Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. február 21. - Eleonóra Napja

Vélemény

Színházi Olimpia / MITEM

Poétikus vízió Európáról

MITEm krónika XXI. (Mindaz, ami történt és történhetne)

Egyedülálló formanyelvű különlegesen szép esztétikájú meditáció az európai történelemről Heiner Goebbels Mindaz, ami történt és történhetne című előadása. Az avantgárd színház egyik legjelentősebb képviselőjének történelemről elmélkedő grandiózus színházi tablóját a Tüskecsarnokban láthatta a MITEM közönsége.

 

Jelenet az előadásból  |  fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Nagyon nehéz műfaji értelemben behatárolni, mit is láthattak a nézők a Mindaz, ami történt és történhetne című előadáson. Az biztos, hogy egy egészen különleges összművészeti vízió ez, valahol a fizikai színház, a képzőművészeti performansz és a kortárs zenei installáció határán, egyfajta költői zsánerű kortárs rituálé, amely Európa elmúlt mintegy százhúsz évének történetén elmélkedik. Heiner Goebbels német zeneszerző-rendező alkotása Patrik Ouředník Europeana - A huszadik század rövid története című regényét használja kiindulópontnak, emellett a produkció John Cage Europera 1&2 című antioperájára, valamint no comment-jellegű híradós képsorokra támaszkodik. Az élőzenét, mozgásművészetet és nagyszabású multimédiás installációkat ötvöző előadás világpremierjét 2018-ban Manchesterben, a Piccadilly pályaudvar mellett található Mayfield Depot-ban tartották. Budapesten a Tüskecsarnok adott megfelelő teret ehhez a sajátos, látomásos színházi élményhez.   

A zenészek „hangállomásai” által kijelölt négyszögletes térben fekete overálban folyamatosan mozogtak a játszók-előadók (nem tudni, mi lehet a pontos megnevezés), különböző tárgyakat tologatva, húzva, vonszolva, drapériákat hajtogatva, amelyekből időnként felfüggesztettek egyet-egyet a fémállványokra. Ezek képezték a vetítések vásznát, de maguk is különböző képeket formáztak. A mozgó alakok állandó társai a bányacsillékre emlékeztető, nyílásuknál neoncsővel körített guruló tartályok voltak, amelyek praktikus tárolóeszközökként is funkcionáltak, hiszen ezekből kerültek elő a különböző tárgyak, függönyök, amelyek szerepet kaptak az előadásban. Az egész produkció legmeghatározóbb eleme a döntően zajművészeti elemekre építő zene, amely az előadásnak csak egy pontján vált „harmonikussá”: a kivilágított csillék mozgatásával egy szomorú, kicsit diszharmonikus dallamra komponált, hosszú percekig tartó, melankolikus képsort láthattunk, amely leginkább talán az egymás mellett élés magányosságát fejezte ki. Nagyon szép volt egyébként is az előadás látványvilága. A költőiség talán leginkább ebben tudott megnyilvánulni, a bravúros fényjátékokban, s a tényleg szinte képzőművészeti élményt nyújtó képkompozíciókban. A zárókép katartikus, és sajnos, lelombozó, a lassan mozgatott csőszerű hosszú rudak tankok kilövőcsövévé változtak, és a nagyon szépen összeálló háttérkép előtt vészjóslóan füstölgő monstrum leginkább arra emlékeztette a nézőt, hogy nincs vége, Európa még most is ott tart, ahol nagyjából száz évvel ezelőtt…  

 

A közönségtalálkozó a csarnok hátuljából  |  fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Az előadásban felhasznált szöveganyag nagyon izgalmas, és finom humorral tálalják az előadás alkotói. A Párizsban élő cseh disszidens szerző szerint a huszadik század kulcsszavai a rohanás, az infantilizmus és a tudományosság voltak, érdekes volt végignézni, ahogy ezek a gondolatok is összecsengtek ebben a nagyszabású asszociációsorban a mai „média-valóság” képsoraival és John Cage kísérleti akusztikus kollázsának sugallatával. Elgondolkodtató részlete volt az előadásnak, amikor görög oszlopok mozogtak a térben, majd a regény egy részletét az egyik oszlopra ráülő szereplő olvasta fel, ha jól emlékszem, talán éppen azt, amelyben a különböző nációk tulajdonságait sorolták. Olyan benyomása támadt az embernek, mintha az antik görögség értékein felnövő Európa a huszadik századra elfelejtette volna ezt a múltat, az örökségét, vagy ma már egyszerűen csak nem tud vele mit kezdeni. Az ehhez hasonló asszociációk, gondolatfoszlányok az egész előadás alatt folyamatosan cikázhattak a néző fejében, amelyekből ki-ki megfogalmazhatta magának azt a benyomását, ami összeállt a Goebbels által felkínált grandiózus tablónak a részleteiből. Ahogy az alkotó már több interjúban és a közönségtalálkozón is megfogalmazta, ő nem akarja megmondani, ki mit gondoljon a látottakról, pusztán a képzelet és a reflexió terét építi fel, és ebben mindenki maga rakhatja össze a saját olvasatát. A Mindaz, ami történt és történhetne leginkább talán arra invitálta a nézőt, hogy átgondolja az európai identitás legfontosabb kérdéseit, és elgondolkodjon az „öreg” kontinens jövőjéről is.  

 

Ungvári Judit

(2023. június 12.)