„…a gyerekek figyelmét folyamatosan fenn akartuk tartani”

Vidnyánszky Attila 2025. szeptember 19-én, az évadbejelentő sajtótájékoztatón hirdette meg a Nemzeti Színház Magyar Népmese Háza programját. Az első bemutató a Tizenkét varjú című népmese volt szeptember 20-án. Azóta október 8-án lezajlott a második bemutató is Halász Józsi címmel, s a tervek szerint ebben az évadban még két előadás várható. E programhoz kapcsolódva a Szcenárium szerkesztői elhatározták, hogy elindítanak egy beszélgetés-sorozatot, melynek keretében az alkotókkal készült interjúkat, a mese műfaji sajátosságait tárgyaló írásokat fognak megjelentetni. Első alkalommal azzal a három színésszel beszélgettek, akik a Tizenkét varjú három kulcsfiguráját, a „férfi-boszikat” alakították (a beszélgetés szerkesztett változatát lásd a Szcenárium szeptember–októberi számában). Most a Halász Józsi című székely népmese dramaturgjával, Orosz-Bogdán Noémivel azt elemezték, hogy a fiatal alkotógárdának hogyan sikerült egyeztetnie a felnőtté válásról és a párválasztásról szóló népmese archaikus rétegének szimbolikáját a „boldog vég” keresztény világképével, a házasság megszentelésének morális tanításával.

 

SZ. ZS: Mikor tudtátok meg, hogy indul ez a sorozat, és milyennek gondoltátok el a majdani működését?

O-B. N: Még negyedévesek voltunk a Színház-és Filmművészeti Egyetemen, amikor a tavaszi félévben Szabó Réka dramaturg mesélt nekünk erről a lehetőségről. Nem tudtuk pontosan, hogy kik vesznek részt az előadások létrehozásában, de nagyon izgatottak voltunk az osztályommal. Szerveztek egy nagy megbeszélést az együttműködő intézmények hallgatóinak (Soproni Egyetem, Színház- és Filmművészeti Egyetem), amire nagyon sokan elmentünk. Több évfolyamról jöttek el rendező és dramaturg, valamint építőművész szakos hallgatók.

SZ. ZS: A Vidnyánszky Attila által kijelölt szakmai vezető, Berettyán Nándor kérésére közzétettünk egy irodalomjegyzéket. Eljutott-e hozzátok, és indulóban hasznát vettétek-e?

O-B. N: Igen, megkaptuk, és mi is bővíthettük a listát. Nem volt konkrét kikötés a népmesékkel kapcsolatban, például a témájukat illetően, de szem előtt kellett tartani, hogy hány éves gyerekeknek készülnek ezek az előadások. Alapvetően a rendezőknek kellett megállapodniuk egy-egy mesénél, és azt kidolgozni az általuk választott dramaturggal közösen. Voltak párosok, melyek már a megbeszélés végén megalakultak. A miénk is ilyen volt tulajdonképpen.

SZ. ZS: Ebből mindjárt adódik is a kérdés, hogy a Halász Józsi esetében ki kit talált meg. Rendező a dramaturgot, színészt, rendező a tervezőt, zenészt, vagy fordítva?

O-B. N: A teremben mindenkit ismertem a rendezők közül, kivéve az egyiküket, Winkler Tamás Ábelt. Aznap találkoztunk először. Figyelemmel követtem a kaposvári osztályának a munkáit, többükkel személyesen ismerjük egymást. De Tamással valahogy sosem futottunk össze. A megbeszélés végén odajött hozzám és bemutatkozott. Egyből kialakult a kölcsönös szimpátia, és le is egyeztettünk egy találkozót, ahol egy tartalmas beszélgetés után megkérdezte, hogy dolgoznék-e vele. Örömmel mondtam igent.

SZ. ZS: Hogy került elő éppen a Halász Józsi meséje?

O-B. N: Tomi elkezdett meséket válogatni, részben a kapott listáról, illetve saját maga is vett ki könyvtárból különböző népmesei gyűjteményeket. Kaptam tőle egy nyolc meséből álló listát, amin rajta volt a Halász Józsi is Kriza János gyűjteményéből. Még alig értem végére az olvasásnak, amikor jelezte, hogy igazából őt a Halász Józsi érdekelné a legjobban, de kíváncsi a véleményemre. Könnyen egyet tudtam érteni a választásával. Ez a mese tele van csodás elemekkel és izgalmas karakterekkel, sokféle apró történet bontakozik ki belőle, annyira összetett. A tanulsága tisztán kirajzolódik.

SZ. ZS: Akkor tehát Tamás volt a kezdeményező… Mielőtt belebonyolódnánk a Halász Józsi elemzésébe, ahogyan a sorozatunk első részében a három színésszel folytatott beszélgetésünk indításaként^[1], tőled is megkérdezem, mikor és hogyan találkoztál először a népmesével. Mint ahogy ők, te is vidéki vagy, Gyöngyösről származol.

O-B. N: A legelső találkozásomra nem emlékszem. Kiskoromtól kezdve minden este meséltek a szüleink, nekem és a bátyámnak. Sok történetet mondtak fejből, de sokat olvastak is. Gyönyörű mesekönyveink voltak. Andersen történetei mellett helyet kaptak a Mátyás királyról szólók, és természetesen a magyar népmesék is.

SZ. ZS: Szabad kérdezni a szülők mesterségét?

O-B. N: Édesanyám matematika–fizika–informatika tanár, édesapám pedig villamosmérnök. Mindketten színházba járó emberek, rengeteget olvastak egész életükben, nagyon szeretik az irodalmat. A klasszikusoktól kezdve a kortárs magyar irodalmon át elég széles skálán mozog az érdeklődési körük. Ugyanez vonatkozik a nagyszüleimre is. Nekik köszönhetően én is mindig sokféle könyvet vettem a kezembe.

SZ. ZS: Önállóan mikor kezdtél olvasni?

O-B. N: Kisgyerekként mindig követtem anyukám tekintetét, ahogy a lapokon futott, hogy most vajon melyik sornál tarthat, vagy mi lehet az, amit éppen olvas. Amint megtanultam olvasni, nem volt megállás. Másodikos koromban már a Fairy Oak regénysorozatot olvastam, nagyon szerettem a varázslattal átitatott történeteket és a Geronimo Stilton-könyveket.

SZ. ZS: Kisiskolásként tehát már a hosszabb, regényes történetek vonzottak, és nem kifejezetten a mesék.

O-B. N: Nem untam rá a mesékre sem. Viszont a bátyámmal egy idő után elkezdtük visszamondani őket a szüleinknek, ezért folyamatosan újakat kellett keresniük.

