MITEM 2021
MITEM-krónika 12. rész – High-tech babaház (Nóra), Vasziljev mesterkurzus nyílt nap
Igazi 21. századi Nóra-értelmezést láthatott a MITEM közönsége a 12. napon a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatától, Botond Nagy rendezésében. Két század és két rendezői generáció „találkozott” tehát egy napon, hiszen most zárult le egy filmvetítéssel Anatolij Vasziljev részvétele is a találkozón. Az orosz mester egy időre elköszönt a magyar közönségtől.
Erős kortárs víziót tett színpadra Botond Nagy rendezése, s ez a Nóra-feldolgozás minden bizonnyal gyomorszájon vágta azokat, akik azt hitték a cím alapján, hogy a női emancipáció problémakörének valamiféle kosztümös-nosztalgikus gyökereit fogják boncolgatni a készítők. Ez az értelmezés sokkal inkább azt bizonyítja, hogy Ibsen igenis zsigerien aktuális, létezhet olyan olvasata a műveinek, amely a mai húszas-harmincas korosztályokban is reflexiókat kelt. Botond Nagy rendezésének remeklése két tényezőn alapul, az egyik, hogy dramaturgjának, Kali Ágnesnek köszönhetően olyan módon ültették át a szöveget a mába, hogy közben tökéletesen megmaradt a darab szereplői közötti viszonyrendszer, nem vesztek el a jellemábrázolások sem, ugyanakkor a 19. századi mázt lehántva, mai utalásokkal gazdagították annak jelentését. A remeklés másik csúcspontja a forma. Az alkotók olyan technikai megoldással éltek, amely tökéletesen illeszkedik napjainkhoz, és mégsem „uralja el” a történetet, sőt, inkább megemeli, megtámogatja azt. A színpadkép legfontosabb eleme ugyanis egy háromszöget formázó áttetsző vászon-együttes, amelyre különböző animációk vetülnek, annak megfelelően, ahogyan a főhős reflektál a vele történtekre.
Ez a rendkívül izgalmas és esztétikailag is a kortárs vizualitást idéző megoldás ugyanakkor azt az érzetet kelti a nézőben, mintha folyamatosan Nóra tudatában járnák. Világosan látjuk a töréspontjait, az asszociációit, képeken keresztül érezzük át a boldog pillanatait és a fájdalmait, megjelennek az emlékképei, olyan ez, mint egy álom, amelyben látszólag logika nélkül, de mégis erős impulzusokkal idéződnek fel az életünket ért hatások. Nóra „babaháza” például többször is fekete-fehér, gyermekrajzokra hajazó animáción jelenik meg ebben a kivetülő elmében. Ebben, néha virtuálisan, néha valóságosan, ám szinte bábfiguraként látjuk Anne-Marie-t, a dajkát, aki ráadásul szinte 19. századi babának van öltöztetve (így a néző egy korábbi generáció nőtípusára is bátran asszociálhat). Egy lányka figurájában egyesülnek ebben a változatban Nóra gyermekei, Kiddo (nem véletlenül kapta a Kill Bill főszereplőjének nevét a karakter) is vissza-visszatérően megjelenik a high-tech babaházban. És ez csak egy példa arra, mennyire remekbe szabottan működik együtt a technológia a különböző korok kulturális referenciáival. Szederjesi Szidónia digitális grafikái nagyon erős impressziókat adnak hozzá az előadáshoz. A produkció nagyszerű vizuális megoldásait erősíti a zene is, Kónya-Ütő Bence zenei és hangtervezése ugyanolyan remeklés, mint a grafikusé. Az előbb emlegetett szereplőkből kiindulva, katartikus csúcspont ebben a zenei anyagban például Kiddo éneke, amely „A felkelő nap háza” (House of the Rising Sun) című közismert dal feldolgozása, vagy az Ibsennél szereplő tarantella-tánc extázisának átültetése az electro-disco világába. A minden ízében „ütős” előadás kiváló alkotói között szerepel még Carmencita Brojboiu, aki a jelmezt és részben a díszletet is jegyzi, utóbbit Rancz András látványtervezővel közösen.
