Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

10. MITEM

Disznók vagy gyöngyök? (A félelem megeszi a lelket )

Mitem impressziók - dramaturg hallgatók írásai

Czene-Polgár Donát írása. 
Színház- és Filmművészeti Egyetem
​Dramaturg szak, II. év

 

Idegengyűlölet, kirekesztés, megbélyegzés – Rainer Werner Fassbinder filmjének színpadi változata kapcsán joggal érezhetjük úgy, aktuális témát jár körül, holott A félelem megeszi a lelket című film 1973-ban készült el. A kölni Theater TKO adaptációja puritán kivitelezésben irányítja rá a figyelmet ezekre a problémákra. 

 

"Ki alkotja a nemzetet? Van jogunk eldönteni, hogy ki az idegen és ki nem?"   |  fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Az idegengyűlölet egy kezeletlen, és látszólag kezelhetetlen társadalmi probléma, ami ellehetetlenít, vagy akár teljességgel kizár ember és ember közötti kapcsolatot. Azt hihetjük, hogy ezt mára már meghaladtuk, de mindaddig, amíg az idegengyűlölet nem pusztán szociológiai, hanem hatalalomtechnikai kérdés is, nem fog megszűnni az ismeretlen iránt érzett düh és agresszió, ami fakadhat félelemből, tudatlanságból, vagy abból, hogy igényünk van beilleszkedni a többségi társadalomba.

 

Ezt a témát boncolgatja A félelem megeszi a lelket című előadás, amit Rainer Werner Fassbinder azonos című filmje alapján készített a kölni Theater TKO társulata.

Nada Kokotović rendezésének mindent elsöprő nyers ereje egy lecsupaszított térben nyilvánul meg, a látvány mindössze egy fekete terem, amit bevilágít a színházi lámpák hideg fénye. Nincs illúzió, nincs sejtetés, a néző tisztában van vele, hogy egy előadást lát, mégis magával ragadó a világ, amit a hangzás és a színészi játék együttes működése a színpadon megteremt. Minden gesztus, minden mozdulat jelentéssel bír, egy másik ember felé tett lépés, a tekintetek találkozása és a dialógusok teremtik meg a helyszíneket, vázolják fel a viszonyok rendszerét. A játékkal együtt elevenné válnak a problémák, terek, életek. A színészek hol emberi esendőségükben mutatják meg magukat, egy másik pillanatban pedig már össztársadalmi frusztrációt, félelmet, kiszolgáltatottságot reprezentálnak a puszta jelenlétükkel.

A négy szereplő párokra, Doris Plenert (Emmi), és Nedjo Osman (Ali), illetve Katharina Waldau és Klaus Nicola Holderbaum kettőseire oszlik. Míg az utóbbi kettős tagjai több szerepben jelennek meg, a közösséget is megtestesíti az általuk életre keltett, szorongó-dühös karakterek együttese, Emmi és Ali szerelme a kirekesztettséget, a bírálatok súlyát az egyén szintjén mutatja be. Hogy érzi magát a kívülálló férjével a nő, akit néhány órával előtte lekurváztak az utcán azért, mert szeretni mert? Hogyan fojt meg a szorongás egy boldog házasságot? Hogyan érzi magát egy idegen abban az országban, amit hazájának kéne neveznie, de a társadalom nem hagyja neki? 

 

Az előadásban a nemzet, mint identitás, vagy a nemzethez tartozás témája nem redukálódik a németségre: mindössze egyetlen alkalommal tesznek említést arról, hogy Emmi szülei párttagok voltak (nácik), de ezt a szálat nem viszik tovább. Ha elhagyjuk a németséget, ahogyan ezt a produkció teszi, akkor nem marad más, csak az, hogy nemzet. Ki tartozik ehhez a nemzethez? Akit a nemzet befogad? Ki alkotja a nemzetet? Van jogunk eldönteni, hogy ki az idegen és ki nem? Itt eldöntik Ali helyett, hogy ő márpedig idegen, pedig beszéli a nyelvet, dolgozik, ismeri a várost, ahol él. Emmiről eldöntik, hogy rossz ember, mert hozzáment Alihoz. Ez pedig visszahat rájuk, olyan törést okoz a kettejük kapcsolatában, aminek aztán feldolgozását nem, csak beismerését látjuk. 

A felvetett problémákat kihangsúlyozza a részben bejátszott dalokból és hangokból, részben pedig élőzenéből álló akusztikus közeg. A bejátszott dalok egy szórakozóhelyet hivatottak megidézni, ahol annak is funkciója lesz, hogy az egyes szereplők hogyan táncolnak, ha táncolnak egyáltalán. Dejan Jovanovic élő harmonikajátéka árnyal, tónust ad, a legcsodálatosabb módokon kontúroz, és amikor az előadás az utolsó tánccal véget ér, azt érezheti a néző, hogy még maradt számára némi remény a világon. Az akusztikus közegnek a zenén túl fontos komponense egy hanghatás: a disznóröfögés, ami időről időre visszatér, a sokszor használt „disznó” szóval együtt, amit az idegenekre használnak. Hátborzongató nézni, hogy a higgadt, civil külsejű karakterek egyszercsek hogyan levetkőzik emberségüket és kezdik el elhajtani, eltaposni a disznókat, amelyek ott sincsenek.

 

Az előadás egy pontján Emmi Aliba karolva kiált a nézőkre: ne bámulják, ne bántsák őket! Ők is emberek, mi is emberek vagyunk. És mégis, akkor és ott elgondolkodtam azon, hogy kik is az igazi disznók ebben a világban.

 

 

(2023. október 11.)