SZ. ZS: Akkor neked olyan élményed is van, hogy mint gyerek kvázi előadóként vagy mesemondóként léptél fel, meséltél a felnőtteknek.

O-B. N: Nagyrédére jártam általános iskolába, ahol nagy hagyománya volt a versmondó, mesemondó versenyeknek. Ezeken én is rendszeresen indultam.

SZ. ZS: Olvastam a veled készült interjúban, hogy ebben az iskolában színjátszókör is volt, tehát nemcsak mese- vagy versmondóként, hanem szerepjátékosként is megmutatkoztál, amikor a színpadon már te lehettél a mesehős.

O-B. N: Csak felső tagozatosként lehetett belépni a színjátszókörbe, addig az osztállyal közösen készített előadásokban szerepeltem. Például bábjátékban.

SZ. ZS: Ez szakkör volt?

O-B. N: Igen, olyasmi. Nem volt kötelező, de az osztály nagy része benne volt.

SZ. ZS: Az én időmben még ezres nagyságrendben volt bábos képzettsége a tanítónőknek. Bábosként én magam is levizsgáztattam vagy 300 pedagógust, hogy bábszakkör vezetők lehessenek. Akkor, a ’80-as évek közepén, ’90-es évek elején a pedagógusok többnyire népmeséket választottak bábos témaként. Ez nálatok is így volt?

O-B. N: Igen, máig is emlékszem az egyik mesére, ami egy nyúlcsaládról szólt, Mindannyian egy-egy nyulat játszottunk, és magunknak kellett a bábot is megalkotni egy másik tanárnő segítségével.

SZ. ZS: A bábszínházzal is korán találkoztál tehát. Gimnazista korodra már eldőlt, hogy felnőttként is színjátszással, színházzal szeretnél foglalkozni?

O-B. N: A gimnáziumban is színjátszókörös voltam, és a végén elhatároztam, hogy jelentkezem színművész szakra, az SZFE-re és Kaposvárra is. Határon túl nem nézelődtem, mert nagyon családcentrikus vagyok, és nehezen tudtam elképzelni, hogy ne lássam minden héten a rokonaimat. Végül nem kerültem be egyik helyre sem, így OKJ-s képzést választottam. Bánfalvy Ágnesnél tanultam három éven keresztül, Színész I. végzettséget szereztem. Mindenképp szerettem volna egyetemre menni, és az ELTE-n a közösségszervezés szak az első pillanattól kezdve tökéletes választásnak tűnt. Nagyon hasznos tárgyakat lehetett felvenni, az egyik kedvencem az ifjúságszociológia volt. Aztán egyszer csak „szembejött” velem, hogy újra indul dramaturg-szak az SZFE-n.

SZ. ZS: Mit tudtál akkor, 2021-ben erről a szakról, erről a szakmáról?

O-B. N: Megnéztem a felvételi követelményeket, illetve utána is olvastam ennek a szakmának. Nem volt dramaturg ismerősöm, de szimpatizáltam azzal, amit ezen a szakon tanítanak, illetve nagyon kíváncsi voltam, hogy miről is szól ez a gyakorlatban. Először Fazekas István volt az osztályfőnökünk, aztán az első év végétől Falussy Lilla dramaturg lett. A többi színész-, rendező-, dramaturg-osztályokban két osztályfőnök volt, egyedül nálunk nem, pedig mi is vágytunk rá. Győrei Zsolt drámaíró másodévtől kezdve tanított minket, és úgy éreztük, hogy nagyon sokat tanulhatunk tőle, másrészt az egész osztály emberileg is nagyon közel állt hozzá. Negyedévtől kezdve ő lett a társosztályfőnökünk.

SZ. ZS: Falussy Lilla olaszos is, Győrei Zsoltról pedig tudjuk, hogy kiváló Shakespeare-ológus. Foglalkoztatok-e a Shakespeare-drámák, például a Lear király mesei előzményeivel?

O-B. N: Sokat foglalkoztunk Shakespeare-drámákkal és konkrét előadásokkal, ezáltal az előzménytörténeteket is megismerhettük.

SZ. ZS: Említetted, hogy gyerekkorodban ismerkedtél meg a bábjátékkal. Bábosként ezt azért hoznám újra szóba, mert ehhez a műfajhoz általában automatikusan társítják a mesét és a 4–6 éves korosztályt. Ebből keletkezik az a téveszme, hogy a bábművészet a nagyszínház kisöccse vagy kistestvére csupán. Volt-e erről szó? De az is érdekelne, foglalkoztatok-e azzal, hogy a mesék színpadra állításakor műfajoktól függően milyen stratégiát válasszon egy rendező vagy egy dramaturg. Milyen példák kerültek szóba az elmúlt ötven év színházi gyakorlatából?

O-B. N: Viszonylag kevés gyerekelőadást elemeztünk a képzés öt éve alatt. De a bábművészetről szó volt. Több tanárunkkal is választ kerestünk arra, hogy miért vagy mikor keletkezett az a nézet, hogy a bábszínház csak gyerekeknek szól. Számomra nagyon izgalmas a Budapest Bábszínház törekvése, hogy bebizonyítsa, a báb mindenkié. A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda az egyik legjobb előadás, amit az utóbbi években láttam.

SZ. ZS: Azt javaslom, váltsunk szempontot. Mitől függ valójában egy előadás sikere? Hadd hozzak erre egy példát. A ’70-es végén Kaposvárott a régi nagy csapattal a Pinokkió volt a világszám^[2]. Pogány Juditon ez a szerep valahogy rajta is maradt A sötétben látó tündérig, tehát ő ezzel a műmesével lett népszerű. Vagy gondolhatunk A padlás sikerére a Vígszínházban, ami tetszik, nem tetszik, egy újkori mese, megzenésítve.

O-B. N: Igen. De a Vígszínház sikertörténeteiben mindig is fontos szerepet játszott a zene.

SZ. ZS: Nálatok is fontos a zene a Halász Józsi esetében. Ezek a zenei betétek ugye népdalok vagy népdalföldolgozások?

O-B. N: Népdalok a szövegüket tekintve, viszont mindegyiket a zeneszerzőnk, Kardos Tibor zenésítette meg.

SZ. ZS: Nyilván úgy, hogy a hangzásuk illeszkedjék a népdalokhoz.

O-B. N: Így van. Egyszer viszont „csaltunk”, a népdalok közé bekerült egy zsoltár is.

SZ. ZS: Szeretnélek arról is kérdezni, hogyan született meg ez az előadás. Próbáljuk meg rekonstruálni, kié volt a vezérszerep, hogyan indult meg a munka, hogyan fogtál hozzá a szöveg dramatizálásához.

