Átlépni a költészet világába

Talán túl korán tanuljuk az iskolában a János vitézt, s így hamar elfelejtjük, milyen mélységei vannak ennek a „beavatási szertartásnak”. Vidnyánszky Attila rendező szerint a Nemzeti Színház új bemutatója emellett azért is fontos, mert Petőfi Sándor versben elbeszélt meséje újra bevezet bennünket a színház költői dimenzióiba.

Az egyik első előadáscím, ami a Nemzeti új repertoárja kapcsán felröppent, a János vitéz volt. Végül egy másik üzenetes művel, a Tamási Áron Vitéz lélek című darabjával kezdődött az évad, de most eljött a János vitéz is…

– Már évekkel ezelőtt, Debrecenben színre akartam vinni a Kukorica Jancsi történetét. Szeretem a Kacsóh Pongrác féle daljátékot is, de engem Petőfi elbeszélő költeménye foglalkoztat már régóta, mert nagy mű, és mert fontos, felmutatandó számomra az üzenete. Petőfi azt sugallja, hogy egy tisztességes, hűséges tett sor végén egy lélek jutalmul megkapja élete szerelmét, a tiszta Iluskát. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy Tündérország a szülőfalujában van, mint Kacsóh Pongrácnál – nekem egyébként tetszik ez a megoldás –, vagy egy mesés helyen, vagy akár egy szigeten. Az irodalmi alapanyagokkal gyakorlatilag bármit megtehet a rendező – én is nagyon szabadon kezelem őket –, de üzeneteket nem szabad megváltoztatni, hűnek kell maradni a szerző szándékához. „És amerre mentek, s beszállásozának, / Induláskor gyakran sírtak a leányok” – írja Petőfi János vitézről, aki azonban mindvégig ellenáll a csábításnak. Még a francia király ajánlatát is visszautasítja, mert a szívében ott van Iluska. Ezek után – ha hűek vagyunk a mese szelleméhez –, jutalom jár neki.
 

Alföldi Róbert nemzetis rendezése éppen ezzel ellentétes értelmezést jelenített meg, nagy botrányt kavarva ezzel. Ön hogyan képzeli el János vitéz „jutalmát”?

– Még zajlanak a próbák, s különben sem volna szerencsés a bemutató előtt elárulni, mire számíthatnak a nézők.
 

A konkrét eseménysor részletezése nélkül segítsen elképzelni a méltó lezárást. Petőfi költői topográfiával dolgozik, emiatt fordulhat elő, hogy „Taljánországban örökös tél vagyon”, vagy hogy „Franciaország és India határos”. Ebben a mesés földrajzban hol van Tündérország?

– Ez egyelőre maradjon titok, a nézők számára derüljön ki az előadásból. Arra törekszünk, hogy a Csongor és Tündéhez hasonlóan rámutassunk: létezik egy másik dimenzió, és nem kell rakétára ülni hozzá, hogy átlépjünk egy másik világba. A János vitéz szerkezete ennek kifejezésében különben segítségünkre van ebben: azt lehet mondani, hogy amolyan kétkörös költemény. Petőfi először addig írta meg a történetet, hogy Kukorica János ráborul Iluska sírjára. Ha figyelmesen olvassuk a művet, rájövünk, hogy ami ezután következik, a második kör a halál birodalma. Ebből a szemszögből olvasva igazi egzisztencialista alkotás. Lenyűgöző mű, talán túl hamar tanuljuk az iskolában, s hamar elfelejtjük, pedig egy gyönyörű beavatási szertartás.
 

Meghatározó rendezései között többségben vannak a versben megformált alapanyagok. Miért dolgozik előszeretettel költői szövegekkel?

– Mert szerintem ez hiányzik a leginkább a mai színházból: a költészet. Fájóan ismétlem mindig, hogy világbajnok a magyar költészet, de költőink munkássága valamiért nem tudott hatni a színpadra. Prózában létezünk. Ha költői mű kerül színpadra, arra hivatkozva, hogy személyes legyen a megszólalás, hogy „őszintének hasson”, még azt is prózásítjuk, „költészettelenítjük”. Évtizedes trend, hogy ha Antigonét játszunk, vagy éppen egy Corneille-, Racine- vagy Shakespeare-darabot, mintha prózában beszélnének a szereplők. Félünk a költői nyelv megszólaltatásától. Az én rendezői törekvéseimnek ez az egyik fő iránya: hogyan tudunk hitelesen megszólalni versben úgy, hogy nem prózásítva adjuk elő. Mi mindenestre a János vitéz után, az évad végén Weöres Sándor Psychéjét adjuk majd elő.

Miért baj, ha a színház prózában beszél?

–A színháznak olyan helynek kellene lennie, ahol a prózából egyszer csak átléphetünk a költészet világába, egy emelkedettebb viszonyrendszerbe, ahol a valóság talaján megkapaszkodva egy magasabb igazság felé tudunk nyúlni. Prózából az énekbe – ez a határátlépés például különösen régóta foglalkoztat. Verebes Ernő zeneszerzővel dolgozunk is egy művön, amely ezekről az izgalmas átmenetekről szól. A Johanna a máglyán előadásában is ez érdekelt: milyen viszony alakul ki próza-zene-tánc-gesztus között. A színészekkel, táncosokkal, szimfonikus zenekarral, kórusokkal előadott darab ezeknek a kifejezési formáknak a határterületeire viszi el a nézőt.
 

Ez alighanem próbára teszi a színészek képességeit is. Visszatérve a János vitéz költői szövegére: hogyan választotta ki az előadás szereplőit?

– Abban már kezdettől biztos voltam, hogy a címszerepet Mátray Lászlóra, a szepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művészére bízom. Az ő hőskarakterét több előadásban is láthattam: Hamletként és Bánk bánként is remekelt már. Ahogy kimondja, hogy „Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!”, lúdbőrös lesz tőle az ember. Mellette és a felnőtt színészeken kívül gyerekek és színművészetis hallgatók is játszanak majd az előadásban. A próbák során úgy tapasztaltam, nem jelent számukra gondot a költői szöveg. Petőfi ütemhangsúlyos verselése képes magával ragadni az embert.

(2014. március 07.)