MITEM-krónika 15. rész – Valóságos illúziók (Bells & Spells)

Varázslatos, kedves, játékos világba szippantotta a MITEM közönségét két estén is a Victoria Thierrée-Chaplin rendezte Bells & Spells előadása, amely igazából behatárolhatatlan műfajú, nem igazán cirkusz, nem igazán színház, és mégis egyesíti mindkettő legjavát, elbűvölő könnyedséggel.

Egy kleptomániás nő kalandjai elevenedtek meg a Bells & Spells produkciójában, igazán bájos játékossággal, amely a nézőt egy pillanat alatt képes volt kitépni a valóságból, hogy elrepítse őt egy másik valóságba, ahol gond nélkül beléphetünk a festményekbe, kicserélődhetnek a testek és a fejek, vagy elszabadulnak a jelmezek. Egészen elképesztő fantáziáról tanúskodott ez a színpadi világ, amelyben Aurélia Thierrée és Jaime Martinez mozgott olyan játszi könnyedséggel, mintha csak röpködnének, s nem igényelne óriási koncentrációt, mozgástechnikát, állóképességet és pontosságot az a sok-sok kunszt, amiben egymásra tromfolva sziporkáznak. A laza szálú kerettörténettel összefűzött, mintegy egyórás produkcióban a minden „földi” köteléktől megszabadult képzelet mozgatta a tárgyakat, előfordult, hogy lábra kelt egy ruhafogas, vagy a sok-sok ruhafogas robotjárművé állt össze, de még az is megeshetett, hogy hüllő-mintázatú textilsál kígyózott elő a hamburgerből, vagy éppen kleptomániás főhősünk tűnt el a burleszkek állandó kellékének számító forgóajtóban. Leírni is lehetetlen ezt a tényleg szürreális, álomszerűen varázsos, megejtően kedves hangulatú előadást, amely két estén át bűvölte el a találkozó nézőit.

A közönségtalálkozón Aurélia Thierrée először arról beszélt, hogy igazából majdnem a színpadra született, az édesanyja várandósan is fellépett, így tényleg eltéphetetlen ez a köteléke. Jaime, a partnere sem várt sokáig a kezdéssel, ő már három évesen szteppelt, és – ahogy mondta – azóta sem hagyta abba. A beszélgetést vezető Lukácsy György, a Nemzeti Színház irodalmi munkatársa arról is faggatta Auréliát, milyen egy legendás család tagjaként színpadra lépni. A színésznő szerint szürreális, de csodálatos élmény, a család azóta persze már akkora, hogy akár egy falut is megtöltenének – tette hozzá nevetve. A kérdező ezután azt firtatta, vajon lehet-e a művészet egyfajta jelképe a darabban látott kleptománia? Aurélia elmondta, a koreográfia, a koncepció teljes egészében az édesanyja, Victoria Thierrée-Chaplin műve, és ők igazából csak a próbákon szembesültek az ötlettel. Mindenesetre elgondolkodtatónak tartotta a felvetést. Jaime Martinez ehhez hozzátette, hogy a gondolat a tulajdonlással is összefügg. Érdemes tehát elmélázni azon, milyen, amikor a tárgyak átveszik a hatalmat felettünk, mintha az élet is objektummá válna, és mi történik, ha ezeket a tárgyakat elveszítjük.

Aurélia beszélt arról is, hogy jól működik a közös munka az édesanyjával, bár néha vannak „veszélyes” pillanatai, de megtalálták a módját, hogyan tudnak hatékonyan együttdolgozni. Jaime Martinez szerint is csodaszámba megy ez az együttműködés, és valahányszor fellépnek ezzel a produkcióval, mindig találnak benne valami különlegeset. Hozzátette, hogy 18 éve alkották meg az első közös produkciót Victoria Thierrée-Chaplinnel. Jaime Martinez korábban New Yorkban táncolt, de visszavonult a színpadtól, és Floridában éldegélt, amikor rátalált Victoria, akinek egyszerűen nem tudott nemet mondani. Most nagy törést jelentett az előadás és az ő életében is a pandémia, mert a kényszerszünet alatt a táncos teljesen kijött a formájából, főzött-sütött és mindent megevett, szinte semmi mást nem tudott tenni ez idő alatt. Próbált ugyan gyakorolni, de ez a darab nagyon erős fizikai állóképességet igényel, tehát nehéz karban tartani – mondta Jaime Martinez. A pandémia 15 hónapos bezártsága után, májusban végre fel tudtak lépni Svájcban, és nagyon gyorsan egymásra hangolódtak most is, mint eddig bármikor – fűzte hozzá a táncos. Mindketten megerősítették, nagyszerű a csapatmunka, és bár könnyűnek látszik ezt az illúziót előadásról előadásra megteremteni, de – ahogy fogalmaztak – törékeny ez az állapot, olyan mintha minden este szerencsejátékot játszanának, mert bármikor történhet valami előre nem látható. Ezért minden előadás előtt nagyon kell hinni abban, hogy sikerülni fog, ez adja a munka szépségét. Minden este újra fel kell építeni ennek a produkciónak a finom szerkezetét. Kérdésre válaszolva Aurélia Thierrée és Jaime Martinez elmondta még azt is, hogy eddig összesen három előadást hoztak létre Victoria Thierrée-Chaplinnel közösen, de ez volt a legkigondoltabb, legátfogóbb mind közül. A többi előadásban inkább csak epizódok követték egymást, kicsit puzzle-szerűen, itt viszont volt kerettörténet és jobban összefüggtek a jelenetek.

Azt mondtam kicsit korábban, hogy lehetetlen leírni azt a varázslatos estét, amit Aurélia Thierrée, Jaime Martinez és Victoria Thierrée-Chaplin előadása jelentett a találkozón. Azt hiszem, a legszemléletesebben akkor tudom ez megtenni, ha néhány költői sorba foglalom, tehát ilyen volt, íme:

Könnyed bohóság, szem-kaland

s a néző élvezi

bűbáj, játék, semmiség ez – 

„csak” csacska clownerie…

Ungvári Judit

(2021. október 03.)