Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

MITEM 2021

MITEM-krónika 11. rész – Madách-moralitás (Az ember tragédiája) és tárlatvezetés

Szokatlan stilisztikával, újszerű térhasználattal és dramaturgiával, helyenként egészen „bálványdöntögető módon” vitte színre Madách Imre Az ember tragédiája című művét az európai színház egyik legnagyobb mestere, Silviu Purcărete. A magyar színháztörténet ikonikus darabjából egészen sajátos hangulatú és humorú kamaradarabot varázsolt a román rendező a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatával együttműködve.

Főképp a fanyar csipkelődő kedv és az érthetőség adja az erényét ennek a feldolgozásnak, az egész olyan, mint egy vásári játék: mindenki számára jól követhető képekkel, nézőbarát hosszúságúra gyúrva. Az is megkapja a madáchi tartalmat, aki jól ismeri a művet, és annak sem jelent gondot a történet nyomon követése, aki egyáltalán nem, utóbbiaknak még oktatási céllal is felkínálható. A magyar drámairodalom emblematikus művének számít a Tragédia, s minden bizonnyal ezért van, hogy még a legjobb hazai színpadi adaptációk is picit kesztyűs kézzel bánnak vele, a tisztelet okán talán kevésbé merészen, kevésbé bevállalósan nyúlnak hozzá a műhöz. Ebben az esetben jött valaki, akit ez a tisztelet nem béklyózott meg, Silviu Purcărete kellően szemtelenül tette át színpadra azt, ami számára Madách művéből érdekes volt, ennek eredménye lett a sajátos, szinte a „kép-mutogatók” stílusában előadott, nagyszerű humorral és modern gesztusokkal fűszerezett produkció, amelyben remek ötletek sorjáztak. A szükségből erénnyé váló kamaraszínpadi térből amfiteátrumot alakított ki Silviu Purcărete és díszlet-, illetve jelmeztervezője, Dragoş Buhagiar, ezen a minden oldalról jól belátható agórán a temesvári társulat egységes kart alkotott.

A szereplőket folyamatosan váltogatta a rendező a Tragédia színeiben, Ádámok és Évák sokasága vonult fel, nem jelölve ki főszereplőket, így a társulat minden tagja egyenértékű lehetőséget kapott a játékra. Lucifert is megháromszorozta, az Úr hangjaként pedig női hangot használt. Az ehhez hasonló játékötletek az eszközhasználatban is bravúrosnak tetszettek: ilyen volt például az Évá(ka)t végigkísérő, a testszínű jelmezek semlegességéből kirikító vörös, magas sarkú cipő, amit az elején az almáért nyújtózó nőnek Lucifer ad a lábára, hogy elérje a bűnös gyümölcsöt. De ilyen a szkafander használata az űrbeli színben, vagy akár az arisztokraták parókáival ékített káposztafejeké a párizsi színben. A dramaturgiai munkát Visky András végezte a darabon, rendkívül feszesre húzott, és a régies kifejezések, fordulatok többségétől szépen megtisztított végeredmény keletkezett. Kiemelkedő munkát végzett a zeneszerző, Vasile Șirli is, szinte oratorikus mélységű a produkció zenei anyaga. Az előadás stilisztikája bámulatos, fricskázóan merész, majdnem pimasz, a farce-ok nyers üdeségével nyom barackot a néző fejére, miközben egy nagyon szép, letisztult vonalvezetésű emberiség-történetet, és következetesen végiggondolt játékmódot, illetve vizualitást láthatunk. Mintha a középkorban, egy villoni világban járnánk.

A színpad költője címmel a találkozó kísérőprogramján is megjelent Silviu Purcărete, ahol, a Nemzeti Színház vezérigazgatója, Vidnyánszky Attila faggatta, aki maga is több ízben állított színpadra Tragédia-adaptációkat, sőt egyszer a gyulai várárok földjéből is „növesztett” egy verziót, ahogy utalt is rá a beszélgetésen. Vidnyánszky Attila elmondta azt is, hogy szerette volna felkérni Silviu Purcăretét egy budapesti nagyszínpadi Tragédia-rendezésre, de „beelőzte” őt a temesvári társulat felkérése. A darabválasztásról kérdezte először a román rendezőt, aki beszámolt arról, hogy Balázs Attila, a temesvári színház igazgatója javasolta ezt a darabot. A kivitelezési lehetőségeket behatárolta, hogy az ottani színháznak nagyon kicsi a színpadi tere, viszont a társulat elég nagy létszámú, ezért terveztek kamaraelőadást.

