Döbbenetesen erős és hatásos feldolgozásban hozta el Euripidész klasszikusát, A trójai nőket a Wybrzeże Színház Gdańskból a MITEM-re. A lengyel társulat 2018-as előadása Jan Klata rendezésében hátborzongatóan reflektál egy olyan valóságra, ami azóta már megint megtörtént velünk.
A színpadot teljesen beborítja a homok, előtérben pedig egy homokvár látható. Hátul egy punkszerű lányfigura, esküvői ruhára hajazó öltözékben, bakancsban, elektromos gitárral a kezében – ennyi elég ahhoz, hogy a néző sejtse, ő lesz Kasszandra. Már az első kép is ütős, aztán bejönnek az istenek és szétrúgják a homokvárat, mint a kisgyerekek a játszótéren. Kasszandra a húrokba csap, fülsértő, erős hanggal elindul az őrület, a borzalmak tobzódása, és megtudjuk, mi történt Trójában a görögök győzelme utáni másnap. Olga Śmiechowicz, az előadás dramaturgja – mint később megtudtuk – tulajdonképpen három műből fésülte össze ezt az adaptációt, Euripidésztől nemcsak a trójai nőket, hanem a Hekabé című drámáját és az ehhez a témakörhöz kapcsolódó szatírjátékát is felhasználta, utóbbit az alkotók az ukrán háború kitörésekor kivették a produkcióból.
Jan Klata rendezése egészen rendkívüli, erős, mondhatni durva hatásokra építő, ugyanakkor minden elemében átgondolt és nagyon tudatosan felépített alkotás. A székhez szögezi a nézőt és nem engedi el egy pillanatra sem. Minden benne van, amit a háborúval (bármilyen háborúval) kapcsolatban meg kell értenünk. Az előadás látványvilága lenyűgöző (díszlet- és jelmeztervező: Mirek Kaczmarek), homokba süllyedt férfiszobor-torzók között botorkálnak a szereplők, a jelmezekben is egészen elképesztő megoldásokkal találkozunk: ilyen a női kar egybeszabott fekete csuklyás felsőruhája, de ilyenek a torzonborz görög harcosok jelmezei is, az arcukon bamba antik szoborarcokat mutató maszk, a ruha alól kockahas-izomzatot mintázó póló villan elő. A színpadi hatásmechanizmus fontos része a hang is: a zenék és az elektromos gitárból előcsalt effektek nagyon erősek, nagyon fülsértőek, és éppen annyira kényelmetlenek, hogy fizikailag is átérezzük a trójai nők tragikus sorsát. Az előadás íve nagyszerűen komponált, az első gyomorszájon vágó csúcspont Polüxéna első felvonás végi „feláldozása”, a gyilkosságot és meggyalázást ábrázoló jelenet egyszerre bestiális és költői – sose gondoltam volna, hogy ezt a két minőséget együtt meg lehet mutatni. A második felvonásban több csúcspontot is láthatunk, például, amikor a Helené mentegetőzését hallgató Hekabé remegő kezében látjuk megszületni a bosszút, amely aztán az előadás végén ténylegessé válik Polümesztor trák király megvakításában és gyermekeinek lemészárlásában. Sok-sok apró momentumot lehetne még kiemelni, de ezeken keresztül nehéz visszaadni azt elementáris összhatást, ami arcul csapja a nézőt ebben az előadásban.
A történelmet a győztesek írják – idézték a jól ismert mondást az alkotók a közönségtalálkozón. Jan Klata arra hívta fel a figyelmet, hogy Euripidész merész volt, hiszen ezekben darabjaiban a „másik oldal” nézőpontját vizsgálta meg. Az ember ilyenkor elgondolkodik, ez a merészség vajon megvan-e bennünk? Tudunk-e figyelni a legyőzöttekre? Ám ez csak egy szublimált, elvont kérdéskör. Azokkal a nagyon konkrét kérdésekkel is szembesít a lengyel produkció, hogy vajon egy háborúban mivé válnánk egyik vagy másik oldalon? Mit tennénk meg egymással? Ugyanolyan barbár állattá aljasulnánk, mint a „civilizált” görögök a legyőzött „barbár” néppel szemben? És ugyanúgy bosszút állnánk-e lemészárolt szeretteinkért, ahogy Hekabé tette? Törvényszerű ez, mindenképpen? És miért nem változik meg ez soha a történelem folyamán? Persze, ahogy Vörösmarty írja: „Ment-e/A könyvek által a világ elébb?” – meg tud-e változtatni egy színházi előadás bármit is ezen a téren? A kérdés nyilvánvalóan költői. Az viszont biztos, hogy Jan Klata kitűnő rendezése és a Wybrzeże Színház kasszandrai előadása az érzékeny nézőnek az elméjébe égett. Kár, hogy erre kevesebben voltak kíváncsiak, mint más, időnként túlsztárolt produkciókra…
Ungvári Judit
(2023. június 6.)