Mi késztet minket a rosszra? Hogyan születik meg bennünk a bűn? Milyen célokat érhetünk el általa? S vajon megéri-e? Ehhez hasonló kérdésekre kereste a választ Shakespeare két ismert darabja nyomán Avtandil Varszimasvili és színháza, a Liberty Színház, amelynek társulata a III. Richárdot és az Othellót hozta el a MITEM-re. A grúz előadások zajos sikerrel szerepeltek a budapesti közönség előtt.
Izgalmas reflexiót adtak napjainkra a Tbilisziből érkezett produkciók, amelyek közül elsőként a III. Richárd szerepelt a Nemzeti Színház nagyszínpadán. Avtandil Varszimasvili stílusa már talán nem hatott újdonságként a teátrum nézőinek, hiszen januárban az ő rendezésében mutatta be a Nemzeti Színház Brecht A kaukázusi krétakör című darabját, amelyhez a most látott két Shakespeare-adaptáció nagyban hasonlított. Az alkotó több értelmezési réteget felkínáló, gazdag szimbolikával dolgozik, s ahogy már korábbi interjúiban beszámolt róla, most közvetlenül meg is tapasztalhattuk: a grúz színház igazán teátrális, erőteljes, plasztikus játékmódot használ, nagy érzelmi amplitúdóval dolgozik. Mindkét Shakespeare-darabban láthattunk nagyon is újszerűen ható ötleteket, remek megoldásokat. Ilyen volt a III. Richárd multifunkciós színpadi „objektuma”: ha kellett asztallá alakult, ha kellett cellává, de koporsóként is működött és alkalmasint a hídpalló szerepét is betöltötte a vasszerkezet. Az Othellóban hasonlóan többjelentésű tárgynak bizonyult a függönyökkel ellátott keresztrúd: hol hálófülke bejárataként volt értelmezhető, hol vitorlarudat és vitorlát, hol pedig mintegy színpadot formázott. Avtandil Varszimasvilitől szinte megszokhattuk a szokatlanul erős színpadi gesztusokat is. III. Richárd figurájának rímeltetése a patás ördögre (amely az előadás egy pontján fény-árnyék kiemelést is kapott), vagy az, ahogyan Othello nem egyszerűen megfojtja Desdemonát, hanem szinte rituálisan feláldozva betekeri egy vérpiros lepelbe – mind erőteljes színpadi akcióknak mondhatók. A színészek sem fukarkodtak az érzelmekkel a két előadásban, valahogy folyamatosan olyan érzete volt a nézőnek, mintha egy eltúlzott, de tiszta színekkel készült festményt látnánk. Ugyanakkor rendkívül erős alakításokat nyújtottak a grúz művészek, kiemelhető a III. Richárdot és Jagót is játszó Apolon Kublasvili, de például emlékezetes marad a Desdemonát alakító Ani Aladasvili is.
Érdekes módon mindkét előadás nagyon hasonló gondolatkörben vert hullámokat, és érdemes ezen a ponton visszaidézni a Szuzuki Társulatnak a héten bemutatott Elektráját is, hiszen mindhárom klasszikus mű a bűn kérdéskörében kutakodott. A Szuzuki-féle Elektra-adaptáció egészen konkrét véleményt is megfogalmazott a bűnt elkövető feleség és a bosszúra áhítozó lány mentális állapotáról, hiszen az egész cselekmény egy pszichiátriai osztályon zajlott. A gyilkosság, az erőszak, a bosszú ebben az olvasatban betegség, az ember „rákfenéje”, amelyből meg kell gyógyulni – sugallta Szuzuki. Avtandil Varszimasvili Richárdja a figyelemre és hatalomra ácsingózó politikus diktátorrá válását ábrázolta, a sokak hulláján átgázoló figura bűnlajstroma magában hordozta a büntetést is, fokozatosan őrült bele a félelembe és a bizalmatlanságba. A bizalmatlanság Othello esetében is kulcsszónak bizonyult, itt pedig (ahogy a rendező a közönségtalálkozón meg is fogalmazta) annak lehettünk tanúi, ahogy a belső komplexusokkal küzdő ember ellenállás nélkül adta meg magát a gonosz ármánykodásnak. Utóbbi, vagyis Jago cselszövése Varszimasvili értelmezésében szintén bűnben fogant: Jago szintén szerelmes volt Desdemonába, és ezért az irigyelt kapcsolat megrontására tört. Főbűneink tehát mindenkor ugyanazok, és ugyanoda is vezetnek. De, hogy ne fessünk ilyen sötét képet: mégiscsak leküzdhetők. Nagyon fontos tehát, hogy végiggondoljuk, hová vezet minket az erőszak, a bosszú, a hatalomvágy, vagy a féltékenység. Fontos, hogy időben felismerjük magunkban, vagy másban a gonoszt, hogy tehessünk ellene. Ahogy a grúz rendező ezt említette is a közönségtalálkozón egy bizonyos „nagy szomszéd” kapcsán...
Ungvári Judit
(2023. április 28.)
