Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. szeptember 24. - Gellért, Mercédesz Napja

Interjú

János vitéz

„A játék megtisztulást hozhat”

Szűcs Nelli – a gonosz mostoha

Az ember ráébred, hányszor tért le az útról életében, Petőfi költeménye azonban arról szól, hogy a helyes út igenis létezik, és érdemes mindig visszatérni rá. Ebben van a segítségünkre János vitéz – mondja Petőfi hőséről Szűcs Nelli színművész, aki az elbeszélő költemény színpadi változatában más karakterek mellett Iluska gonosz mostoháját alakítja.

 

Az előadás kevés felnőttszerepe közül önnek a gonosz jutott. Pályafutása során kevésszer kellett a rosszat megformálnia, hogyan készül rá?

– Úgy tartják, egy színész számára hálás szerep, ha negatív karaktert játszik, én viszont általában nem szeretem. Amikor hasonló feladatot kapok, mint most is, először mindig nehéz szembesülni vele. Később aztán visszakeresem a bennem rejlő negatívumokat, és így a játék valóságos megtisztulást hozhat, hiszen kijátszhatom magamból mindazt, ami rossz bennem. Márpedig ez nagyon izgalmas folyamat, úgyhogy a próbák során hamar ráéreztem az ízére, és most már élvezem a gonosz szerepét.

 

Iluska mostohája nem egyértelműen rossz, hiszen úgy is fel lehet fogni a szerepét, mint akiben az anyai féltés harcol a gonosszal. Ön szerint melyik kerekedik végül felül benne?

– Valóban nem egyszínű fekete a szerepem, mindenféle árnyalatai vannak ennek a karakternek. A történet különböző pontjain, a mese eltérő dimenzióiban más és más típusú gonoszságot jelenítek meg. Hogy mi lesz a sorsom az előadás végén: jóvá válok vagy megsemmisülök, ez egyelőre maradjon titok. Az én szerepem az előadásban ugyanakkor nem korlátozódik Iluska mostohájára, hiszen valamilyen formában mindig jelen vagyok a történetben.

 

Amolyan női Luciferként?

– Igen, lehet így is értelmezni. Szerepem szerint fel-felbukkanó akadály vagyok, valami, ami port hint a szemekbe, elhomályosítja a látást. Mindig a komorságot hozom el, s velem szemben szükség van egy hősre, aki aztán nyitogatja a fellegajtókat, hogy átszűrődhessen újra a fény. A szerepem lényegét tekintve olyan, mint a bennünket nap mint nap bombázó rengeteg inger és hatás, amely eltompítja az emberi érzéseket – annyira, hogy a lélek egyszerű rezdüléseit gyakran észre sem vesszük.

 

Mi teszi János vitézt „fellegajtó-nyitogatóvá”?

– Az önfeláldozás és az a hűség, amellyel végigjárja a maga útját, és nem enged a csábításnak. Mindent elveszít, és amikor még az Iluskáját jelképező rózsáról is lemond, akkor ajándékoztatik meg. Szembesülni ezzel a művel azt jelenti számomra, hogy visszatekintek rá, én hogyan mentem végig az utamon. Az ember ráébred, életében hányszor is tért le az útról, de Petőfi költeménye épp arról szól, hogy a helyes út igenis létezik, és érdemes mindig visszatérni rá. Ebben van segítségünkre János vitéz – aki ráadásul magyar hős. Nem kell Pókember vagy Superman után néznünk, hiszen nekünk itt van ő, aki a saját anyanyelvünkön szól hozzánk.

 

Színészként van különbség a prózai és a verses szerepek között?

– Ami a szövegtanulást illeti, nem nagyon. Számomra nem a verselés, hanem önmagában a magyar nyelv hordoz többletjelentést. Édesanyám orosz, én ukrán iskolába jártam, ezért a szélesebb nyilvánosság előtt 1989-ig jórészt nem magyarul szólaltam meg. Amikor azonban már színészhallgatóként lehetőségem nyílt rá, a bőrömön érezhettem meg, mennyire más családi-baráti körben magyarul beszélgetni, mint megszólalni a színpadon. Talán azért is becsülöm annyira a magyar nyelvet, s azért is olyan fontos számomra, mert meg kellett küzdenem érte. Máig emlékszem az első előadások izgalmára.

 

A János vitézben két színészosztály hallgatóival dolgozik együtt. Rajtuk is látja ezt az izgalmat?

– A neves orosz rendező, Viktor Rizsakov – aki például a Fodrásznő című előadásban rendezett engem – mindig azt mondja, hogy fiatal színészekkel szeret a legjobban dolgozni, mert nyitottak, tele vannak ötletekkel, és tenni vágyással. Igazán most értettem meg Viktort. Marton László osztálya és Vidnyánszky Attila kaposvári hallgatói is remek játszótársak, a próbákon csillog a szemük. Számunkra, felnőtt színészek számára emiatt külön jelentése van a mostani János vitéz-előadásnak. Amellett, hogy a felnőtté válásról szól, s arról, milyen végigjárni a magunk útját, rányitja szemünket a fiatalokra: mit tudunk átadni a kincseinkből a következő nemzedéknek.

 

Lukácsy György

 

 

(2014. március 3.)