„Nincs itt semmiféle titok”
Sinkó László szellemiségről, példamutatásról, egyedüllétről, őzikékről és büfészínészekről
A Nemzeti nem épületet, hanem elsősorban szellemiséget, színvonalat jelent. Ezt képviselte Sinkó László akkor is, ha más színházban dolgozott, és azt a hagyományt tartja követendő példának, amit az 1950-es években tapasztalt, még a Blaha Lujza téri Nemzetiben. Ennek jegyében készül ma is minden szerepre.
Mennyi idő kell az „átváltozásra”? Mikor lép be a szerepbe?
Most van 5 óra 2 perc, 6-kor be kell fejeznünk a beszélgetést…
Tehát minden előadás előtt kell egy óra a ráhangolódásra?
Ez a szereptől, az adott feladattól függ. Nekem már reggel úgy indul a napom, hogy lesz-e este előadásom?! Minden szerep másfajta erőfeszítést, felkészülést igényel. Például George Tabori Mein Kampf című darabjában, amikor mint Hertzl Schlomo végig beszéltem az előadást, leginkább a szellemi energiáimat kellett mozgósítanom. Amikor a Katona József Színházban az Übü királyt játszottam, rendszeresen futóedzéseket tartottam, mert ott a fizikai állóképességemre is nagy szükség volt… Bármekkora is a szerep, mindig tekintettel vagyok az esti előadásra, úgy osztom be az időmet, attól függ, hogyan étkezem, mozgok, pihenek.
Minden színházi estének megvan a maga rendje?
Ez fontos, igen. Ha napközben nincs próbám, akkor általában négyre jövök be. Pihenek egy kicsit, átlapozom a szöveget. Előadás előtt igyekszem minden kollégát üdvözölni, nem szeretem, ha aznap este a színpadon látjuk egymást először. De most már a korom miatt is figyelnem kell magamra. Ötvenegy éve annak, hogy megkaptam a diplomámat a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Azóta eljátszottam legalább kétszáz szerepet, a többségét színpadon, a többit filmen.
Évente három-négy szerep?
Sohasem foglalkoztatott a mennyiség. A minőség annál inkább! Nem vezetek statisztikákat…
Nem gyűjti a színlapokat, a színházi emlékeket?
Régebben drága jó szüleim figyelték az újságokat, félretették a rólam szóló cikkeket, most a családom és a húgom is gyűjti a velem kapcsolatos írásokat. Hogy ezeket az otthon felhalmozott dokumentumokat összerendezgessük, kellene egy nagyobb pakolás, szelektálás. De készültek velem televíziós riportok is. Szóval, ha most elszólítana a Jóisten, lenne miből összeállítani a nekrológot…
Hol van még az?!
Ki tudja?! De egyre közelebb! Erre egy bizonyos kor után gondolnia kell az embernek. Én pedig már a 74. életévemben járok. Kerülöm a fölösleges idegeskedést, szeretek nyugodtan felkészülni minden előadásra. Ma éppen a Zűrzavaros éjszaka foglalkoztat...
Kossuth- és Jászai-díjas színművész, Érdemes és Kiváló Művész 1940-ben született Budapesten. A Színművészeti után a debreceni Csokonai Színházban kezdte pályáját (1962–66), majd a Nemzeti Színházban folytatta (1966–82). A budapesti Katona József Színház alapító tagja (1982–94), ezt a korszakot tartja szakmai szempontból élete legboldogabb szakaszának: számos nagy szerepe közül az Übü királyt 270-szer játszotta itt. Székely Gábor rendezővel az Új Színház alapításában is részt vett (1994–98), akinek eltávolítása után a szabadúszást választotta. 2003 óta a Nemzeti Színház tagja. A Másfélmillió lépés Magyarországon, az És még egymillió lépés, majd a Kerekek és lépések… című természeti és honismereti filmsorozatoknak nemcsak narrátora volt, de a stábbal bejárta az egész országot. Az ő hangján ismer a közönség jó néhány filmsztárt, így Anthony Hopkinst, Jack Nicholsont, Gene Hackmant. Színpadi szerepei mellett számtalan filmben is emlékezetes alakítást nyújtott. A 2013/2014-es évadban a Zűrzavaros éjszaka című Caragiale-szatírában látható.
