Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. október 28. - Simon, Szimonetta Napja

Vélemény

János vitéz

Én vagyok János vitéz - Te is lehetsz János vitéz

Lévai Balázs és Osztovits Ágnes véleménye

Lévai Balázs: Én vagyok János vitéz

 

Nyolc évig tanítottam általános iskolában, számos tanévben volt szerencsém a János vitézhez magyar tanárként. Nem őrzök olyan emlékeket, hogy nehéz dolgom lett volna, vagy különösebben meg kellett volna küzdenem a diákok érdeklődésének felkeltéséért, sőt. A fabula, a népmesei fordulatok, a szerethető főhős és Petőfi csodálatos költői nyelve gyorsan megnyerte a diákokat. Még a memoriterek ellen sem lázadoztak (nagyon). Igaz, tíz-tizenegyévesek kötelező tananyaga ez az elbeszélő költemény, ekkor a mágikus gondolkodás még jobban a sajátjuk, könnyedén és természetesen fogadják be ezt a mesés történetet, mint ahogy évekkel később tennék.


Mindezt csak azért vetettem fel elöljáróban, mert sok ponton nem értek egyet Vidnyánszky Attila rendezői döntéseivel, s ez elsősorban tanári múltamból fakad. A Nemzeti előadásának kezdetén a szereplők közösen lefújják a port a sarokból előkerülő tulipános ládikáról, amelyben megtalálják a János vitéz egyik régi, képes kiadványát. Egyértelmű a gesztus: poroljuk le a nemzeti klasszikust, hozzuk közelebb a mához, tegyük vonzóvá értékeit a ma fiataljai számára, akiknek már a könyv is egy fura, anakronisztikus forma, lévén nincs rajta USB csatlakozó.

Valóban vannak klasszikus művek, amelyeket nehéz tanítani, nehéz színházban előadni. Elég csak a Bánk bánra gondolnunk, amit rafinált dramaturgok időről időre megpróbálnak „lefordítani”, fazonírozni, hogy érthetőbb és élvezhetőbb legyen a ma nézőjének. Legutóbb Kecskeméten Szabó Borbála végzett bravúros munkát Katona József szövegével, plasztikai beavatkozásának köszönhetően minden eddiginél élőbb és izgalmasabb előadás született Bagó Bertalan rendezésében. Viszont a János vitéz szerintem nem ilyen mű, nem szorul különösebb beavatkozásra. Régies a csengése, de érthető a története, érthető a nyelve, a költő szépen végigvezet minket Kukorica Jancsi történetén.

Vidnyánszky gyönyörű kivitelezésű előadásával az a legfőbb bajom, hogy nem bízik eléggé a szövegben. Mindent bedob, hogy megnyerje a nézőt, de ennek ára sokszor a költemény elvesztése. Pedig láthatóan fontos szerepet kap a könyv mint tárgy, a három kisgyerek szereplő végig azt hurcolja és olvasgatja a színpadon. Ebbe zárták bele azt a sok-sok varázslatot, ami itt most megelevenedik. Helyes és szimpatikus a két egyetemről érkező szinészhallgató csapat, de a narrátori szöveg köztük történő szakaszos szétosztása súlytalanná teszi mondataikat. Különböző stílusban, különböző regiszterben szólalnak meg, tíz perc után elvész a sorok közt a költőiség, gyengül a szöveg. Sőt, maga Vidnyánszky sem bízott igazán bennük, hiszen a költemény kiemelten fontos részeit (nyitány-lezárás) Jankovics Marcell 1973-as legendás rajzfilm változatának hangjaitól kölcsönzi. (Nem teljesen értem, ez hogyan illeszkedik a porlefújás koncepciójába?) Miután az előadás jelentős részében a szinészhallgató fiúkat és lányokat látjuk-halljuk, olyan érzésünk támad, mintha egy ifjúsági színház produkcióján ülnénk. Nyilván ez részben tudatos az alkotók részéről, sok gyereket, diákot hoznak el erre az előadásra, muszáj megszólítani őket, de valahogy a két nézői generáció közötti egyensúlyozás nem sikerült tökéletesre, nem tudom eldönteni, kinek szól a játék.

