Erős kezdés egy rendhagyó fesztiválon – a Nemzeti Színház saját produkcióinak sorozatából elsőként az Agónt láthatta a közönség a 10. MITEM-en. Józsa Péter Pál behatárolhatatlan műfajú és jelzőkkel is csak nehezen körülírható, különleges – bár meglehetősen borúlátó – víziója az emberiség történelméről, jelenéről és nem túl szívderítő jövőjéről sikerrel nyitotta meg a szokatlan őszi időpontban látható találkozót.
„Katedrálist építek, nem csatornát” – üvölti Horváth Lajos Ottó több ízben is a kétségbeesett kulcsmondatot, Berettyán Nándor Petőfi-jelmezben „felnőttújságot” nézeget, s kommentál a közönség soraiban, a szereplők belekkel és végtagokkal játszanak a speciális, amfiteátrumszerű tér közepén. Aki a realista, vagy az úgynevezett „kukkoló” színházhoz szokott, annak bizonyára számos „sokkoló” elemet vonultat fel az előadás. Itt ugyanis semmi sem szokványos, a tér nem mindennapi, színpadra épített díszlete, a szereplők nem klasszikus dialógusokból álló párbeszéde, a szövegsűrítmény kibogozhatatlan, ám valamiképpen mégis elementáris hatású mondatai, és a szereplők is beazonosíthatatlanok. Aki viszont már valamennyire jártas Vidnyánszky Attila rendezői világában, az bátran keresgéli a párhuzamokat a beregszászi Szarvassá változott fiúval, vagy a debreceni Mesés férfiak szárnyakkal, illetve Halotti pompa előadásaival. A rendezőt régóta foglalkoztató színházi formanyelv itt is visszaköszön: a szöveganyagot leginkább csak ürügyként használja rendkívül merész, látomásos asszociációihoz, a szokatlan térrel új dimenziókat nyit meg, a zenét kiemelt színházi elemként kezeli, s mindennel, a színészek megszólalásaival, a hangokkal, a térrel, a látvánnyal egyszerre komponál. Érzeteken, érzékeken, érzelmeken keresztül kelt intellektuális élményeket, mindebből pedig megteremti a színpad költészetét.
Józsa Péter Pál alkotása jó táptalaj ehhez, mert nem darab, hanem egy egészen különleges – mondjuk így – oratorikus jellegű zeneműbe oltott intellektuális „futam” vagy fantázia. Szövegét tekintve pedig sajátos költői szűrlet, olyan, mint egy hatalmas szabadvers, némiképpen rokonítható a már említett Szarvassá változott fiú kiindulópontjául szolgáló Juhász Ferenc-költeménnyel. Csakhogy itt egy emberiség-történelmi, szellemtörténeti zanzát is kapunk, s a mintául szolgáló Szókratész-védőbeszéd pedig vádbeszédbe fordul: az önmagán keresztül az egész (elfajzott) emberiséget vádoló művész kétségbeesett és apokaliptikus látomásává válik. „Minden így kezdődött! Ezzel kezdődött! A firkálás! Sokszorosítás, hamisítás, koholmány és rágalmazás, vádemelés és csuklók nyiszálása! Rémtettek legszörnyűségesebbikével vádolva! Mielőtt szétporladna a jegyzőkönyv, átmásoljátok, nyelvekre fordítjátok, kommentárokat fűztök hozzájok, a kommentárokhoz indexeket irkáltok; s kétezer év múltán, mint átkapart palimpszesztusszal házaltok vele az Újvilágban, hogy végül kettes számrendszerben végtelenné rögzítsétek a hamisítások hamisításait!” – hasítja elménkbe a több figurára szétbontott főszereplő egyik alakváltozata, jelen esetben Nagy Mari.
A különös, nehéz sorsú szerző apokaliptikus, vagy talán már posztapokaliptikusnak is nevezhető víziója leginkább olyan, mintha egyszerre látnánk Az ember tragédiájának valamennyi színét, csak éppen „összekeverve”, befejezetlen mondatokban. Alapvető morális, történetfilozófiai problémák elegyednek az emberi lét pragmatikus gondjaival (testbe vagyunk szorítva), illetve a művészlét örök kérdéseivel. A rendező számára oly szimpatikus foszlányosság a színpadi asszociációk nyomán, valamilyen érzetté, impulzussá áll össze a nézőben, aki, ha nem próbál racionalizálni, tudatosan értelmezni, biztosan a hatása alá kerül az előadásnak. Az említett hasonlat akár szimbolikussá is teheti a rendhagyó őszi fesztiválnyitányt, hiszen a Színházi Olimpiához kapcsolódó, 9. MITEM éppen egy grandiózus Tragédia-adaptációval zárult június végén. Most pedig ezzel a furcsa, kortárs, kakofón Tragédiával nyitja a 10. MITEM-et a Nemzeti Színház, s bármennyire is nem könnyű ez az „olvasmány”, meglehetősen szép közönségsikerrel.
Ungvári Judit
(2023. október 02.)