy történetet, aminek középpontjában, az élet és a művészet e szünet nélküli tánca áll: ezután lépésről lépésre elkezdett megszületni a Misericordia dramaturgiája.

Van egy olyan közös szál, ami összeköti az alkotásaidat?

Biztosan van ilyen, még ha ahhoz némely munkáim talán közvetettebben kapcsolódnak is. Például korábbi előadásom, a Bestie di scena (Színpadi állatok), inkább egy eseményre épülő performansz jellegű előadás, míg a jelenlegi történet cselekménye és szereplői mögött pontos szerkezet és kapcsolatrendszer van. A Bestie di scena előadásnak volt egy absztraktabb összetevője, amitől az elmesélt történet nem egészen a valóságban gyökerezett. A Misericordia, akár csak a Le sorelle Macaluso, egy átfogó dramaturgiaiára épültek. Más-más előadások, de mégis ugyanannak a mozaiknak a darabjai, amelyek egymáshoz hasonló képeket és látomásokat tartalmaznak: a szemérmetlenségről, az illetlen gesztusról, a helytelen, diszharmonikus és neveletlen dolgokról.

Elena Stancanelli is beszél a “szemérmetlenségről” abban a cikkében, ami az előadás műsorfüzetében is megjelent. Tudnád még pontosítani mire gondolsz?

Bármi is legyen a téma, amit egy művész a munkáján keresztül megközelít, az mintha egy bátorságpróba lenne. Sosem szabad félnie attól, miként ítélik meg mások, hogy helytelennek vagy esetleg botrányosnak fogják tartani. A művészet az a hely, ahol nem létezik a botrány, mert eleve nincs elegendő tér az illedelmességhez. Minden, ami helytelen, annak köze van valami szemérmetlenséghez, közönségeshez is, ami meghaladja az illemet és megkívánja, hogy zavaró legyen. Ez az artaud-i értelemben vett szemérmetlenség (könyörtelenség) fogalma: Antonin Artaud olyan színházról elmélkedik, amelynek szükségszerűen össze kell fonódnia a rothadással, a bomlással, mindazon dolgokkal, amik valami rémisztőről mesélnek nekünk. Másrészről az örökkévalósággal való játék varázsa is vezérel minket: a színházcsinálás számunkra egyben a művészi gesztus olyan megélése is, amelyen keresztül rögzíteni igyekszünk egy pillanatot, amiről tudjuk, hogy valójában örökre elveszett... Így tehát e szemérmetlenség és bátorság, hogy “mélyről” és “magasról” azonos erőkkel és szenvedélyesen meséljünk, csodálatos rövidzárlatot képes létrehozni szent és profán között, amely párbeszédet teremt a nyomorúság, a csoda, a szépség és a borzalom között.

Hogyan kapta az előadás a Misericordia címet?

Az előadás elmesél valamit, amiben erősen jelen van a könyörületesség. Anna, Nuzza és Bettina, annak ellenére, hogy a kirekesztettség szörnyű, lehúzó állapotában élnek, úgy döntenek, hogy gondoskodnak egy lényről, Arturóról, aki bár különleges, mégis problémás, nem könnyű vele bánni, különösen egy olyan nyomorúságos és mocskos viskóban, mint amilyenben ők élnek. Mégis örökbe fogadjak őt, a sajátjukként bánnak vele, s szépen nevelik miután már egyszer majdnem belehalt egy férfi veréseibe. Ez a könyörületes gesztus nagyon erős: nem érdekből cselekszenek, nem is egoizmusból, csak szeretetből. Örülnék, ha előadás közben a nézők szemében is megcsillanna az együttérzés fénye, amire napjainkban egyre nagyobb szükség van, és ha befogadó hozzáállással követnék a történetet. A történeteim valóban léteznek, még ha látszólag távoliak is, valóságosak, és hiteles karakterek lakják. A mai ember lelke nagyon száraz, de szerencsére létezik a színház, amely számomra eddig és ezután is arra szolgál, hogy meglágyítsa az emberek szívét, ami napjainkban mintha teljesen bezárulna. Néhány napja az utcán láttam egy földön, takarókon fekvő fiatalt. Mellette a kutyája feküdt a hasával felfelé, ahogy az állatok csinálnak, amikor simogatást, gyengédséget kérnek, mellettük egy kis táblán ez állt: “éhes vagyok”. Egy jól öltözött fiú és egy lány sétált el mellettük, a kirakatokat nézegették, talán vásároltak. A fiú ahogy észrevette a földön fekvőt, odafordult és ennyit mondott: "edd meg a kutyád". A lány nevetett, és továbbmentek, tovább nézelődtek a kirakatokban. Ez a ridegség az, ami megrémít: folytatnunk kell a mesterségünket, mert körülöttünk mindenütt az empátia és a szolidaritás teljes hiányának szörnyű tünetei mutatkoznak, ugyanaz a hozzáállás, mint azoknál, akik el akarják üldözni a segítséget kérő embereket.

A Misericordia egy másik aktuális kérdésre is rávilágít: a nők ellenei erőszakra.

