Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. április 13. - Ida Napja

Vélemény

Színházi Olimpia / MITEM

Kelet-nyugat mesteri párbeszéde

Mitem krónika XIII. (A megesett hercegnő története)

Igazi színházi varázslat történt meg az Eiffel Művészeti Stúdió Bánffy Miklós Színpadán május 18-án és 19-én. Silviu Purcărete különleges kabuki-adaptációjában, A megesett hercegnő története című előadásban ugyanis frigyre lépett a japán és a nyugat-európai színház világa, immár visszavonhatatlanul. A nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház bravúros produkcióját rockkoncert-siker, állótaps, és szűnni nem akaró ováció fogadta, ahogy az már egy ilyen reprezentatív esküvőhöz illik.

 

 

Szenvedélyről, gyűlöletről, szerelemről, gyilkosságról, bosszúról, bukásról és felemelkedésről szól Szakura, a megesett hercegnő története. Az európai ember számára egzotikusnak számító japán kultúrában talán mégsincs minden teljesen másképp, mint nálunk? A szerző, Curuja Nanboku IV. 1817-ben írta meg a japán kultúrában klasszikusnak számító kabuki-történetet, amely egy igen szerencsés véletlen nyomán a román nagymester, Silviu Purcărete kezébe került, aki ebben a tradicionális kabuki-sztoriban valamiféle Shakespeare-rokonságot pillantott meg (semmiképp sem alaptalanul), és ebből kiindulva alkotta meg sajátos színpadi vízióját. Szakura hercegnő története az Edo-korszak kabuki-világában is szenzációszámba ment dekadenciát sugárzó szépségével. A szerelem-szenvedély-árulás-gyűlölet-bosszú határolta tematikájú, gyakorlatilag egy szappanoperára való mennyiségű epikus mű adta az alapot, amelyből Purcărete Mester boszorkánykonyhájában egy egészen pikáns és eredeti mesterfogás keletkezett. A megesett hercegnő történetének világpremierje a 2018-as Nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon volt, az előadás azóta megfordult Brüsszelben, de járt Japánban is, ahol a kritikák méltatták „az európai színházi zsenialitás költői főhajtását japán klasszikus előtt”. (Tokyo Festival 2022)

A legjobb szó tényleg a varázslatos arra a bravúros játékosságra, amellyel Purcărete kezeli ezt az alapanyagot. Kezdve attól, hogy a férfiak nőket, a nők pedig férfiakat játszanak. A japán tradícióban – no és persze a shakespeare-i színházban is – ugyebár férfiak alakították a női szerepeket, ezen még egyet csavar a román rendező. Az is igaz azonban, hogy nem tudná mindezt megvalósítani a szebeni társulat kitűnő színészgárdája nélkül, amely zseniális alakításokat vonultat fel, hogy csak a két főszereplőt említsem, Ofélia Popii, illetve Iustinian Turcu egészen elképesztő bravúrokat hajtanak végre (Ofélia Popii mindjárt két, homlokegyenest eltérő karakterű férfifigurát hoz). 

De nemcsak a színészi játék remekbe szabott, hanem az a finoman összetett és mégis nagyon könnyedén működő tér, amelyben a különböző lenyűgöző vizuális utalások, zsonglőr-ügyességű technikák egész tárháza vonul föl. A rendező munkatársa, mint már többször, Dragoș Buhagiar, aki a díszletet és a jelmezt is jegyzi. Figyelemre méltó, ahogy például a jelmezek anyaga, vagy kontúrja megkomponálódott. Az egész előadás szellemiségét híven tükrözik a tervezői megoldások is, a picit paródiába hajló, ám mégis tiszteletet mutató látvány rendkívül bátran használja-ötvözi a keleties színházi technológiát és a nyugati, sokszor filmes technikákat. „Ez Silviu Purcărete legjátékosabb, legintelligensebb humorú és leggazdagabb előadása.” – írja egy román kritikus, és ez valóban mindenre vonatkoztatható, amit látunk, a játékra, a vizualitásra egyaránt, az utolsó szögig. Néhány jellemző példa erre: a „magától” mozgó ruha, vagy az, ahogyan a színészek „kiszólnak” a szerepükből, hogy „Ofélia vagyok”, illetve, „aki úgy néz ki, mint Vecsei Pali”. Persze lehetetlenség minden elemét felsorolni ennek a remeklésnek, és nyilván mindenkinek más-más szúr szemet.

Purcărete, miközben a kabukit ízlelgeti, mindenféle nyugatias utalást is tesz, és tökéletesen, mondhatni szemfényvesztő módon elegyíti a két kultúra referenciális kódjait. Nem véletlenül írják le a japán ítészek, hogy „a kelet-európai érzékenység és a japán szellem tökéletes harmóniáját mutatta be”. Az alkotó ugyanis a hagyományos japán színjátékforma, a kabuki és az európai színjátszás eszköztárának vegyítésével egészen külön univerzumot teremt, amely egyszerre szürreális, hátborzongató, tragikus, komikus és bájosan szép is, és amely egyúttal párbeszédet is létrehoz a kultúrák között (ahogy a Japan News is írja). A román alkotó korábbi interjújában és a közönségtalálkozón is azt mondta, hogy szerinte a kabukinak nagyon sok közös vonása van a Shakespeare-darabokkal, legfőképpen azért, mert mindkettő a tragédia és komédia sajátos keveréke. Erről megbizonyosodhattak most a budapesti nézők is, hiszen az egész tényleg olyan volt, mintha egyszerre néznénk egy Shakespeare vígjátékot és egy japán tradicionális színházat. Drámai, átélhető, szórakoztató és felemelő produkció volt ez egyszerre, az biztos, hogy nem könnyen felejthető.

Eddig azt láthattuk a MITEM-en felvonultatott Purcărete-produkciók során (Faust, Gulliver, Az ember tragédiája), hogy a román mester képes volt az életművében jól felismerhető, egyedi vonású stílust megalkotni. A megesett hercegnő történetének sajátságos kelet-nyugati adaptációjával azonban már az is elmondható, hogy új műfajt alkotott: megteremtette a „fúziós színházat”. Silviu Purcărete – semmi kétség – igazi színházi mágus…

 

Ungvári Judit

(2023. május 21.)