Petőfi Sándor
Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.?
„A magyar irodalomnak vannak sokkal nagyobb szabású alkotásai, mint a János vitéz. De a János vitéz az, amit az ember szeretne odaajándékozni külföldi ismerőseinek, hogy megérezzék a magyar népjelleg melegségét, humorát, semmihez sem fogható báját, hogy megérezzék a magyar szívverését. Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma. Ilyesmi, mint a János vitéz, a legnagyobbaknak is csak egyszer sikerül” – írta Szerb Antal Petőfi emblematikus művéről, mellyel 1844-ben, huszonegy évesen berobbant az irodalmi életbe, és országosan egy csapásra ismert lett a szélesebb olvasó közönség köreiben.
Az irodalomtörténet a népies irodalom egyik legjelentősebb alkotásaként tartja számon a János vitézt, de műfaját illetően a mai napig megoszlanak a vélemények arról, hogy ezt az elbeszélő költeményt minek tekintsük; egy népmesei motívumokból építkező „műmesének” vagy egy naiv hőséneknek, mely az ókori eposzi hagyományt folytatja: a „magyar Odüsszeiának” – ahogyan Kosztolányi nevezte.
A János vitéz a bábszínházak állandó repertoár-darabja. Kacsóh Pongrác belőle készült dalműve a 20. század első éveiben műfajteremtő volt a magyar operett születésekor. Filmes feldolgozásai is jelentősek: Jankovics Marcell 1973-ban készült rajzfilmje Petőfi nevét újra ismertté tette a nagyvilágban. Ez a mű továbbra is kötelező olvasmány az általános iskolában, ám Petőfi kultuszát az elmúlt negyven év során egyre kevésbé sikerült életben tartanunk. A színházi világban utoljára a Paál István által rendezett Petőfi-rock keltett országos és nemzetközi visszhangot a hetvenes években. Azóta generációk nőttek fel úgy, hogy a hősiesség és a Szerb Antal által emlegetett „magyar népjelleg” egyre inkább csak negatív értelemben volt szóbahozható.
A János vitéz színpadra állításának nehézségei elsősorban a műfajból következnek. Mert noha a párbeszédek nagyon is színszerűek, a lírai narráció révén olyan dimenziókat járat be velünk a szerző, melyek leképzése a mai színpadi téridő-rendszerben nem egykönnyen lehetséges. A dramaturgnak, rendezőnek mindenek előtt abban kell döntenie, hogy a földi vagy az égi dimenzióit tekinti-e elsődlegesnek. Ha felidézzük a mű eddigi színpadi feldolgozásait, azt látjuk, hogy ezekben a földi valóságot hangsúlyozó népszínművek stílusa dominál, olyannyira, hogy e műfaji kényszernek engedve az alkotók magát a történetet és Petőfi költeményét is átírjak, meghamisítják.
Holott Petőfi korában a magyar vándorszínházak repertoárján még ott szerepeltek azok a tündérmesék, pásztorjátékok, amelyeket az európai reneszánsz kultivált ókori példák nyomán. Ezek szüzséi az égi és földi szféra átjárhatóságát, az égi és földi szerelem egyidejűségét voltak hívatva megérzékíteni. A barokk színpadi masinéria még képes volt egyik pillanatban egy reális földi tájat, majd a következő jelenetben kozmikus, túlvilági képeket varázsolni a színpadi szereplők köré. A színészi játékmód is ehhez igazodott: a korabeli színlapokon olyan műfaji megjelölésekkel találkozhatunk, mint „tündéries” vagy „érzékenyjáték”, mely egyúttal a szentimentális költészet lírai karakterére is utal.
Petőfi, akinek vándorszínészként közvetlen tapasztalatai voltak korának nemcsak irodalmi, hanem színpadi nyelvezetéről is, otthonosan mozgott a 19. század közepének ebben a többféle európai hagyományt felvonultató stílus-kavalkádjában. A János vitéz megírására mégsem ezek az ismeretek, tapasztalatok inspirálták elsősorban. Amiből közvetlenül merít, az a népi műveltség világképe, a népköltészet szimbolikus nyelvezete, melyet ebben a költeményében a reformkor magas művészetének új anyanyelveként szólaltatott meg. Ha e világkép és jelképrendszer lényegét drámai módon akarjuk megragadni, akkor ebben a történetben alkotóként és nézőként egyaránt az égi és földi királyság konfliktusára érdemes fókuszálnunk, vagyis arra, hogy az éppen János vitézzé avatott Kukorica Jancsi miért is nem fogadhatja el a földi királyságot jelképező francia trónt.
Szász Zsolt
(2014. február 17.)