Vendégünk a Szigligeti Színház Nagyváradról
Szögezzük le, hogy Szigligetit a magyar szellemtörténet kiemelkedő alakjának tartom. Óriási életmű maradt ránk tőle, amelynek minőségét helyenként talán lehet vitatni, mégis nevetséges és egyben szomorú a szerénytelen utókor dölyfös és fontoskodó viszonyulása Szigligeti életművéhez. A magam részéről 118 színművéből legalább huszonötöt ma is sikerrel játszhatónak sőt, európai színvonalúnak tartok.
Szigligeti, mint jellegzetes magyar kultúrtörténeti jelenség is érdekel. Fáradhatatlan tenni akarása, lelkesültsége, ügyszeretete, Don Quixote-i szelleme nemzetkarakterológiai szempontból is érdekes. Ezért is érzem őt „színpadi figurának”, igen alkalmasnak arra, hogy életének és művének fölmutatásával korunk számos kérdésével, szellemi örökségünk mai hatásaival szembesüljünk.
A Szigligetiről szóló játék (történelmi fikció, színpadi fantázia) műfajában lehet érdekfeszítő. A műforma jellemzőit néhány éve a Liszt Ferencről szóló színpadi fantáziámban alakítottam ki. Ott az életrajz kínálta a teátrális motivikát, itt viszont az életmű sorsa kerül a középpontba, az a történet, melynek során a Szigligetit követő korok kvázi megtagadták Szigligeti művészetének beemelését a kánonba. Ezért aztán a színpadi játék egy időutazás mentén zajlik, mégpedig nem visszafelé, hanem előre az időben, azoknak a jellegzetes magyar színháztörténeti koroknak a fölidézésével, melyek mind tehettek volna a Szigligeti-hagyatékért, de nem tettek.
Fontos és elengedhetetlen eleme a „színpadi fantázia” megvalósításának a JÁTÉK, így nagybetűvel, a szó legteljesebb értelmében. A műforma csak akkor jöhet létre, ha azt közös gondolkodás mentén, közösen kialakított játékszabályok alapján, nagyon kreatív munkával, a színészmesterség legváltozatosabb eszközeit bevetve hozzuk létre, anélkül, hogy a didakszis, vagy a filológiai okoskodás rátelepedne a játékra, melynek éppen az a kulcsa, hogy a történeti valóság hogyan egészül ki a benne rejlő abszurd vagy szürreális elemekkel.
Támogató:
(2014. február 27.)