O-B. N: Tamással a már emlegetett megbeszélés után egyből elkezdtünk dolgozni a szövegen, így már a nyár közepére megvolt a szövegkönyv nagy része.

SZ. ZS: Tehát ketten dolgoztatok.

O-B. N: Igen, a népmesét én adaptáltam, de rengeteg mindennel egészítette ki Tomi is. Illetve az előadásunk előjátékát, ami még kint az előtérben zajlik, és ami az egyik „beékelt” meséből, a Hogyan telt a gyermekkorom?^[3] történetéből indult ki, Tamás készítette, igazította a saját osztálytársaira.

SZ. ZS: Tehát Tomi, ismerve a kollégáit, a szövegre máris ráfejlesztett egy előjátékot, ami a gyerekeket fogadta. Ők, ha jól láttam, az előző mese, a Tizenkét varjú boszorkányait alakították.

O-B. N: Csak ketten léptek föl közülük ebben az előjátékban, a harmadik szereplő, Krauter Dávid a mi mesénkben Halász Józsi édesapját játssza.

SZ. ZS: Tehát ettől kezdve párhuzamosan folyt a munka? Eszerint nem azt a klasszikus módszert követtétek, hogy először kidolgozzuk a szöveget, aztán döntjük el, hol milyen zene, vizuális effekt legyen? Hogyan raktátok össze a struktúrát?

O-B. N: Először mi is a szöveget dolgoztuk ki. A mese alapján választottuk ki a karaktereinket, kicsit továbbgondoltuk őket. Például a sok elbeszélői rész miatt evidens volt, hogy szükségünk lesz egy mesélőre. Ő jelenik meg angyalként is Szent Péter oldalán a Mennyországban.

SZ. ZS: Tehát mint a Shakespeare-i színpadon, szerepösszevonásokat alkalmaztatok.

O-B. N: Igen. A két főszereplő, Halász Józsi és a felesége nem játszanak mást, illetve Józsi édesapja és édesanyja, akik a mese legelején meghalnak, de nálunk végig jelen vannak, és figyelemmel kísérik az árván maradt fiuk történetét. Mindenki más duplázik vagy triplázik. Például az ácsok játsszák még a kocsist, illetve a csikót, és ők a sárkányok is. Fehér László pedig nem csak a Földesurat személyesíti meg, hanem az ő ellenpontját, Szent Pétert is. Vele a többiek^[4], Tamás osztálytársai és a címszereplőt alakító Madácsi István is először dolgoztak együtt.

SZ. ZS: Most jön a legizgalmasabb kérdés. Mert hiszen epikus anyagok áttétele esetében mégsem egy drámáról van szó, pláne nem egy klasszikus értelemben vett tragédiáról, ahol a konfliktushelyzet már az első jelenetben adva van. Ebben a mesében pedig csak azt olvasom, hogy egyszer volt egy szegény halászember, semmije se volt az ég alatt, csak egy felesége és egy nagy kamasz fia. Meghal egyszerre mind a két öreg, és marad a Józsi. Ennyi az induló két mondat. Hogyan értelmezi egy rendező, egy dramaturg ezt konfliktusként, mit lehet ezzel kezdeni?

O-B. N: Számunkra egyértelmű volt, hogy amikor egyedül marad a világban még tudatlanul, tapasztalatlanul egy fiatal férfi, az már önmagában megteremti a konfliktust. De igazából mi nem ezzel indítottuk a mesélést, hanem már az előjátékkal.

SZ. ZS: Azzal, hogy a közönség már a színházi térbe való belépése előtt kap egy dramatizált mesét, már eleve kitágítjátok azt a képzeletbeli világot, mellyel a Halász Józsi színpadi történetében találkozni fog. Miért esett erre a székely hazugság- vagy bolondmesére a választásotok? E mesetípus talán legismertebb példája, az Apám lakodalma, szintén Kriza-gyűjtés, akárcsak a Halász Józsi.

O-B. N: Ahogy említettem, Halász Józsi története nagyon összetett. Ott vannak például az ácsok. Úgy gondoltuk, általuk lehet egy kicsit derűsebbé tenni a cselekményt. De több szálon kötődnek az összes szereplőhöz. Az előjátékban konkrétan ácsolnak egy háromlábú széket, amit aztán a mesélő az egész előadás során használ, az ő saját eszközévé válik. Az általuk játszott előjátékkal be lehet vezetni a gyerekeket nem csak a színházterembe, hanem a színház világába is. Tomi kiválasztott még néhány rövidebb mesét, és szerette volna beilleszteni őket a Halász Józsiba. A szövegkönyv készítésénél próbáltunk olyan pontokat találni, ahol nem akasztják meg a történet folyását, hanem kiegészítik azt. A lábujjakról szóló mese például nagyon édesen hangzik Halász Józsi szájából, amikor az aranyhalból éppen átváltozott feleségének elmondja – akinek addig ugye nem voltak lábujjai. Olyan ez, mint amikor a kisgyerek ismerkedik a testrészeivel.

SZ. ZS: Nekem ezek a betoldások nagyon tetszettek, mert hozzáadtak a meséhez. Olyan érzést keltettek, mint amikor mesét olvasunk egy kisgyereknek lefekvés előtt vagy már-már félálomban. S visszaidézi azt a korábbi életszakaszt is, amikor ismerkedtünk a kezünkkel, illetve a kéz ujjaival.

O-B. N: Igen, a láb és a kéz ujjairól szóló két mese valóban a kisgyerekeknek szól, utóbbit a földesúr meséli el. Tomi bravúrosan találta ki, hogy a két ácsot, akiknek ezt a mesét a földesúr elmeséli, a gyerekek elé ülteti be. Mert nem kell feltétlenül ledönteni a negyedik falat ahhoz, hogy közvetlenül a gyerekeknek szóljon a mesélés, a játék.

SZ. ZS: Tehát folyamatosan kommunikáltok a közönséggel, törekszetek arra, hogy aktív maradjon az előadók és a nézők közötti kapcsolat.

O-B. N: Igen, a gyerekek figyelmét folyamatosan fenn akartuk tartani. Ez szerintem a mai világban a színházcsinálók számára egy nagyon komoly kihívás. Egyre nehezebb elérni, hogy mondjuk tíz másodpercnél tovább figyeljen valaki.

SZ. ZS: De beszéljünk még valami másról is. Előzetes segítség gyanánt hoztam nektek egy rajzfilmrendezőt, Csákovics Lajost aki a Jankovics-iskola folytatója. Az ő előadása révén arra próbáltalak rávezetni benneteket, elsősorban a dramaturgokat, meg a vizuális területen ügyködőket, hogy a szimbólumképzés, a többletjelentéssel bíró szöveges tartalom hogyan formálódik át az írott meséből a film rendezése során. Ez használható volt számotokra?