Nem okozott sok zűrzavart a Caragiale-bemutató? Nem nehezítette meg a dolgát, hogy új kollégákkal, rendezővel kellett dolgoznia?
Ez soha nem jelentett gondot. Ebben a darabban két olyan fiatal beregszászi kolléga van, akiket korábban nem ismertem, de mindjárt az elején kiderült, hogy nagyon tehetségesek, és jól tudunk együtt dolgozni. A többieket már ismertem. A rendezővel való kapcsolatban az volt a szokatlan, hogy ő nem ismert. Sok idő elment azzal, hogy olyan szakmai dolgokat is elmondott, amelyekről nem tudhatta, hogy én azokat tudom. Annak idején a Katona József Színházban is kellett ahhoz egy kis idő, hogy pontosan értsük egymást, hogy egy nyelvet beszéljünk. Ki is alakult közöttünk egy olyan szakmai szleng, amelyet egy idegen nem nagyon értett volna. A ’70-es években rengeteg tévéjátékban szerepeltem, rendszeresen játszottunk együtt különböző színházakból érkezett kollégákkal – és tudtunk együtt dolgozni. Tehát ez nem probléma. A probléma ott van – igyekszem nagyon diplomatikusan fogalmazni –, ha színészi hiányosságai vannak egy partnernek.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Nem szeretek senkit megsérteni. Ilyenkor legjobb, ha az ember saját maga tud példaként hatni a kollégára.
Például?!
Például a kolléga nem tanulta meg időben a szöveget, és emiatt akadozott a próba. Nem tudta másnap sem, harmadnap sem. Ezután már csak megkérdeztem tőle: a bemutatón is a példányból fogod olvasni?! No, akkor észbe kapott… Ehhez persze nekem pontosan tudnom kellett a magam szerepét. Csak a saját példájával tud hatni igazán az ember. De én nem vagyok békétlen természet. Ha nem muszáj, nem szólok.
De csak szóvá teszi, ha valami nagyon nincs rendben?!
Természetesen! Emelt fővel, egyenes gerinccel...
Ilyenkor azért felemeli a hangját?
Á, dehogy! Elég az, ha komolyan veszem a játékot, és elkezdek élesben próbálni!
Milyen az, ha élesben próbál? Beavatna a titkába?
Nincs itt semmiféle titok. Meggyőződésem, a próba azért próba, hogy mindent megpróbáljunk – komolyan, „élesben” –, sőt kötelező bátran minden lehetőséget körüljárni, megcsinálni, mert csak úgy lehet megtalálni a lehető legjobb megoldást. Ha valaki semmit sem csinál, abból nem születik semmi, onnan nem lehet előbbre lépni. A semmihez nem lehet semmit hozzátenni, vagy abból elvenni. A próbán merni kell rossznak is lenni. Ennyi…
És kell még tehetség is. Azt miről lehet felismerni?
Ez sosem könnyű! A színházban a tehetség leginkább csak az együttes munkában mutatkozik meg. Annak idején az én felvételimnek nagy híre volt, de utána úgy begörcsöltem, hogy másodikban az is felvetődött: el kell hagynom a főiskolát. Az osztályfőnököm, Várkonyi Zoltán színész-rendező-igazgató azt mondta, ad még egy lehetőséget, hogy bizonyítsak. Na, ez a bizonyítási kényszer és a számonkérés nagyon zavart.
Később viszont tanított is a főiskolán. Tehát szembesülnie kellett a tehetség vagy tehetségtelenség felismerésének kényszerével!