A téma éppoly aktuális, mint amennyire megoldatlan. A probléma gyakoribb és fenyegetőbb az olyan lepusztult környezetben, ahol nincsen menedék és mód a veszélyben lévő emberek életének védelmére, mert azokon a helyeken eleve túl nagy a csend. Annyi példa van szerencsétlen életekre, olyan emberekre, akik nem tudják, honnan merítsenek erőt a folytatáshoz. Úgy vélem, hogy a gyilkosságtól való félelem talán még rosszabb, mint maga a halál: reggel felébredni, és attól rettegni, hogy az utcán találkozol az üldöződdel, olyan rémálom, amely megöli magát az életet.

Szerencsére az anyaságról is szó van itt. Mit jelent az anyaság Emma Dante számára?

Olyan dolog, amit érzünk, függetlenül attól, hogy megszültünk-e egy emberi lényt, vagy sem, hogy hordtunk-e gyermeket a méhünkben vagy sem. Nem számít, hogy egy gyermek rendelkezik-e a te vonásaiddal vagy sem... Mit számítanak a hasonlóságok? Az anyaság nem a vérről szól, hanem a testi érintkezésről, a közösségről, a szeretetről, az együtt növekedés különös módjáról. Az anya az, aki mellett biztonságban érzed magad. Tehát számomra az anyaságnak köze van a menedék szóhoz.

A Misericordiában, mint minden darabodban, fontos szerepe van a nyelveknek. Itt legalább hármat látok: a szicíliai, a pugliai dialektusokat és a táncot.

A három színésznő, Italia Carroccio, Manuela Lo Sicco, Leonarda Saffi és a táncos Simone Zambelli olyan karaktereket alakítanak, akik különböző helyekről származnak, de együtt élnek, ugyanazon a helyen. Ezért különböző nyelveken beszélnek, de ugyanazokat az érzéseket fejezik ki. Mindegyiküknek megvan a maga "anyanyelve", és ez egy olyan komponens, amin a próbák során is dolgozunk. Simone esetében például ez az anyanyelv a tánc, főként mert ő ebben a művészeti ágban nevelkedett. Tehetsége abban rejlik, hogy "elfeledteti" velünk azt, hogy ő táncos: a testének irányítása és tudatossága arra irányul, hogy egy érzésről meséljen. Ráadásul ugyanazon a napon találkoztam vele, amikor a kórházban jártam, ahol láttam azt a kisfiút eszeveszetten rohangálni. Este részt vettem egy táncelőadáson, amelynek Simone volt a főszereplője, és észrevettem, hogy a mozgásmódja nem egyszerűen koreográfia, hanem valami, ami belülről fakad. Hihetetlen egybeesés volt. Visszatérve a nyelvekre, Italia és Manuela szicíliai, Leonarda pedig pugliai dialektusban fejezi ki magát. Az ő nyelvjárásuk a Macaluso Nővérekéhez hasonló mindennapi dialektus, ami számomra több mint érthető. Lehet, hogy nem minden szót fognak megérteni, de a történet, amit közvetítenek, könnyen eljut azokhoz, akik nyitottak azt meghallani. Számomra a színház arról szól, hogy párbeszédet teremtsünk egy "érett" ember, a néző és az előadás között, amely definíciója szerint "éretlen", mint a horror játékos körhintája. Ezért a színpad nem lehet az a hely, ahol egy olyan terméket mutatunk be, amelynek létrejöttét az motiválta, hogy megszelídítsük, befogadjuk és megsimogassuk a közönséget, mint egy gondozásra szoruló kiskutyát: a nézőnek is erőfeszítéseket kell tennie.

Miért illesztettél be utalásokat a Pinokkióra?

A szöveg egy bizonyos pontján elhangzik, hogy Arturo apja, az a férfi, aki megölte az anyját, asztalos volt, és a környéken Geppettónak becézték, mert mindig gyapjú sapkában és lyukas kesztyűben járt. Ezen kívül az az elem, ami leginkább Collodi Pinokkiója felé terelt, hogy kulturális hagyományunkban a regény az átmenet rítusát, a felnőtté válást, az önmegismerést és az átalakulást szimbolizálja. A darabban tehát a "keményen", fásultan, már születése előtt lemészárolt, az őt örökre tönkre tevő verések által generált gyermek három nő szeretete révén lassan gyermekké válik. Mert ők nem csak anyák: egy kicsit tündérek is.

Végül miért küldik el?

Jobb sorsot szánnak neki. A befejezés nyitott a reményre: ez nem kiűzetés és nem is elhagyás. Remélik, hogy Arturo sorsa más lesz, mint az övék.

Ez a mostani előadásod immár a második a Piccolo Színházban. Mit jelent ez számodra?

Éppen azért, mert ez egy olyan színház, amelyet mindig is szerettem, nagyon szeretném, ha az előadás meg tudná szólítani a milánói közönséget, és ha létrejönne egy "kölcsönös szeretetteli viszony”. Az előadások törékeny lények, de hatalmas erejük van arra, hogy másként hagyjuk el a színházat, mint ahogyan beléptünk.

A riportot készítette, Eleonora Vasta,
olaszból fordította: Pintér Géza.

(2021. szeptember 23.)