O-B. N: Igen, és most így utólag azt érzem, hogy leginkább a díszlet megtervezése során. A szöveg esetében is nagyon fontos a szimbólumrendszer megismerése és használata, de a látvány tudja egységessé tenni az előadást. Nagy Bogáta, aki a díszletet csinálta, elképzelt egy képeskönyvet. Egyik jelenetből úgy megyünk át a másikba, hogy „lapozunk”. Kicsit elrugaszkodott attól a megszokott látványvilágtól, amellyel a mesekönyvekben szoktunk találkozni, ezáltal erőteljesebb asszociációra van szükség. De én nagyon szeretem akár a halformát ebben a mesekönyvben, akár a vonalak találkozásából kirajzolódó épületeket. Emellett viszont megjelentek teljesen realisztikus kellékek is: kupa, szőlő, ezüsthíd; tehát nem végig támaszkodtunk az asszociációkra.

SZ. ZS: Ez azért fontos számomra, mert egyrészt van a mesének egy másik dimenzióban létező fantáziavilága, de valóságos tárgyak is felbukkannak. Erre a kettősségre vonatkozólag volt-e nektek valami előképzettségetek, elképzelésetek? Mert a színpadi térben ezt a két dolgot nyilván egyeztetnetek kellett.

O-B. N: Sokáig gondolkodtunk azon, hogy a sárkányok hogyan viszik véghez a varázslatokat, és milyen végeredményt kellene megmutatnunk a gyerekeknek. Majdnem mindegyik varázslat több elemből tevődik össze. Az egyik feladat az, hogy el kell hányni egy kőoszlopot a földesúr ablaka elől, annak a helyére szőlőt kell ültetni, úgy, hogy azon egyből teremjen is a szőlő, amiből egyből bort kell csinálni, és egy kupában odatenni a földesúr asztalára. Tomi ötlete megoldotta a kérdést: táncos mozgássorozatba rejtette a varázslásokat, ezáltal sokkal kevesebb konkrét dolgot kellett megteremteni, a gyerekek mégis el tudták képzelni a folyamatot. A harmadik varázslat esetében például konkrétan néptánc szerepel az előadásban. A varázslatoknál egyébként a zeneszerző eltért a hagyományos népmesei világtól, és különféle már létező zenékből készített montázst. Egy dolog közös ezekben az ismerős dallamokban, mégpedig az, hogy mindegyiknek köze van a sárkányokhoz (Trónok harca, Shrek stb.).

SZ. ZS: Tehát volt háttértudásotok arról, hogy min nőnek föl a gyerekek manapság. Beszéltetek erről?

O-B. N: Nem tagadhatjuk le azt sem, hogy a mi gyerekkorunkból is belekerült egy-két elem az előadásba.

SZ. ZS: Volt tehát egy asszociációs bázisotok, ami nem direkt népmese, hanem valami más. Volt egy saját élményalapotok a gyerekkorotokból, amit megéltetek, s aminek fix jelentése volt a ti fejetekben huszonévesen. És ezt bele is dolgoztátok az előadásba.

O-B. N: Igen.

P. Á: Ezek a jelenetek szerintem tényleg jól sikerültek. Átjön, hogy a sárkányok a mai szuperhősök. Látszik, hogy a koreográfia vértudatos, és nagyon jól is áll a fiúknak. Mert otthon érzik magukat a saját világukban. De a sárkányoknak a néptánc is jól áll, ami azért elvontabb, mint egy konkrét asszociáció valamilyen népszerű mai filmre vagy figurára. Azt mutatja, hogy ők beavatottak a Kriza-féle népmese világába is. Ha teszik, a néptáncos betét a múlt felé való nyitottságot érzékelteti, míg a szuperhősöket megidéző mozgások a jelent képviselik, kifelé vezetnek a történetből, a mese szövegéből. De már az előjátéktól kezdve érzékelhető ez a jelen idejű meseszövésre való törekvés a közönséggel való kapcsolatteremtés érdekében. A játszók kezdettől közel kerültek a gyerekekhez, és végig fenn is tudják tartani velük a kapcsolatot.

O-B. N: Igen, már az előjáték során megteremtődött a bizalom a gyerekek részéről. Mindent lereagáltak, lekötötte a figyelmüket a teljes mese.

P. Á. Az előadás nem lett eklektikus, mert a betoldások sehol sem lógnak ki a történet keretéből. Talán azért sem, mert amikor a sárkányok kívül kerülnek a mesei téren és időn, az nem tart egy fél percig sem. Szerintem ez a koreográfia csodája, amiről eszembe jut Vidnyánszky Attila meglátása, aki azt fájlalta, hogy neki másfél óra kell ahhoz, hogy eljusson odáig, amit egy jó koreográfus percek alatt vagy akár egyetlen gesztussal el tud érni. De hogy valami kritikát is mondjak: az, ami Halász Józsi mennyországi utazását követi, szerintem kevésbé jól sikerült része a produkciónak.

SZ. ZS: Bevallom, hogy én nagyon meg is ijedtem a premiert látva, hirtelen nem tudtam közös nevezőre hozni ezt a sokféle elemből álló történetet. Azt feltételeztem, hogy ti ezt az előadást több meséből kompiláltátok. Aztán, mint aki sokat foglalkoztam kulturális antropológiával és a magyar népművészet szimbólumrendszerével, erre a beszélgetésre készülve a szinkretizmus fogalmára találtam rá. Tehát hogy ez a fajta népi műveltség, ami a mesében jelen van, egyszerre hordozza a kereszténység felvétele előtti és utáni magyarság világképét. A kettő egyfajta szimbiózisa van jelen, ha tetszik, egyik magyarázza a másikat. Ám amikor egy archaikusabb világképre ráépül egy új kultuszforma, jelen esetben a kereszténység, nem könnyű egyeztetni ezt a kettőt. Feltűnt-e nektek, hogy ennek a népi műveltségnek a képzetrendszere milyen sajátosan viszonyul a nyugati kereszténység ikonográfiájához? Nekünk alapolvasmányunk volt a ’70-es években a Parasztbiblia, amelynek Szent Péter az abszolút főszereplője, aki Jézus Krisztussal együtt járja a világot. Ti hogyan értelmeztétek az ő alakját ebben a mesében?

O-B. N: Elgondolkoztunk azon, hogy itt miért nem maga a Jóisten jelenik meg. Miért egy közvetítő, miért éppen Szent Péter? Ebben a mesei világban egyedül ő tesz rendet. A feleség is folyamatosan segít Józsinak, hogy kiállja a próbatételeket, de valódi megoldást csak Szent Péter kínálhat.