Szellemes az előadás felcsapása: mint egy spontán castingon, a lelkes fiúk mindegyike jelentkezik János vitéz szerepére, bizonygatja, hogy ő János vitéz, ki lenne más, apró kis show-kat nyomnak, míg meg nem jelenik a színen az „igazi” Kukorica Jancsi. Mátray László úgy magaslik az önjelölt vitéz ifjak közül, mint a gyerekéért jövő apuka a napköziben. Erős, férfias jelenség, nem sok hasonló karaktert láthatunk a magyar színpadokon. Piszok nehéz feladatot kapott, az előadás jelentős részét folyamatosan változó szereplőkkel kell lejátszani, akik Iluskán és a Mostohán kívül nem sok egyéni jellemvonással rendelkeznek. (Petőfi botor módon még egy Sancho Panzát sem tett mellé, hogy segítse a hős jellemábrázolását.) Mátray szépen mondja szövegét, de nincsenek színei, nincsenek mélyrétegei, többször is elveszve áll a színpadi forgatagban és zavartan figyeli, mit sertepertél körülötte ez a népes csapat.

Az első felvonás ugyan kicsit lassan indul, de utána fergetegesre sikeredik. Vidnyánszky színházának összes erényét megcsodálhatjuk: gyönyörűek a különböző színek képei, izgalmas a sokféle zene fura egyvelege, látványos a koreográfia, ötletes a ládika folyamatos átalakulása a különböző helyszíneknek megfelelően, a biciklikbe oltott huszárparipákról nem is beszélve. Kár, hogy a második felvonásra lelassul a tempó és kissé leül a történet. Egy nagy levegő itt is elkelt volna.

 

Osztovits Ágnes: Te is lehetsz János Vitéz

 

Arról a bemutató utáni ötödik, teltházas előadásról, amit kisiskolásokkal, ünneplőbe öltözött szülőkkel és gyerekeikkel, kiskamaszokkal és tanáraikkal láttam, azzal a jól eső érzéssel jöttem el, hogy nem kell a villamoshoz vezető kétszáz méteren a szokásos, néha jó szándékú, sokszor gonoszkodó fanyalgást hallgatnom. A gyerekek ugyanis fel voltak dobva, és egymás szavába vágva sorolták, milyen viccesek voltak a biciklis lovak, és akkora fény volt Tündérországban, hogy még ők is elcsíptek belőle, a griffmadár tényleg repült, az óriás hatalmas volt, és milyen jó lett volna ott állni a színpadon és fogni János vitéz kezét. A kamaszlányok arról sutyorogtak, vannak-e az életben olyan jó fejek, mint Jancsi, van-e örök hűség, és sajnos a mai fiúk inkább ott maradnának a francia udvarban, és hogy János vitéz is megingott egy kicsit, de csak egy kicsit. A fiúk kontráztak: mi van, belezúgtatok a színészbe? Naná, hogy kitartott szerelme mellett, az volt a legszebb csaj a színpadon.


Közben a kicsik és nagyobbak közös kívánsága is megfogalmazódott: jöjjünk máskor is színházba. A szülők és tanárok bólogatnak, persze, jövünk megint, ha lesz mit megnézni.

