Nyomasztó képsorok, erős effektek, szokatlan, formabontó megoldások. Romeo Castellucci és a cesenai Societas társulatának Bros című előadása Magyarországon is nagy sikert aratott a MITEM programjában. Az olasz sztárrendező nyugtalanító víziója nyomán bizonyára sokakban felmerült a kérdés: milyen világban is élünk egyáltalán?
A Bros világpremierje 2021 októberében volt a dél-svájci Luganóban, a FIT Fesztiválon, ezután dolgozták át belső színházi helyszínekre. Az erőteljes színpadi hatásairól, kimunkált és szinte képzőművészeti installációként is értelmezhető, különleges látványvilágú produkcióiról ismert Romeo Castellucci sajátos, némiképp önreflexív színházi előadást alkotott meg. Már ha lehet így értelmezni azt a megoldást, amellyel kvázi a nézőket is bevonva szólította meg a közönséget. Az előadásról ugyanis már előzetesen lehetett tudni, hogy helyben válogatott szereplőkkel dolgozik majd, akiknek „fülesen” keresztül súgnak instrukciókat. Ez a gesztus maga is egy metafora, amit értelmezhetünk akár a színházban levés, akár az életben való működés metaforájaként: vajon tudjuk-e, hova visznek, kik, milyen szándékkal irányítanak bennünket? Képesek vagyunk-e szembemenni a „fősodorral”, vagy csak kilépni ebből? Van-e mindebben saját akaratunk?
Megannyi nyugtalanító kérdés fogalmazódik meg a nézőben, miközben egy riasztó, borzalmakkal teli víziót lát maga előtt. Tucatnyi rendőrruhás alak mozog a sötét színpadon, s a homályban felsejlenek az erőszak változatos formái, verések, kínzások, ám mindez pontos koreográfiát követve, majdnem mintegy táncprodukcióként jelenik meg, az előadásban gyakorlatilag nincs „szöveges kontent”, a rendőralakok mozgásformái alkotják a vizuális gerincét a produkciónak. Azért mondtam, hogy gyakorlatilag nincs szöveg, mert ugyan az előadás elején megjelenik egy öreg, aki beszél, ám szavait nem lehet kivenni, később, a közönségtalálkozón kiderül az is, hogy ez szándékolt: a szereplő (Valer Dellakeza román színművész) Jeremiás könyvének sorait kántálja román nyelven, de felismerhetetlenül. Ő, a nem értett próféta indítja el, s foglalja keretbe az előadást, hiszen a végén megjelenő fiatal fiú képében talán az ő reinkarnációját láthatjuk. Ez a próféta, figyelmezteti Izrael népét a rabszolgaság veszélyére, de senki sem figyel rá. Vajon ma mire figyelmeztet minket Jeremiás?
A precízen megkomponált képsorokban számos vizuális utalás lapul, amelyek közismert képzőművészeti alkotásokat is felidéznek. Rembrandt, vagy Michelangelo képei elevenednek meg és válnak fotószerű pillanatképpé, ahogyan a színen mozgó rendőralakok éppen beállnak. Nagy méretű fotókon hol egy majom, hol egy Vermeer lányfejéhez hasonló pózban látunk egy lányarcot, vagy éppen Samuel Beckett arcképét tolják be a színpadra. Hosszasan lehetne boncolgatni a képek rétegződését, egy biztos, minden jelentéssel bír és minden túlmutat önmagán. Érzékszervi színháznak nevezi Castellucci a munkáját, amelyben nincs szöveg, irodalmi alap, és amelyhez az inspirációt azok a dolgok adják, amelyeket éppen észrevesz a világban. Azt mondja, hogy vonalakat rajzolgat, amelyekből egyszer csak előjönnek az összefüggések. A rendező munkatársa Silvano Voltolina is erről beszélt a közönségtalálkozón, hogy a terrorveszélytől tartó párizsi utcákon nyüzsgő rendőrök adták az első inspirációt Castelluccinak ehhez az előadáshoz. Azt mondta: „A rendőr nem tárgya az előadásnak, nem is az alanya, hanem inkább eszköz arra, hogy az emberiséget egyetemesen tudjuk vizsgálni az előadáson keresztül, mi történik akkor, ha egy társadalom rövidre zár.” Úgy fogalmazott, szeretnék arra ösztönözni a közönséget, figyeljen arra, mi történik a társadalomban. A rendőr, a rendőrség éppen ezért csak metafora – mondják az alkotók. Erős és hatásos metafora – így érzékeli a közönség, hiszen a legtöbb emberre frusztrálóan hat a kutyás rendőrök felvonulása, rémísztő sorfala a nézőtéren. Dermesztően hat a partra vetett halként való vergődésük, legalább annyira, mint amikor egymást verik vagy kínozzák. Mert bármelyikünkből lehet hóhér vagy áldozat.
„Maga a pokol, jóllehet örök, Lucifer lázadásával kezdődik.” – mondja az előadásban vizuálisan is megidézett Beckett. Arra talán nem kapunk egyértelmű választ, hogy jutunk ki a földi pokolból, s ki vezet minket tovább, mint Dantét Vergilius, de felismerésekre juthatunk, ha tovább gondolkodunk. Hogy egy másik idézettel jöjjek: „A pokol a többiek” – mondja Sartre („l'enfer, c'est les autres”), de az is lehet, hogy a pokol mégiscsak bennünk van, és aki másokat büntet önmagát is bünteti. A választás viszont a miénk, milyen útra lépünk, és bár nehéz az őrülettel szembemenni, rajtunk múlik, megtesszük-e. A fehér ruhás kisfiú, amikor megkapja a botot az előadás végén, és a tenyerébe csap vele, még nem tudjuk mit választ. Próféta lesz, vagy rendőr? Ez lehet a kérdés, amit a nézőknek szegez a rendező: mit választasz? A többi néma csend…
Ungvári Judit
(2023. május 31.)