SZ. ZS: Amikor Szent Péter megjelenik, illetve tulajdonképpen már akkortól, amikor Halász Józsi ott áll a mennyek kapujában, egyfajta liturgikus játékmód lép életbe.

O-B. N: Éppen oda ékeltük be a zsoltárt.

SZ. ZS: Tehát egyszerre stílust és dimenziót váltunk. Ezt a zsoltárt ki hozta?

O-B. N: A zsoltárt én. Nagyon sok népdalt néztem át, mielőtt ezt javasoltam Tominak. Az volt az érzésem, hogy a legtöbb népdalban a földeken dolgozó parasztemberek másként vélekednek a Mennyországról, mint ma egy templomba járó ember. A földi nehézségek után ott végre gond nélkül lehet pihenni, mulatni. Többen szerepel maga Szent Péter is. Mi szerettük volna „emberibb” formában ábrázolni őt, de ezzel nem tudott mindenki azonosulni. Így végül Szent Péter maradt távolságtartó, és népdal helyett zsoltárt énekel az angyallal együtt.

SZ. ZS: Az ünnep nagyon fontos ebben a mesében. Vasárnap, pünkösd, mindig egy ünnepnaphoz kapcsolódik a cselekmény. Mi jutott eszetekbe a pünkösd kapcsán?

O-B. N: Igen, felfigyeltünk arra, hogy Halász Józsi erre az ünnepnapra hívja meg magához a földesurat. Bár a szövegben nem emeltük ki ezt a mozzanatot, beszéltünk arról, hogy amikor Józsi nem egy kedd esti hétköznapi vacsorára hívja át a földesurát, annak egyfajta emelkedettség megteremtése lehet a funkciója.

SZ. ZS: Sor került-e azoknak a jelképes értelmű elemeknek, motívumoknak az értelmezésére, mint például a kőoszlop, a szőlő, a kupa, az egy nap alatt teljesülő vetés és aratás, az ezüsthíd ragyogása vagy a fülemüle emberi nyelven való megszólalása?

O-B. N: Mi ezeket már a próbafolyamat során csodás, mesés elemekként kezeltük. Olyan lehetetlen kihívásokként, amelyeknek egy halandó ember nem képes megfelelni. A földesúr olyan feladatokat ad Halász Józsinak, amiket önmaga nem tudna teljesíteni. De azzal nem számol, hogy van egy aranyhalból átváltozott, sárkányoknak parancsoló felesége.

P. Á: Csakhogy nem a földesúr találja ki ezeket a próbatételeket.

O-B. N: Hanem az ácsok.

P. Á: Ők a beavatottak abba a világba, nem a földesúr, ahonnan a feleség segítői, a sárkányok is származnak. A feladatokat az aranyhalból földi lénnyé átváltozott feleség teljesíti, de ő sem közvetlenül, hanem az általa előhívott sárkányok segítségével. Ebben a mesében igazából nem a címszereplő, hanem az ácsok a főszereplők, a cselekmény tényleges mozgatói, az „aktánsok”^[5]. Ezért volt telitalálat szerintem, hogy az előjátékban is ők szerepelnek. Ők a már-már feledésbe merült ősi tudás őrzői, akik otthon vannak az emberi lét földi világon túli tartományában, kozmikus dimenziójában is. A gyerekközönséget már az előjáték ebbe a „másik” világba avatja be, amelyben a hétköznapi valóságnak ellentmondó, fantasztikus események is lehetségesek.

O-B. N: Már akkor eldőlt, amikor még csak a megjelenítendő szerepeket választottuk ki a meséből, hogy kiemeljük az ácsokat. A Mesélő sokkal zártabb értelemben teremt kapcsolatot, míg az ácsok a valódi közvetítők az előadásban. Fontos szerepük van a beékelt mesék átadásában, valamint minden közmondás is általuk hangzik el – olykor kifordítva. Rajtuk áll vagy bukik a történet kimenetele, ennek a mesének a tétje. Molière mindig is nagy hatással volt rám, aki előszeretettel írta meg a cselédeket, szolgálókat a legokosabb karakterként a darabjaiban. Ők látják át a dolgokat leghamarabb, nekik támadnak a legjobb ötleteik.

P. Á: És mit lehet tudni a történet női kulcsszereplőjéről, az aranyhalból átváltozott sellőlányról?

O-B. N: Szinte semmit, még a nevét sem. Titokzatos, varázslatos, gyönyörű. Hatalma van, és pontosan tudja, hogy ki érdemes a bizalmára. Józsi természetesen ilyen. Az például egy nagyon fontos momentum, hogy Józsi nem akarja megtartani az általa kifogott aranyhalat. Nem kerül szóba az a bizonyos három kívánság, mint annyi más népmesében. Józsi egyből elindul vele, hogy a földesurának adhassa.

SZ. ZS: Reálisan azzal indokolja ezt a felajánlást, hogy a földesúr engedjen el neki valamennyit a robotból. Ugyanakkor a hal mint a keresztény ünnepkör kiemelt eledele, Krisztus-szimbólumként is értelmezhető egy olyan mesében, amelyben ezek után számos már említett keresztény jelkép szerepel. Eszembe jut erről az is, hogy katolikus vidékeken húsvétkor még ma is megszenteltetik az ünnepi eledel.

P. Á: Tehát itt az aranyhalacska is két világot, két képzetrendszert köt össze: a mitikus előidők víz közegéből kiemelkedő sellőlányait, istennőit és a keresztény istenfiúság attribútumát.

SZ. ZS: Ennek alapján gondolhatjuk azt is, hogy ez a mese mindkét nem egyidejű beavatástörténeteként olvasható.

O-B. N: Igen, ezt én is így gondolom. Hiszen ez a mese valójában egy szerelmi történet, aminek az érzékeny, tapintatos voltát ugyancsak szerettük volna érzékeltetni. Ez nem az a fajta hétköznapi kapcsolat, amivel a villamoson találkozik az ember, hanem az ártatlan első szerelem beteljesedése, majd megszentelése. Fontos az is, ami már elhangzott, hogy Halász Józsi az egész darabban még keresi önmagát.

P. Á: Ebből a szempontból nézve ez a férfivé válás beavatástörténete, tehát mindenekelőtt egy fiúgyermekeknek szóló mese. Azt a folyamatot írja le, amikor a kamasz kiszabadul a nők uralta világból, és először eszmél rá a maga erejére. Igaz, itt ehhez még mindig a feleség segíti hozzá, amikor felülteti a táltos paripára, hogy elinduljon a maga útján, és megállja a helyét az utolsó próbán.