Ami a konkrét effektusokon túl elgondolkodásra készteti a nézőt, az egy nagyon is kortárs nyugtalanságból fakad. Vajon kitörhet-e a nő a babaházból? Sajnos, nehéz lenne azt mondani, hogy ma már egyértelműen igen. Csak éppen napjainkban nem a lehetőségek hiánya kényszeríti maradásra a Nórákat, hanem sokkal inkább a pénz. Gondoljunk csak arra, hányan élnek ma is látszatházasságokban, egymás iránti meg nem értésben, vagy akár kimondottan rossz, mérgező kapcsolatokban a pénz miatt. Hányan házasodnak továbbra is a biztos megélhetést, vagy a vagyoni felemelkedést szem előtt tartva? A mai Nórákat más tartja otthon, mint Ibsen idejében, de a probléma ugyanaz. Mindennek a szimbólumaként ez a Nóra egy gigantikus vonalkódot szakít át a végén. A kényszerpályákból való kitörés kérdése ráadásul még csak nem is emancipációs probléma, teljesen független lehet a nemektől, így ennek az előadásnak van egy sokkal tágasabb értelmezési mezeje is, és éppen annak a világnak a kontextusában, amelynek eszközeit maga a produkció is nagyon szépen használja. A high-tech elektronika, okos gépek, képernyők, feltöltött bankkártyák valóban lehetőséget adnak-e, vagy inkább mégiscsak béklyót jelentenek? Vagyis: lehetünk-e szabadok, kilépve saját börtöneinkből, saját szűkös nézőpontunkból, akár buborékjainkból? Mennyire tág számunkra ez az univerzum?
Az előadás utáni közönségtalálkozón Botond Nagy is ezt feszegette, amikor azt mondta, számára Ibsen műve jóval mélyebb, jóval többet jelent, mint egy unatkozó feleség kitörésének problematikája. Kali Ágnes dramaturg hozzátette, amikor a teret elképzelték az volt a koncepciójuk, hogy Nóra egyfajta rémálomból ébred fel a darab végén, és tulajdonképpen a felébredés előtti másodperceket láthatják a nézők. Ez határozta meg az előadás menetét és a szövegkezelést is, ennek köszönhetően sikerült úgy meghúzni a darabot, hogy minden külsőséget lehántottak róla, például a karácsonyt – mondta a dramaturg. Az előadás szereplői leginkább a mű és a történet kortalanságát méltatták, hangsúlyozva azt is, hogy a mai fiatal generációkhoz szólva érdemes ilyen komplex hatásmechanizmusokat alkalmazni, hogy a történet lényege eljusson a nézőkhöz.
Szimbolikusnak is tekinthető, hogy az imént taglalt Nóra előadás egybeesett a színházi találkozón azzal, hogy Anatolij Vasziljev tíznapos tartózkodása után elbúcsúzott a magyar közönségtől. Annak a jelképe is lehet ez az egybeesés, hogy a kísérletező kedvű idősebb és fiatalabb színházi alkotók között megtörtént a „staféta” átadása. Az orosz mester ez alatt az idő alatt ugyanis nemcsak a Törőcsik Mariról szóló emlékezésen és a filmjei vetítésén vett részt, hanem mesterkurzuson is foglalkozott a fiatal színészgenerációval, illetve nagy érdeklődés mellett nyílt napon is bepillanthattak a műhelyébe a színházszeretők.
Ennek a folyamatnak a záróakkordja volt az Életünk része című dokumentumfilm, amelyben szintén a rendező laboratóriumába leshettünk bele. A filmben látható volt például egy részlet Vasziljev Don Juan halott című, utolsó moszkvai munkájából, amiben a színház gyakorlata és elmélete szempontjából is fontos felevetéssel kísérletezett, mégpedig azzal, hogy hogyan ragadható meg a cselekvés a szóbeliségen, a verbalitáson, illetve az éneken keresztül. A fizikális cselekvés és az ének kombinációja éppen úgy megjelent az általa folytatott műhelymunkában, mint a hagyományos mozgásformák ötvözése a színházi technikákkal, erre pedig az Íliász volt a filmben szereplő példa, amit a kínai vusu harcművészeti technikából kiindulva valósított meg. Anatolij Vasziljev budapesti tartózkodása végén megköszönte azt a hatalmas munkát is, amivel Kozma András a Nemzeti Színház dramaturgja végig hűen tolmácsolta a gondolatait, ő volt az orosz mester „magyar hangja”, és ez nemcsak most, hanem az elmúlt évtizedekben valamennyi eddigi magyarországi rendezésekor is így történt.
Ungvári Judit
(2021. szeptember 29.)