A legszebb magyar mű a szerelemről

Miért döntött úgy, hogy zenés előadást készít a Csongor és Tündéből? A prózai változat 2016 tavasza óta szerepel a Nemzeti Színház repertoárján.

Ez az elképzelés már legalább öt éve felmerült bennem. Megkértem Szarka Tamást, gondolkozzon el azon, hogyan tudnánk olyan zenei világot teremteni a Csongor és Tünde mögé, amivel ezt a  csodálatos szöveget közel tudnánk vinni a fiatalokhoz. Mert ez a mű róluk szól. Arról az ifjúkori gyötrelemről és gyönyörűségről, hogy talál-e párt magának az ember, hogy megadatik-e az igaz és tiszta szerelem. Ezért is osztottam frissen végzett fiatalokra a szerepeket – így alig van pár év a célközönség és a játszók között.

És Szarka Tamás vevő volt erre a gondolatkísérletre…

Írt néhány dalt, az volt a kiindulási pont. Nagyon inspirálóak voltak ezek a zenék, és azon gondolkoztam, hogy ha ismét megrendezném, ha újrafogalmaznám Vörösmarty remekművét, milyen irányból, milyen módon tudnám leginkább a zeneiségét kiemelni. Ugyanis a Csongor és Tünde minden sora zenél. Tele van pátosszal, gyönyörű metaforákkal, hasonlatokkal, nagyon „jól áll” neki a zene. Már a prózai rendezésemnek is erős zenei háttere volt.

Milyen feladatot, instrukciót kapott a zeneszerző?

Nem instruálásról van itt szó, hanem közös gondolkodásról. A  zenei ötletek, a  dallamok mindig előbbre lendítettek. Tamás rendkívüli költői vénával rendelkezik, meg tudja írni egy egész darab verseit, szövegeit – így volt ez a legutóbbi közös munkánkban, az Esthajnalban is. De most azt kértem tőle, hogy Vörösmarty költői szövegére írja meg a  dalokat. A  végeredmény: a szöveg kilencven százaléka Vörösmartyé!

Pedig itt lett volna az alkalom, hogy könnyítsenek a kötelező olvasmányként nehézségeket támasztó régies szövegen.

Azért ragaszkodtam az eredetihez, mert annak olyan patinája és zengése van, amit kár lenne elveszíteni. Azt szeretném, ha a dalokkal új életet tudnánk adni ennek az irodalmi remekműnek. Az a meggyőződésem és a tapasztalatom, hogy egyáltalán nincs szükség – se Az ember tragédiájánál, se a Bánk bánnál, amelyeket már többször megrendeztem – „magyarításra” vagy modernizálásra. Nyelvi jellegzetességeik, stílusuk éppúgy a művek szerves része, mint a történetük. Éppen az a dolgunk, hogy megtaláljuk a régi remekművek mai megszólaltatásainak módjait. Egy-két „döccenő” után a  nézők belemerülnek a  régies nyelv világába, és azokon a kifejezéseken, amelyek esetleg ma már nem érthetők, átsiklanak, mert a szövegkörnyezetből, a  színházi jelenet dramaturgiájából, egy-egy színészi gesztusból, hangsúlyból világos, érthető, hogy miről is van szó. Ahol nagyon-nagyon fontos volt, olykor egy-egy szót persze kicseréltünk, éppen az érthetőség miatt. Ahol pedig a  dal műfaji követelménye kívánt változtatást, ott Tamás „kiigazította” az eredetit. És abban a néhány dalban pedig, amit a kérésemre ő írt meg, szerepelnek eredeti sorok is. A zenés műfaj kívánalmai szerint tömörítettük a szöveget, több részletet, cselekményszálat, epizódot összevontunk, bizonyos helyzeteket egyértelműsítettünk. Bár Vörösmarty műve egy mese, mégsem könnyű olvasmány – tele van súlyos gondolatokkal, mély filozófiai tartalommal. Azt remélem, hogy a zene segít abban, hogy egyetlen nagy lélegzetvétellel repüljünk a történettel.

Hogyan zajlott a színpadi víziót maga előtt látó rendező és a zeneszerző együttműködése?

Három „szövegfajtáról” beszéltem Tamásnak, és arra kértem, hogy ezeknek a  színpadi „módján” gondolkozzon úgy, hogy a klasszikus zenei világ és a mai zenék ritmusa, hangulata is megjelenjen. Lassan alakult ki, milyen stílusban fogunk dolgozni. Háromféle módon szólaltatjuk meg a szöveget a darabban. Az egyik a „tiszta” dal, amit elénekelnek a színészek. A második a  ritmizált szövegmondás, amit én az operai recitativóhoz hasonlítok, de ennek a műfaját Tamás a rapben találta meg. A harmadik pedig a  prózai szövegek pátosszal teli megszólaltatása lesz. A  dalok alapjai, ritmusképletei szolgálnak „mankóként” a dalok közötti részek kétféle szövegmondásához.

Nem döbbent meg az ötlettől: Vörösmarty rappelve?