O-B. N: De azt sem szabad elfelejteni, hogy a feleség most először már nem a sárkányokat hívja, hanem maga varázsol, a férje szeme láttára, hogy fölrepülhessen a táltossal az égbe. Nagyon fontos változás ez is.

SZ. ZS: Tehát a két nem, a fiúk és a lányok átjárnak egymás világába, és onnan merítenek erőt, hogy megszerezzék azt a teljes tudást, amelyre szükségük lesz a közös életükhöz.

Lejegyezte Ungvári Judit

“It Is a Serious Challenge to Keep Children’s Attention Continuously.”
In Dialogue with the Dramaturge of Józsi Halász

At the season-launch press conference on 19 September 2025, Attila Vidnyánszky announced the National Theatre’s House of Hungarian Folk Tales programme. The first premiere, staged on 20 September, was the folk tale The Twelve Ravens. Since then, the second production, Józsi Halász, was presented on 8 October, and a total of four performances are planned for the season. In connection with this programme, the editors of Szcenárium decided to launch a series of conversations with the creators, along with essays exploring the genre-specific features of the folk tale. The first conversation involved the three actors who portrayed the three key figures—the “male witches”—in The Twelve Crows (see the edited version of that in the September–October issue of Szcenárium). On this occasion, they spoke with Noémi Bogdán, dramaturge of the Szekler folk tale Józsi Halász, about how the young creative team succeeded in reconciling the archaic symbolic layer of the tale—concerning coming-of-age and the search for a spouse—with the Christian worldview of the “happy ending,” specifically the moral teaching of the sanctification of marriage.

 

