Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. február 21. - Eleonóra Napja

Vélemény

Színházi Olimpia / MITEM

Az élet egy zenedobozba zárva

Mitem krónika XVII. (A csalogányok tangója)

Újabb megejtően emberi történetet hozott Budapestre Emma Dante. Az olasz rendező ezúttal a több koprodukciós partner és az Atto Unico produkciójaként jegyzett A csalogányok tangója című előadással vendégszerepelt a MITEM-en, a legutóbbi nagy sikerű darabja, a Misericordia után. A mostani előadásban egy párkapcsolatot vett górcső alá az alkotó, aki ezúttal is pontos lélektérképet készített. 

 

 

Sokrétegű ugyanakkor nagyon is egyszerű jelképe lehet a tangó a párkapcsolati életnek. Eleve a tánc igen gyakorta előfordul ilyen értelemben vett hasonlatként, és nem véletlenül. A kettős vagy magányos táncok szimbolikája esszenciális sűrítményét tudja adni annak, amit talán csak sok-sok szó képes elmondani rólunk. Mindarról, amit egyszerűen átélünk egy-egy megörökíthetetlen pillanatban, egy bizsergető találkozáskor, egy banálisan szép nyáréjszakán, amikor kimondjuk vagy meghalljuk a vágyott szavakat, amikor egyszerre nyúlunk a másik felé, egyszerre nevetünk fel és játszunk el egy, akár unásig ismert mozdulatot. Annyi minden van jelen egy-egy pillanatban. Aztán persze nemcsak kellemes pillanatok vannak, fájdalmas és nehéz percek is, amelyeken hol így, hol úgy lendülünk túl, hol az egyik húzza magával a másikat, hol a másik segít át a buckákon… Azt hiszem, kivételesen jó cím a csalogányok tangója, hiszen tökéletesen kifejezi, úgy kell egyszerre áttáncolnunk ezt az életet, lehetőleg párban, hogy közben mindvégig a magunk dalát énekeljük – a lehető legszebben.

Emma Dante előadása finom humorú, játékossággal teli, líraian szép, érzelemgazdag, magával ragadó sűrítménye mindannak a csodának, amit két egymást szerető ember átélhet az élete folyamán. Az alkotó érdekes flashback-technikát választott a párkapcsolati történet elmeséléséhez: a végtől haladtunk visszafelé az időben. A magányos végtől, hiszen abból a pillanatból indult ki, amikor a történet egyik szereplője (itt jelesül a nő) egyedül marad a másik halálával, és felidézi a közösen átélteket, méghozzá visszafelé. Előbb láthattuk az időskor kihívásait, a tévé előtt „unatkozó” középkorú házaspárt, utána a gyermekszületést, az esküvőt, az egymásra találást, végül az első találkozást. Ami miatt ez az előadás nagyon szépen elemelkedett a banális szerelmi románcoktól, jóval többé vált azoknál, és emocionálisan is meg tudta fogni a nézőt az az, ahogyan elmesélték az alkotók ezt az egészet. A hétköznapi tárgyakon keresztül, amelyek fontossá váltak ebben a párkapcsolatban (középpontban a legfontosabb, a zenedoboz). Az eltáncolt zenéken keresztül, amelyek különleges jelentőséggel bírtak a két szereplő számára. Az apró játékok és az élettel teli humor segítségével, amivel megmutatták, hogyan él együtt két ember, ha jól választ, és kitart a másik mellett egy életen át. Mert ilyen is van. Gyönyörűen érzékeltették az ember legegyszerűbb, leghétköznapibb pillanataiban megbúvó eufóriát és a kitüntetett pillanataiban meglapuló esetlenséget – mert ilyen az életünk. 

Manuela Lo Sicco és Sabino Civilleri kettősén érződött az összeszokottság és később, a beszélgetésből kiderült az is, ők valóban egy párként dolgoztak együtt ezen az előadáson, ami szinte tapinthatóan, különös mélységet kölcsönzött a produkciónak. Meséltek arról is, hogy bár az előadást csak tavaly mutatták be ebben a formájában, Emma Dantéval már jó ideje dolgoztak ezen a témán. Ez az alkotói munkafolyamatukba is újabb bepillantást engedett, hiszen az olasz rendezőről a korábban látott Misericordia kapcsán már kiderült: nagyon sok improvizációval dolgozik, és hosszas „faragások” eredménye, mire kikristályosodik az előadás a végleges formájában.

 

Érdekes pillanata volt számomra a közönségtalálkozónak, hogy amikor a moderátor, Andor Éva feltette a kérdést, hányan sírták el magukat az előadás végén, meglepően kevés jelentkező volt. Azt persze nem lehet tudni, ez csupán annak köszönhető, hogy sokaknak nincs bátorságuk ezt nyilvánosan bevallani, vagy tényleg nem érintette meg őket, bár ez utóbbit jómagam csak nehezen tudom elképzelni. Ugyanis ennél kedvesebb, emberibb, szerethetőbb előadást keveset láthattunk a MITEM-en eddig.     

 

Ungvári Judit

(2023. június 5.)