Dehogyisnem! De egyből éreztem, hogy ez működik. És éppen az efféle meglepő ötletek miatt jó együtt dolgozni olyasvalakivel, akivel együtt tudsz lélegezni. A próbák során is számtalanszor megtörtént, hogy amikor úgy gondoltam, valahonnan hiányzik egy zene, egy dal, elmondtam Tamásnak, mire gondolok, és már másnap ott volt a telefonomon a hangfájl. Kértem, hogy írjon egy „álomzenét” is, ami körbeöleli az egész darabot, mert az előadásban folyamatos az átjárás a furcsa álomvilág és az ébrenlét, a mai valóságunk között. És ez kiegészül a valóságunk és a virtuális valóság közötti átjárhatóság témájával is, tehát összemosódnak a dolgok, ahogy az életünkben is. Sűrűsödnek és kitágulnak a pillanatok. 

Mit jelent ez az átjárás, összemosódás? Hol játszódik ebben az előadásban Vörösmarty meséje?

Amikor a prózai verzió rendezésére készültem, volt előttem egy kép. A  két fiatalt kozmikus száguldásuk végén egy kollégiumi szobában vagy albérletben látjuk, egy új és közös élet kezdetén. A rendezés végül másként alakult, de most egy mai fiatalember szobájából indulunk. Ez a  fiú valamiért – talán mert kötelező gimnáziumi olvasmányként kell elolvasnia a Csongor és Tünde című darabot, talán egyetemistaként kell foglalkoznia a  szöveggel – beleálmodja saját magát és az őt körülvevő világot a darab történetébe. Éppen úgy, ahogy néha velünk is előfordul, hogy a megélt élményeink furcsa metamorfózisokon keresztül megjelennek az álmainkban. Nem szívesen beszélek erről, mert a magyarázat túl direktté teszi azt, ami a néző számára – reményeim szerint – a valóság és az álom közötti átjárás lebegő, tüllszerű érzeteként jelenik majd meg.

Az ember tragédiája, a Bánk bán kapcsán – amelyeket már többször megrendezett – azt fejtegette, hogy mindig újragondolja, újrafogalmazza magában ezeket a műveket. Ezek sorába került most a Csongor és Tünde is.

Vannak művek, amelyek nem hagynak nyugodni. Madách, Katona és Vörösmarty alkotásai ilyenek – időtálló, kortalan víziók. A Tragédia kimeríthetetlen inspirációs forrás, amely az emberiség legfontosabb kérdéseit veszi sorra, mindig át lehet gondolni a jelenünket, amikor színre visszük. A Bánk bán a legjobban megírt magyar darab, amelyen keresztül nemzetünk  legfeszítőbb gondjairól, gyötrelmeiről tudunk beszélni, ezért mindig aktuális. A Csongor és Tünde pedig a legszebb magyar mű, amelyet a szerelemről írtak. Ha Isten is úgy akarja, a  következő évadban újraszüljük a korábbi Tragédia-előadásunkat, és akkor a magyar drámairodalom három alapműve – ahogy néhány éve ez már megtörtént – újra együtt szerepel majd a Nemzeti Színház repertoárján.

A műfajváltáson túl miben lesz más az új Csongor és Tünde?

Szeretném, ha derűsebb lenne ez az előadás. Hadd magyarázzam meg. A  2016-os prózai verzió – sok játékossága, bája mellett – igencsak sötét lett. Ilyen Csongor repülése az első részben – egy fiatal férfi keserű szembesülése a világgal, amiben le kell élnie ezt az életet. A második rész pedig annak a  döntésnek a  gyötrő, kínzó szülési fájdalma, hogy a hármas útnál merre induljon az ember. Tündének is meg kell harcolnia tündérvilágának gonoszaival, Csongor pedig kétségbeesetten kapaszkodik a földi valóságba, de azzal szembesül, hogy minden elillan és megfoghatatlan, repülnek az évek. Végül megadatik nekik a szerelem, a párra találás, az „összeforrni valakivel” ajándéka, és az az érzés, hogy ez maga a teljesség. Ez a felismerés nem egyetlen pillanat műve, hanem egy gyötrelmes út, amely tele van útvesztőkkel, ellenséges, néha gyűlölettel teli közeggel, kísértő, kecsegtető alternatívákkal, és ezek között kell meglátni tisztán a lényeget. Ha hű akarnék lenni a szerzőhöz, a prózai verziót is még komorabbra kellett volna hangolni. Mert Vörösmarty is csak a legvégén jut el odáig, hogy az a röpke idő, amit szerelemben élhetünk, felülír mindent. „Így fogunk mi kéjben élni, S a világgal nem cserélni” – mondja Tünde, a kéj alatt a boldogságot értve. Azt szeretném, ha most ennek a végkicsengésnek a derűje lengené be az egész előadást. Mert a szerelem segít kiszakadni a gyűlölködő, gonosz Mirigyekkel, kísértésekkel teli valóságunkból, ahol mindenféle alakok próbálnak csapdát állítani nekünk, ahol minden illúzió és hazugság. „Éjfél van, az éj rideg és szomorú, / Gyászosra hanyatlik az égi ború: / Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, / Ébren maga van csak az egy szerelem” – így szólnak az utolsó sorok. Mert talán valóban csak a szerelem tudja megállítani azt a száguldó időt, ami az életünk. Ezért kell végig járnia ezt a gyötrelmes utat Csongornak, Tünde pedig a halhatatlanságról is lemond Csongor szerelméért.

Azt nyilatkozta valahol, hogy Vörösmarty darabjának a címe így volna találóbb: Tünde és Csongor.

Mert Tündéé az igazán nagy tett!

Kornya István

(2025. november 21.)