Appendix

Halász Józsi meséje

Egyszer volt egy szegény halászember, annak semmije sem volt az ég alatt, csak a felesége s egy nagy kamasz fia, Józsi. Meghal egyszer mind a két öreg egyszerre, s ott marad Józsi egyedül. Beáll a kemence megé, s onnat ki nem jő, amíg apját, anyját el nem temetik. Ott ül még vagy három nap a temetés után is, amíg amúgy istenigazában meg nem éhezett. Akkor eszébe jutott, hogy őt az apja, amíg élt, halászásból tartotta. Õ is fogja a hálót, s elmegy halászni a gát alá. Úgy meghalászott, hogy a tenyeréről a bőr mind lement, mégsem fogott egy árva halat sem. Azt mondja utoljára: – Én még egyszer beleteszem a hálót, de ha most sem lesz benne hal, tudom isten, világgá megyek. Beleereszti a vízbe a hálót Halász Józsi, egy kis idő múlva kihúzza, hát egy szép kis aranyhal volt benne. Elgondolja magában, hogy odaadja a földesúrnak, bár egy nap robotot elenged érte. Hazaviszi a halat, kiteszi egy tányérba, hát a hal kiugrik a tányérból, s olyan szép kisasszony penderedik belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Azt mondja a kisasszony: – No, te Halász Józsi, én a tied, te az enyém, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el egymástól. Nem kellett Józsinak kétszer mondani, egyből megesküdtek, s éltek, mint Tuba s Tubáné. Azt kérdi egyszer az asszony: – Te Józsi, valahol valami kicsi földetek nem volt-e? Azt feleli az ura reá: – De nekünk volt, csak az apám szegény ember volt, s rendre mind eladogatta. Hanem látod ott tova azt a magas hegyet? Az nem kellett senkinek, az nem adódott el. Azt mondja a felesége: – Sétáljunk ki, nézzük meg. Kimennek, megkerülik az egész földet szélére-hosszára, barázdáról barázdára. Mikor megkerülték, azt mondja az asszony. – Üljünk le, szívem, erre a barázdára, pihenjünk egyet. Leülnek oda, s Józsi leteszi a fejét a felesége ölébe. Azt várta csak az asszony, hogy elaludjék, kihúzza magát a feje alól, szépen ruhát tesz alája. Odább lép vagy kettőt, azután előveszi a nagy hétrét ostorát, kinyújtja, s olyat csattant vele, hogy hetedhét országon keresztül hallatszott. Amennyi sárkány a világon volt, mind előjött: – Mit parancsol, felséges asszonyunk? – Én azt parancsolom, hogy erre a helyre olyan kastélyt építsetek, hogy olyan a világon több ne legyen. Ami szükséges, minden meglegyen benne: nyolc ökörnek istálló, abban nyolc ökör, két legény mellette, a túlsó istállóban nyolc ló legyen, két kocsis mellette. Hat asztag a csűrkertben, tizenkét cséplőember a csűrben. Még jóformán ki sem mondta a száján, meglett minden egyből. Olyan gazdaságban ébredt meg Halász Józsi, hogy nem győzte a szeméből kidörzsölni az álmot. Nem akarta elhinni, hogy ébren van, s nem álmodja ezt a sok minden gyönyörűséget. – Ébren vagy, édes uram, ébren, kelj fel szaporán, s láss a dolog után. Bezzeg azután Józsi nem mondta soha, hogy nincs mit enni, nincs mit tenni. Olyan gazda lett belőle, hogy csodájára jártak hét pusztahatárban. Azt mondja egyszer a feleségének: – Te asszony, én elmegyek földesuramhoz, s meghívom mihozzánk vasárnapra ebédre. – Ne menj el, Józsi, mert kifogysz a gazdaságból, de még énbelőlem is. De így, de úgy, ő meghívja. Befogat hat lovat hintó elejébe, felül, elhajtat a földesúr kapuja elé. Leszáll a hintóból, bemegy a kapun. Az udvaron ott faragott három ács. Köszön nekik illendőképpen, az ácsok fogadják, s mikor elhalad mellettük, könyökön lökik egymást: – Odanézz, te, hogy kivakaródzott az a boldogtalan Józsi! De Józsi úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a beszédet. Kihúzta magát, s bekopogott a földesurához: – Jónapot, nagyságos úrfi! – Neked is jónapot, Halász Józsi! Mi jóban jársz? – Holnap vasárnap van, s meghívnám a nagyságos úrfit mihozzánk ebédre, jó szívvel látnám. – El is megyek, Józsi. Úgysem láttam még a gazdaságodat, pedig már elhozták a hírét az emberek. Na, jól van, befogat másnap a nagyságos úrfi is négy lovat, s elhajtat Józsihoz. Megállnak a palota előtt, Józsi kifut, lesegíti a nagyságos úrfit, kartőn fogja, s bevezeti a házba. Asztal mellé ülnek, esznek, isznak kedvükre. Kérdi egyszer az uraság: – Hát a feleséged hol van, Józsi? Szeretném meglátni. – Szemérmetes asszony a feleségem, nem szeret férfiak között ülni. Hát csak esznek, isznak tovább, jól mulatnak. Volt bor, étel, ital elegendő, csak az asszony nem került elő. „Majd meglátom máskor” – gondolta magában a nagyságos úrfi, azzal megköszönte a szíves vendéglátást, előparancsolta a hintót, felült rá s elhajtatott. Ahogy visszapillant, meglátja az ablakban a Józsi feleségét. Vagy a sok jóféle étel, ital, vagy a szép asszony látása úgy megártott a nagyságos úrfinak, hogy mikor hazaért, úgy kellett leszedni a hintóból, hetvenhétszer kirázta a hideg. – Vess ágyat, inas, mert vége az életemnek! Ágyat vet az inas, lefekteti a nagyságos úrfit. Reggel a három faragóember mind várja a nagyságos úrfit, de csak nem jön elő. Azt mondja az egyik ember: – Elmegyek be, megnézem, miért nem jön ki, máskor már virradatkor kinn volt. Bemegy az ács, köszön, de a nagyságos úrfi nem is fogadja. – Tán beteg a nagyságos úrfi? – Én az, s meg is halok, ha az enyém nem lesz Halász Józsi háza s felesége. Kimegy az ács, s mondja a társainak, hogy mi a baj. Tanakodni kezdenek együtt, hogy hogy segíthetnének rajta. Egyik azt találja ki, hogy azt a nagy kőoszlopot, ami a nagyságos úrfi ablaka alatt van, Józsi hányassa el, a helyét ültesse be szőlőfával, a szőlő érjék is meg éjszaka, abból egy kupát a nagyságos úrnak tegyen be reggelre, mert ha nem, a nagyságos úré lesz a palotája is s a felesége is. Mikor ezt a nagyságos úrfi meghallja, nyomban meggyógyul, s elküldi a kocsist Halász Józsi után. Jónapot köszön a kocsis, Józsi fogadja, kérdi, mi újság. – Ide küldött a nagyságos úrfi, azon nyomban jöjjön fel a palotára! Befogatja megint Józsi a hat lovat, felül a hintóba, elhajtat a nagyságos úrhoz. Leszáll, bemegy, köszön, s azt kérdi: – Miért hívatott, földesuram? – Én azért – azt mondja az úrfi –, hogy látod azt a kőoszlopot az ablak alatt? – Látom, nagyságos úr. – Azt az éjjel hányd el, annak a helyét ültesd be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, annak a levéből tégy egy kupát az asztalomra, mert ha nem, kifogysz a házadból s a feleségedből. Megbúsul Józsi, el se búcsúzott, még a kapun belül volt, onnan szökött a hintóba bánatában. – Téríts, kocsis, hazafelé, hadd menjünk el még egyszer haza. Hazaérkeznek, leszáll Józsi a hintóból. Kérdi a felesége: – Miért hívatott, szívem? – Engem azért, hogy a kőoszlopot az ablaka elől hányjam el, a helyét ültessem be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, s annak a levéből egy kupát tegyek az asztalára, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is. – Kisebb gondod is nagyobb legyen annál. Egyél, ígyál, s feküdjél le. Estére kerekednek. Kimegy a Józsi felesége hátra a csűrkertbe, kiereszti a nagy ostort, olyant csattant egyet, hogy hetedhét országon keresztül hallott. Elé jön, amennyi sárkány van, mind: – Mit parancsol, felséges asszonyunk? Azt mondja az asszony: – Látjátok tova azt az udvart, a nagyságos úrét? – Igenis, látjuk. – Menjetek el oda. Van egy kőoszlop az ablak alatt, azt hányjátok el, annak a helyét ültessétek be szőlőfával, annak a levéből holnap reggelre egy kupával az úrfi asztalán legyen. Mikor hajnalodik, a bor készen van, viszik Józsihoz. Józsi fogja magát, nem fogat be, csak úgy gyalogszerrel lefut az udvarba. Mikor virradt, odaérkezett. Sehol se lát senkit, az ablakot kinyitja, beteszi az üveget az asztalra, s avval hazamegy. Mikor szépen virradt, egyszer a nagyságos úrfi megfordul az ágyában, hát az ablakon úgy