Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. augusztus 1. - Boglárka Napja

Interjú

János vitéz

„Senki sem születik hősnek, de mindenki azzá válhat”

János vitéz - Mátray László

Senki sem születik hősnek, de mindenki azzá válhat - mondja Mátray László  a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. Keménykötésű, daliás, délceg – amint belép a színészbüfébe, a női szemek rászegeződnek, elképzelni sem lehetne vitézesebb János vitézt. A művész Petőfi elbeszélő költeményéről, a hősről, és arról beszél, hogyan kerüli el, hogy pusztán „díszes kulisszaként” gondoljanak rá a rendezők.

 



Sikereit a sepsiszentgyörgyi színház egyik vezető színészeként érte el, mit jelent önnek a vendégszereplés a Nemzetiben?

Mindössze egyszer játszottam más társulattal, a bukaresti Metropolis Színházban, egy román nyelvű Hamlet-előadásban voltam Laertes, de akkor is sepsiszentgyörgyi igazgatóm, Bocsárdi László rendezett engem, így ha otthon nem is érezhettem magam, mégsem volt teljesen idegen számomra a környezet. Most viszont nemcsak a magyar főváros és a Nemzeti Színház a maga hatalmas apparátusával, de általában minden újnak hat. Sepsiszentgyörgyön mindössze hét perc alatt eljutok a lakásomtól a színházig, s ezen az úton nem sok impulzus ér. Mindenesetre kihasználom ezt a rövid sétát egy „szereplesre”: így nevezem azt, amikor olyan embereket figyelek meg, akiknek egy-egy gesztusa magán hordoz valamit abból, amit fel tudok használni az adott szerepemhez. Budapesten viszont szinte túl sok is az inger számomra, mert a nagy forgalom, a rengeteg történés megosztja a figyelmemet. Ráadásul az a színház, amelyet Vidnyánszky Attila képvisel, rengeteg szokatlan kihívással szembesít: sajátos koreográfiája, ritmusa van az előadásnak, ami alaposan próbára tesz – mindezek miatt nagyon izgalmas részt venni ebben a folyamatban.
 

2010-ben többek között azért jelölték a kollégái Kaszás Attila-díjra – amit végül meg is kapott –, mert az egész társulatra ösztönzőleg hatott a művészi elhivatottsága. Ritka, hogy egy ilyen rendkívüli fizikai adottságokkal rendelkező színész nyughatatlan, ambiciózus alkotó ember legyen. Mi hajtja önt?

Túl könnyű lenne, ha csak a fizikai adottságaimba kapaszkodnék. Úgy váltam el a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán Lohinszky Loránd tanáromtól az utolsó vizsgámon, hogy arra intett búcsúzóul: „Arra vigyázzon, nehogy pusztán egy díszes kulissza legyen!” Merthogy valóban adná magát, hogy bonvivánszerű szerepekre használjanak a rendezők egy életen át. De ha csak emiatt hívtak játszani, igyekeztem kibújni a feladat alól. Nemcsak arról van szó, hogy nem szeretném ebben a skatulyában végigjátszani a pályámat, hanem arról is, hogy valami bennem nem hagyja, hogy megelégedjek ennyivel. Mindig úgy állok neki az adott szerepnek, hogy a szerzőnek valami baja volt a világgal, azért írta meg a darabot. Az általa felvetett problémába igyekszem belehelyezkedni. Miből fakad például János vitéznek az a gyönyörű mondata, hogy „Mert ha én nem ölök, engem öl meg a bú – , / nagyon kivánt dolog nekem a háború”? Mi feszíthette Petőfit, amikor megszületett benne ez az ellentmondásos gondolat? A mostani szerepemnek ezek a súlyos mondatok adják meg a gerincét. Ha nem dolgoznék minden színészi képességemmel azon, hogy ne csak a vájt fülű nézők hallják meg ezeket a gondolatokat, a közönség nagy része számára könnyen elvesznének Petőfi legfontosabb sorai, ezt pedig nem engedhetem meg. Nekem muszáj együttéreznem ezekkel a mondatokkal, hogy méltó módon fejezhessem ki őket – és ehhez sok munkára van szükség.
 


Visszatérve a „szereplesre”, milyen karakternek látja János vitézt?

Egyrészt van a mostani előadásban egy folyamatos kölcsönhatás a gonoszt képviselő figurával – akit Szűcs Nelli alakít –, s ez a viszony már önmagában meghatározó a szerepértelmezésemben. Tehát nem elsősorban az a fontos, milyen karakterjegyekkel játszom el János vitézt, hanem az, hogy milyen jelenlétre vagyok képes ebben az egész darabot meghatározó ellentétben. Ugyanakkor természetesen ha erről a szerepről gondolkozunk, szembesülnünk kell a hős fogalmával is, mert ez fontosabb annál, mint hogy milyen külső tulajdonságokkal ruházom fel a játék során. De ki is a hős? – amint ezen kezdtem el töprengeni, megtapasztaltam, hogy nem is olyan egyszerű a válasz. Az alvilág számára például az, aki leüt egy embert. Más dimenzióban pedig éppen az a hős, aki megmenti egy embertársát. Jancsi ellentmondásos személyiségét is egy ehhez hasonló dilemma feszíti, arra jöttem rá a róla való gondolkozás során, hogy a döntései teszik hőssé. Amikor például ellenáll a kísértésnek, és elutasítja a zsiványok pénzét – ami pedig megoldhatná Jancsi egész szerelmes küldetését –, az ember ráérez, hogy Petőfi nem alsórendű megoldásra törekszik, hanem egy erkölcsileg is igazolható férfivá válás bemutatására.

Amikor a szerepre készülve azt kerestem, mi is a Jancsi bennem, erre jutottam: a könnyen szerzett kincsnek nincs értéke. Én is azt tapasztaltam, hogy amiért nem kell személyesen megküzdenem, annak nem is tudom kiélvezni a gyümölcsét. Emellett Petőfi nagyon pontosan megjelöli az elbeszélő költemény elején, ki is Jancsi. Árva, sebezhető, valósággal kitaszított – vagyis ő nem teljes fegyverzetében, hősként lép elénk, hanem a döntései teszik azzá. Közelről ismerek árva gyerekeket, és amikor Vidnyánszky Attila felkért a János vitéz címszerepére, ők jutottak eszembe, az, hogy hogyan reagálnak bizonyos helyzetekre. Merthogy Jancsi is a világ árvája, szép és kegyetlen is tud lenni. A sebezhetősége miatt a sorsa két szélsőséges végkifejletet is magában hordoz, ha nem vigyáz, áldozattá válik, ha viszont helyén van az esze és a szíve, hős lehet belőle. Talán ez a János vitéz egyik legfontosabb üzenete. Hősnek senki sem születik, csak a görög mitológiában.

 

Lukácsy György
 

(2014. március 3.)