A szöveggel való munkáról elmondta, hogy bár Visky András volt az előadás dramaturgja, és a húzások nagy részét ő készítette a szövegben, de például a prágai szín kihagyásáról maga a rendező döntött. Silviu Purcărete szerint túlságosan hosszú lett volna a darab, ha meghagyják, ezért igyekeztek lerövidíteni, és ez a megoldás kínálkozott. A szöveggel kapcsolatban elmondta azt is, hogy francia fordításokat is igénybe vett a munkához, amelyeknek az irodalmi értéke ugyan nem volt túl nagy, de segítették a szöveg megértését. Azt is mondta, hogy a textúra régies, archaikus mivoltát ő nem tapasztalta meg, neki elég modernnek tűnt ez a szöveg. Összességében az volt a szándéka, hogy olyan előadás jöjjön létre, amely Az ember tragédiája nyomán keletkezik, de nem annak teljes színrevitele. Vidnyánszky Attila a beszélgetésben több dramaturgiai elemre is rákérdezett, így például arra, hogy miért három Lucifer van jelen, vagy miért döntött úgy, hogy az Évát és Ádámot játszókat váltogatja. Silviu Purcărete ezekkel kapcsolatban úgy fogalmazott, pusztán a játékosság színpadi eszköztárát szerette volna bővíteni. Így ráadásul a teljes társulat egyenlő részt kapott a feladatokból. Vidnyánszky Attila utalt arra is, hogy ő a saját Tragédia-előadásaiban szintén váltogatja a teret, de másoknál is megfigyelhető ez, példának hozta Németh Antal terveit. A két rendező beszélt az Úr hangjáról is, míg Vidnyánszky Attila egy közismert színész hangját használta (Sinkovits Imre), addig Silviu Purcărete egyfajta semlegességre törekedett, eredetileg gyerekhangot szeretett volna, de végül az egyik színésznő, Éder Enikő orgánumát választotta, mert az volt számára a „leginfantilisebb”, sőt, akár robothangot is el tudott volna képzelni a román rendező.

Az adaptációban következetesen végigvitt maszkhasználatról Silviu Purcărete az előadás utáni közönségtalálkozón is megfogalmazta, magában a darabban is egyik szerepből a másikba bújnak, s ezért találta ki a maszkokat és azt is, hogy a szereplők játékához mindig más kölcsönzi a hangját, mintha szinkronizálná. „Olyan ez, mint egy bábszínház, egy marionett, ahol mások irányítanak.” – tette hozzá a rendező. Ehhez kapcsolódva Szász Zsolt bábművész, a Nemzeti Színház dramaturgja arról beszélt, hogy neki a moralitás-játék jutott eszébe. Kérdésére, hogy ez a műfaj felmerült-e, Silviu Purcărete azt felelte, ez a színházi forma végig ott munkált benne, de ez a madáchi szövegből is következik. Az egyszerűsítésnél a népi játékok, a maszk, a vásári játék lebegett a szeme előtt, amelyben szinte bábként funkcionálnak a színészek. Hiszen a színház maga is álarc mögé bújik, játszik és mímel – vélte a rendező.

 

Ungvári Judit

 

BÁBOK ÉS FOTÓK

Erre a napra jutott még egy sétálós program is. Az esti előadás előtt a Nemzeti Színházban látható két kiállításon vezette körbe az érdeklődőket Berecz András ének- és mesemondó. Eöri Szabó Zsolt a színház fotósa és honlapjának felelős szerkesztője, a korábbi MITEM-eken készült fényképeiből válogatott. A képek az első és második emeleit előcsarnokában láthatók. A harmadik emeleten pedig Szász Zsolt gazdag kiállítása kapott helyet. A Blattner-díjas bábművész, aki a Nemzetiben dramaturgként és a színház művészeti folyóiratának (Szcenárium) felelős szerkesztőjeként dolgozik, bábos múltját tárja a látogatók elé, saját tervezésű és kivitelezésű bábjaival. A tárlatvezetés képei szintén e cikk végén láthatók.

(2021. szeptember 28.)