süt be a nap, hogy hétágra. Mindjárt visszaesik az ágyba, még hétszerte betegebb lett. Várják az ácsok odakinn, de csak nem jön. Azt mondja a nagyobbik a középsőnek: – Eredj, menj el, nézd meg, mi az oka, hogy nem akar kijönni. Én átallom, tegnap is én voltam. Azt mondja a középső: – Jól van, bemegyek én, s egyből megtudom. Bemegy, s jónapot köszön a nagyságos úrfinak. Hát a nagyságos úrfi még rosszabbul van. Azt mondja az ácsnak: – Még hétszerte betegebb vagyok. Ezt is megtette az a kutya Józsi! Soha a háza, felesége az enyém nem lesz! – Hagyja el, nagyságos úr, majd kitalálunk hárman valamit. Kimegy az ács a másik kettőhöz. Faragni kezdenek, tanakodni kezdenek. Azt mondja a nagyobbik: – Te vagy a középső, én egyre tanítottam, te is tanítsd másra. Azt mondja a középső: – Én azt gondoltam, hogy a kapu elé csináltasson Józsi egy ezüsthidat, a hídnak a két végét különbnél különb fákkal ültesse be az éjszaka, azokon különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra. Ezt már nem teszi meg. Kifogy a gazdaságából s a feleségéből Józsi. Mikor kimegy nagy sokára a nagyságos úrfi, nyomban elmondják neki, mit találtak fel. Erre a nagyságos úrfi a kocsist egybe előhívatja, lóra ülteti, s elküldi Józsihoz, hogy hívja be. Odaérkezik a kocsis, jónapot köszön, Józsi fogadja. Kérdi, mi újság. – Ide küldött a nagyságos úrfi, hogy jöjjön be. – Mondd meg, hogy be fogok menni. Józsi is kimegy, előkiáltja a kocsist: – Hat lovat a hintó eleibe! Odaállnak a palota eleibe. Józsi felül a hintóba, az inas elöl. Eljön be a nagyságos úrfihoz, megáll a kapuban, leszáll a hintóból, bemegy: – Jónapot, földesuram, megjelentem a parancsolatra! – Azért hívattalak, hogy a kapum eleibe ezüsthidat csinálj, a két végét különbnél különb fával ültesd be, annak az ágán különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra, mert ha nem, kifogysz a gazdaságból s az asszonyból. Megbúsulja magát Józsi, el se búcsúzik. Mikor a kapuig érkezik, onnan a hintóba szökik, azt mondja a kocsisnak: – Fordulj hazafelé! Hazaérkeznek, megáll a palota ajtaja előtt, bemegy nagy szomorúan. Kérdi a felesége: – Hát te, szívem, miért vagy olyan szomorú? – Hogyne volnék, mikor azt mondta, hogy én neki csináljak ezüsthidat, különbnél különb fával ültessem be a két végét, annak az ágán különbnél különb madarak legyenek, különbnél különben csirikoljanak holnap reggelre, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból s tebelőled is. – Ne búsulj, szívem – azt mondja az asszony –, egyél, ígyál, s feküdjél le, nyugodjál. Kimegy a felesége a nagy ostorral a csűrkertbe, kinyújtja a nagy ostort, olyat csattant egyet, hetedhét országon keresztül hallott. Amennyi sárkány, mind előjött. – Mit parancsol, felséges asszonyom? – Azt parancsolom, menjetek el oda, ahol voltatok a múltkor, ahhoz a nagyságos úrfihoz, csináljatok ezüsthidat neki, különbnél különb fával ültessétek be a két végét, különbnél különb madarak csirikoljanak minden ágán. Mikor szépen hajnallott, a sárkányok mindennel készen lettek. De a madarak úgy csirikoltak, hogy az egész falu felkelt. Egy fülemile nagy szájjal azt mondja az úrfinak: – Amit az isten másnak ad, ne kívánd el, amit neked ad, érd be avval! Meghallja az úrfi a fülemile beszédét, felül nagy ijedten, hát az ezüsthídnak a világa úgy megüti, hogy egy cseppet sem lát: Még hétszerte betegebb lesz. Reggel mennek az ácsok az úrfihoz munkára, de a kapun nem tudtak bemenni, úgy elvette a szemük világát a nagy fényesség. Más kapun kerülnek be, faragni kezdenek. Azt mondja a középső a legkisebbnek: – Menj be, nézd meg a nagyságos úrfit, mi az oka, hogy nem jön ki. Bemegy a legkisebbik ács, jónapot köszön, kérdi: – Talán rosszul van, nagyságos úrfi? – Jaj – azt mondja –, még hétszerte betegebb vagyok. Azt mondja a kisebbik faragó: – Nagyságos úrfi, mit gondoltam én az éjjel? Én olyat, hogy azt Józsi, tudom, meg nem tudja tenni. – Mit, te faragó? – Én azt – azt mondja –, hogy hívja meg vasárnapra Halász Józsi Szent Pétert a nagyságos úrfihoz ebédre. Megörvend az úrfi, no, ez igazán jó lesz, ezt biztosan nem tudja megtenni. Egyszeribe előkiáltja az inast: – Menj el, te inas, hamarabb jársz, hívd el Józsit ide. El is megy az inas, jónapot köszön. Józsi fogadja, kérdi, mi újság. – Azért küldött a nagyságos úrfi, hogy jelenjen meg nála minél előbb. – Mondd meg, el fogok menni. Befogat Józsi, elmegy, be az udvarba az úrfihoz, jónapot köszön, a nagyságos úrfi fogadja. – Megjelentem a parancsolatra. – Nem parancsolok, csak mondok. Azt mondom, hogy Szent Pétert magát hívd meg ebédre vasárnapra hozzám, mert ha nem, kifogysz a fényes palotádból s a szépasszony feleségedből. Megbúsul Józsi még hétszer inkább, mint annak előtte. El se búcsúzik, felszökik a hintóba, elhajtat haza. Otthon leszáll a hintóból, bemegy a palotába. Kérdi a felesége: – Miért hívott, szívem? – Hát azért, hogy én Szent Pétert hívjam meg ebédre hozzá vasárnapra, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is. Azt mondja az asszony a kocsisnak: – Hozd el az esztendős csikót, a rongyosabbat, a pricsnyerget tedd a hátára, az ezüstkantárt a fejébe. – Mondja az urának: – Ülj fel a hátára. Felül Józsi, elbúcsúzik. Abból a helyből megszöki magát az esztendős csikó nagy rongyosan, repül egyenesen az égbe. Amíg felérkezett, a rongyosság mind lehullott róla. Megérkeznek az ég kapujához, koppantanak rajta. Szent Péter megnyitja. Kérdi Józsitól: – Mi jóban jársz, te szegény ember? – Azért jöttem, hogy meghívjam kegyelmedet a földesuramhoz vasárnapra ebédre. – Mondd meg, te szegény ember, el is megyek. Egy földet vessen be árpával ma, az árpa érjék is meg, annak a kenyeréből egyem én vasárnap ebédet. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje. Elbúcsúzik Józsi, lerepül onnan a rongyos csikó. Utána kiált Szent Péter: – Eredj csak bátran, mert talpra esel. Hazaérkezik Józsi, elveti az árpát, s azt mondja a feleségének: – No, én elmegyek a földesuramhoz, átadom a parancsolatot. El is megy, bemegy a kapun, koppant az ajtón. Mikor lépne be, azt mondja a nagyságos úr: – Ne is jöjj errébb! – Nem is akarok. Amit reám bízott, megtettem, amit izentek, azt is megmondom. Szent Péter azt izeni, hogy egy földet vessen be árpával, az árpa érjék meg, annak a kenyeréből kíván ebédet enni. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje. Megbúsul a nagyságos úrfi. Azt mondja Józsi: – Csak búsulj, földesuram, engem is eleget búsítottál, búsulj most már te is! Avval elbúcsúzik Józsi, elmegy haza. Amikor hazaérkezik, hát már sül is az árpakenyér, a tehén is megbornyúzott, a hús is rántódik. Látja, hogy Szent Péter már le is jött az égből, s lépeget az úton a nagyságos úrfi háza felé. Mikor a kapuhoz ér, azt kiáltja az úrfi: – Menjetek, zárjátok be a kaput, ne jöhessen be! Azt mondta Szent Péter: – Jól van, nem is akartam én bemenni, úgyis vár már engem a délebéd ennél a szegény embernél. Elmennek ketten ki a hegyre. Mikor mennének felfele az oldalon, azt mondja Szent Péter Halász Józsinak: – Nézz vissza, Józsi, mit látsz? Visszanéz Józsi, hát a nagyságos úrfi egész udvarát, minden gazdaságát ellepte a víz. Kifut a Józsi felesége, behívja Szent Pétert szíves szóval. Bemegy Szent Péter, asztal mellé ül, jóllakik az egynapos árpa kenyerével s az egynapos borjú húsával. Azután megáldotta Halász Józsit és a feleségét, s visszament az égbe. Attól a naptól fogva a kenyér s a hús az asztalfiából el nem fogyott soha. Keressék fel kigyelmetek is Halász Józsit, s meglátják, hogy igazat beszéltem. (In: Kriza János Az álomlátó fiú, székely népmesék, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1961.)

(2025. december 19.)