Egészen különleges és egyedi stilisztikájú előadást hozott a MITEM-re a kijevi Ivan Franko Nemzeti Dráma Színház. Az ukrán társulat egy 19. századi klasszikus szerző, Panasz Mirnij: Limerivna című darabját dolgozta fel és fordította le sajátos színpadi formanyelvre, amely a népi kultúrából is merített. Az előadás nagy sikerrel mutatkozott be a budapesti közönség előtt.
Az Ivan Urivszkij rendezésében látott előadásnak már az első percei megmutatták, hogy nem egy szokványos produkcióval állunk szemben. A darab középpontja egy szerelmi konfliktus: a fiatal Natalját szerelme, Vaszil helyett egy módosabb férfihoz akarja adni az anyja. A főhősnő után epedező Karpo, rögtön az előadás elején, amikor még szöveg nincs, csak mozgás, egy kenyérdarabot nyújt a lánynak, ám az nem fogadja el, helyette a madárdalt utánzó hangszerét veszi elő, és kisvártatva megszólal egy másik muzsika is, Vaszil és Natalka a madárének hangaival fonódnak össze, Karpo pedig hoppon marad, lassan, de dühösen morzsolja szét a kenyeret. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor a nézőt végképp bekebelezi ez a letisztult szépségű, balladisztikus elbeszélésmód, amely minden kultúrában jelen van, tehát bárhol érthető. Az előadás egészét átszövő, erős stilizáció néhány puritán objektummal dolgozik: a szalmaszálak, a szalmabálák, végül a szalmabáb használata nemcsak a népi kultúrára utal, hanem a földből kinövő élet egyfajta szimbóluma is, a bálák száma például a vagyoni helyzetet is jelképezi a produkcióban.
A magyar közönség számára ismeretlen szerző irodalmi alapanyaga nagyon erőteljesen hat ebben a formavilágban, amelyet nemcsak a tárgyak jelzésszerűségének következetes használata, hanem a játékmód stilizáltsága is jellemez. A színészek mozgása szinte a vásári színjátékokhoz hasonló abban a tekintetben, hogy minden figurának, illetve helyzetnek megvannak a karakterépítő, illetve szituációteremtő, sajátos mozgásformái. Gyönyörű kép például a két rivális lány, Natalka és Maruszja hajfonatainak összefonása, és később a szerelmükért folytatott „vitájuk” is, amit szintén speciális mozgásokkal kísérnek. Minden elemében átgondolt, következetes formavilág, rendkívül erős és egységes színészi játék, lenyűgöző hatásmechanizmus jellemzi a produkciót, amelyről azt lehet mondani, katartikus élményt nyújt. Akárcsak 2019-ben a szintén e társulattól látott két előadás: a Coriolanus és a Morituri te salutant. Bátran kijelenthető, hogy a kijevi Ivan Franko Nemzeti Dráma Színház a legmagasabb minőséget képviseli.
A közönségtalálkozón a rendező, Ivan Urivszkij arról beszélt nemcsak az ukrán klasszikus irodalomból dolgozik, de nagyon szeret ezekhez az írókhoz fordulni, mert értékesnek találja műveiket. Az ukrán klasszikus irodalom sokszor méltatlanul szorul háttérbe, ugyanakkor mérhetetlenül nagy kincs, amiből nagyon sokat lehet meríteni – fogalmazta meg a rendező. A Limerivna is egy ilyen, kicsit feledésbe merült műalkotás, az ukrán klasszikusok közül sem feltétlenül ezt játsszák legtöbbször. A társulat névadója, Ivan Franko Lopott boldogság című darabját például sokszor, de a Limerivnát sem színre vinni, sőt olvasni nem szokták. Ivan Urivszkij szerint ugyanakkor nagyon is érdemes leporolni ezeket a darabokat, mert rengeteg lehetőséget kínálnak a színészeknek és a rendezőnek is. Nagyon sok izgalmas fordulat van ezekben az alkotásokban, érdekesek a szüzsék, és egyenesen világszínvonalúnak is nevezhetők. Ennek a műnek egyébként van egy folytatása is, tudtuk meg a rendező elmeséléséből, ami Maruszjáról szól, arról, hogy kolostorba vonul. A beszélgetés moderátora, Kozma András, a Nemzeti Színház dramaturgja szerint kicsit az Elfelejtett ősök árnyai című Paradzsanov-filmre emlékeztetett ez a darab. Főként azért, mert mindig nagy kérdés, hogyan nyúlhatunk hozzá a saját kultúránkhoz, tradícióinkhoz, és hogyan lehet azokat modern eszközökkel feldolgozni, megmutatni a közönségnek – mondta Kozma András. Ivan Urivszkij erre arról mesélt, nagyon sok olyan népi hagyomány él Ukrajnában ma is, ami inspirálta ezt a feldolgozást. Vannak köztük elég riasztóak is – tette hozzá a rendező. Ilyennek mondta azt, amikor az esküvőn a vőlegény úgy fosztja meg szimbolikusan a lányságától a menyasszonyt, hogy baltával levágja a hajfonatát. Az előadásban, amikor Karpo arcát feketére festi Natalja, akkor azt a szokást használják, ami az ukrán kultúrában a kikosarazás szimbóluma. Az egyik változat szerint, ilyenkor vagy tököt adnak a lányok, vagy feketére mázolják a kikosarazott kérő arcát. Sok szokást ismertek az előadás alkotói, az, hogy végül mi került a színpadra lényegében a közös munkafolyamatban alakult ki. A díszlettervező, Petro Bogomazov a szimbólumok közül a szalma jelentőségéről beszélt. Szerinte, ha az embert megfosztják az akaratától olyan lesz, mint egy madárijesztő, amit ide-oda fúj a szél. A szalma és a madárijesztő-szerű jelmezek használatával éppen az volt az üzenetük, hogy nem érdemes így, ennyire kiszolgáltatottan élni. A színészek beszámoltak arról is, hogy sokat foglalkoztak a próbafolyamat alatt azzal a miszticizmussal, ami mind a népi kultúrában, mind a klasszikus irodalmi művekben fellelhető.
A meghívott társulatoknak járó plasztika átadásakor Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója is azt hangsúlyozta, hogy mennyire inspiratív az a mód, ahogyan az ukrán társulat hozzányúl a saját kultúrájához. A kijevi színház vezetője, Dmitro Bogomazov nagyszerű műhelyt hozott létre maga körül, ami elismerésre méltó teljesítmény – emelte ki a magyar direktor. Egyúttal meghívta az Ivan Franko társulatát több darabbal a következő MITEM, illetve a 2023-as színházi olimpia programjába is. „Nincs más lehetőségünk, csak a hidak építése egymás felé, aminek a legjobb módja a kultúrán keresztül történik – fogalmazott Vidnyánszky Attila –, ennek az előadásnak a magyarországi fogadtatása is ezt bizonyítja."
Ungvári Judit
(2021. október 04.)