Azt hiszem, tehetség ügyben legfeljebb megérzéseink lehetnek. Valaki bekerül egy intézménybe, ott aztán történik valami csoda, és egyszer csak kibomlik a tehetsége, vagy valami rossz hatás miatt végképp begörcsöl, és többé nem tud szabadulni a gátlásaitól. Engem annak idején a hallgatók hívtak meg a főiskolára tanítani. Lehetőséget kaptak arra, hogy maguk válasszanak olyan színészt, akitől tanulni szeretnének. Azért hívtak, mert kíváncsiak voltak, milyen metódussal dolgozunk a Katona József Színházban. Elfogadtam a felkérést, aztán ott ragadtam egy kicsit.
Az első pillanat, ahol a színészi tehetséget mérik, a felvételi.
Azt külön kértem, hogy ne kelljen részt vennem a felvételi bizottság munkájában, ne kelljen döntenem mások sorsáról. Nekem már az nagy elégtétel volt, hogy a majdnem kirúgott diákot visszahívták tanítani.
A Nemzeti Színház történetét is taníthatná. Igaz, nem a legidősebb tagja a társulatnak, de az egyetlen, aki három Nemzetiben is játszott...
És hányféle Nemzetiben?! A fivérem, Sinkovits Imre vitt be először a régi, a Blaha Lujza téri épületbe. Nagyon leegyszerűsítve azt is mondhatnám: neki köszönhetem, hogy színész lettem. Pedig tűz és víz voltunk. Ráadásul tizenkét év volt közöttünk a korkülönbség. Ez óriási idő – testvérek és kollégák között is. Nagyon mást gondoltunk sok mindenről, így a színházról is, de tiszteletben tartottuk egymás véleményét, ez a mi személyes kapcsolatunkat nem zavarta. Az ’50-es években, még kisfiúként rendszeresen bejártam hozzá, az ügyelő mellől néztem az előadásokat. Ott fertőződtem meg a színházzal. Akkor határoztam el magamban, hogy színész leszek, de senkinek sem árultam el. Aztán másodéves növendékként már statisztáltunk a Nemzetiben, kisebb szerepeket is kaptunk. A főiskola után Debrecenbe kerültem, de négy év múlva Both Béla a Nemzeti Színházba szerződtetett, amely akkor már a Hevesi Sándor téri épületben működött. A Katona József Színházban töltött 12 év és a rövid Új Színház-i időszak, illetve szabadúszás után 2003-ban tértem vissza a Nemzetibe, amikor Jordán Tamás lett az igazgató. Azóta itt vagyok, de számomra a példa az ’50-es évek Nemzetije…
Ahogy Dobó Istvántól tanultuk: „a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében”?!
Igen. Ez szép…
De azért csak számít a „vár” is?! Az épület ereje, a hely szelleme?!
Nekem nem az épület a fontos, hanem a szellemiség, a színvonal. Amikor arról folyt a vita, hogy hol legyen, milyen épület legyen az új Nemzeti, akkor én azt mondtam: azt a hagyományt kell folytatni, azt a szellemiséget kell továbbvinni, ami az ’50-es évek Nemzeti Színházát naggyá tette. Mindig ide kanyarodok vissza, mert annak idején a legkisebb szerepekben is óriásokat láthattam, szerencsém volt, hogy azt megismerhettem, és mindig is igyekeztem azt a színházi eszményt képviselni. Akkor is ahhoz tartottam magam, amikor más színházban dolgoztam.
Nemzeti épületét – kinézetét, akusztikáját – sokan kritizálják. Mit gondol erről?
A fontos, hogy jól lehessen dolgozni benne! Persze, hallottam olyan kritikákat, hogy nem jó az akusztika. De eljutott hozzám az a megjegyzés is, mely szerint „milyen érdekes: bizonyos színészeket kitűnően lehet hallani” – és itt megneveztek engem és még néhány kollégát. Annak idején én a főiskolán „tananyag” voltam Montágh Imrénél – Isten nyugtassa –, aki generációkat nevelt a szép színpadi beszédre. Ő azt mondta a növendékeinek, ha azt akarjátok hallani, hogy egy rossz akusztikájú színházban, egy folyosó-színpadon, hogy lehet a színpad végén halkan, mégis érthetően beszélni, menjetek el a Katonába, és hallgassátok meg Sinkó Lászlót!