Ha csak ennyi hozadéka lenne – hogy tudniillik kedvet csinál a színházhoz – Vidnyánszky Attila János vitézének, már akkor is érdemes volt színre vinni Petőfi Sándor elbeszélő költeményét, egyre szűkülő közös emlékezetünk csodálatos módon élő darabját. Mégpedig ilyen látványosan, a színpadtechnika minden adottságát kihasználva, hogy egyetlen percre se unatkozzon a videoklipeken, 3D-s filmeken edződő nemzedék. Ha nem unatkoznak, talán megmarad bennük valami a tüneményesen egyszerűen, közvetlen hangon elbeszélt történetből is, illetve annak erkölcsi üzenetéből. Akármilyen mélyről jössz, te is lehetsz János vitéz, és végül Tündérország fejedelme. Hosszú, buktatókkal teli út vezet az örök boldogságig, de ha kiállod a próbákat, győzni fogsz. Be kell látnod, hogy a gazdád jogosan kergetett el, amikor hagytad szertefutni a nyáját, hiszen a kötelességtől még a szerelmi hév sem téríthet el,  rá kell jönnöd, hogy tisztességtelen pénzzel nem válthatod ki szerelmedet, hogy a bátorság, a vitézség hírnevet hozhat, de a múltat, az emlékeket nem törölheti ki, hogy nagyvonalúan kell bánni ellenfeleiddel, s számíthatsz segítségükre, hogy leleményességgel minden akadály legyőzhető, és akkor is van remény, amikor minden veszve látszik. Hogy mi adhat mindehhez erőt? A szerelem, a feltétel nélküli odaadás, a testi-lelki vonzalom, a bizalom. A népköltészeten nevelkedett, a népmesék lelkületét követő, huszonegy éves Petőfi bizonyára így gondolta, s komolyan gondolta még akkor is, ha rövid élete folyamán többször is lángra lobbant, későbbi hitvese, Juliskája előtt.

Ha Vidnyánszky pusztán a szerelem megdicsőüléséről akarna beszélni, ha a serdületlen és épp csak serdülő fiatalokat akarna szerelempártivá tenni, akkor egyszerű narrációval beérné. Valaki elmondja, a színészek pedig eljátsszák a felidézett történetet. Itt ennél többről van szó: apró gyerekeket és két színi növendék osztályt is belevon az elbeszélésbe, jelezve, hogy a János vitéz nemzedékek közös ügye. Van egy könyvünk, amelyet csak elő kell kapnunk a láda fiából, hogy egy húron pendüljünk. És mintegy mellékesen hozzáteszi, hogy volt egy film, történetesen Jankovics Marcell egész estét betöltő rajzfilmje 1973-ból, ami mára ugyanúgy megkerülhetetlen, mint Petőfi meséje. Erre utal a színpad közepén látható jankovicsos molinó és az egykori János vitéz, Cserhalmi György hangjának bejátszása. (Valljuk be, a családinak mondott színháznak ezek a felnőtt utalásai nem mindenkihez jutnak el.) S ha már az utóbbi évtizedek egyik legvonzóbb színészegyéniségéről, Cserhalmiról szót ejtünk, el kell ismernünk, hogy Vidnyánszky rátalált az új idők János vitézére. Az erdélyi Mátray László pillanatnyilag minden bizonnyal a legdaliásabb művész a magyar nyelvterületen. Igazi hős, remekül mozog, gyönyörűen beszél, s ha lehetőséget kap, igazi drámát képes izzítani. (Milyen jó lenne igazi drámai szerepben látni a Nemzeti színpadán!) Iluskaként Zsigmond Emőke el tudja hitetni, hogy érte érdemes szörnyekkel megküzdeni. Vonzó színpadi jelenség, de nem főszereplő. A játék egyik motorja a nagyszerű Szűcs Nelli, aki nemcsak Iluska gonosz mostohája, hanem a mindenütt ránk leselkedő gonosz, aki idealizmusunkat próbálja nevetségessé tenni, olykor meglepő sikerrel.

A színlap Mátray László és Szűcs Nelli mellett Varga Józsefet tünteti fel a harmadik legfontosabb szereplőnek, jogosan. Mindent el tud játszani, mégpedig nagyszerűen a fővárosi és kaposvári színművészetis hallgatókkal.

És ne feledkezzünk el Vidnyánszky állandó díszlet- és jelmeztervezőjéről, Olekszandr Bilozubról. Pompás munkát végzett ezúttal is.

(2014. április 22.)