Gondozza a hangját?
Az élet és a szerepek gondozzák. Elsősorban a géneknek, drága jó szüleimnek köszönhetem az adottságaimat. De ezen a pályán, ha jó állapotban van az ember – szellemileg, fizikailag, lelkileg –, akkor nem lehet gond az alapanyaggal sem, amivel dolgozunk. Ebben az egyensúlyban, az egyensúly megtartásában nekem sokat segít a családom és a természetjárás.
Járja most is?
Most már a lábaim nehezebben bírják, de úgy tíz évvel ezelőtt még napi húsz kilométert is mentem.
A másfél millió lépés..., a ma is népszerű természetfilm egyes részeiben riporterként is bemutatkozott. A beszélgetések végén a megszólaltatott emberektől mindig megkérdezte, ugyanazt a mesterséget választaná-e, ha újra kezdhetné az életét…
Ez érdekes volt. A legtöbben azt mondták: nem…
És ha öntől kérdeznék?
Természetesen azt válaszolnám, hogy újra színész lennék. Nem bántam meg semmit. Voltak ugyan nehéz időszakok a pályám során, de mindezek ellenére azt mondanám, jól döntöttem.
Pedig most eljátszhatnánk a gondolattal, mi lett volna, ha valami természetközelibb pályát választ?! Lehetett volna erdész vagy vadász...
A vadászat tőlem távol áll. Én az őzikék pártján vagyok. Erdészként pedig mindig ugyanazt az erdőt járnám. A színészet mellett nyugodtan túrázhatok, és én döntöm el, melyik erdőbe megyek. A hosszú gyalogtúrák helyett ma már az is elég, ha a kertben sétálhatok. Ott is tökéletesen egyedül tudok lenni.
Van azért ebben némi ellentmondás: keresi a magányt, miközben színészként nyilván fontos a közönség, az ismertség, a népszerűség!
Szerintem minden embernek – és nem csak a színésznek – szüksége van arra, hogy néha egyedül legyen. Ilyenkor végiggondolhatja: mi van most? Hol tart? Hogyan tovább? Mi fontos és mi nem? Mit lehet elengedni? Mivel kell komolyabban foglalkozni? Régen ezt meditációnak hívták. A szerzetesek ezért építettek kerengőket, a törökök fürdőket. Ezeken a helyeken mindenki elmerülhetett a gondolataiban. Szeretek egyedül lenni. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy komor, bezárkózott ember lennék. Sőt! Kedvelem a jó társaságot, szívesen beszélgetek, de a fölösleges sallangok zavarnak. Nem kedvelem azokat a kollégákat, akik – hogy finoman fogalmazzak – az életben is játszanak. Különösen zavarnak a „büfészínészek”, akik folyton jópofák, remek vicceket mesélnek, anekdotáznak, aztán lemennek a színpadra és nézhetetlenek… Húha, jól elment az idő! Mindjárt hat óra! Készülnöm kell.
Előadás előtt kikémlel a nézőtérre is?
Hallgatni szoktam a morajlást. Ha csendesen duruzsol a nézőtér, az általában jót jelent. Ha zajosabb, nem biztos, hogy jól veszi majd a poénokat. De ez nem törvényszerű, néha tévedek...
Előadás után mennyi idő kell a lecsendesedésre? A megnyugvásra?
Nagyjából az a fél óra, amíg hazaérek. Engem otthon várnak. A feleségemet sem akarom terhelni, de nem is érdemes sokáig foglalkozni azzal, amin nem tudunk változtatni. Az zavar a legjobban, ha félház előtt játszunk, ha rossz a közönség, vagy a színpadon történik valami váratlan esemény. Ezek a negatív hatások sokkal jobban elfárasztanak, mint maga a színpadi feladat. Azokat az előadásokat szeretem, amelyek elkezdődnek, és szinte észre sem veszem: már be is fejeződtek...
Filip Gabriella
(2013. december 15.)