A gonosz arca – MITEM13 Krónika 18. Gesher Színház, Tel-Aviv-Jaffa, Izrael: III. Richárd

Érdekes összehasonlításra adott lehetőséget az, hogy az idei találkozó programja egy III. Richárd előadással kezdődött és azzal is ért véget. Ha voltak is hasonló gondolatok a mű kapcsán, de két nagyon különböző előadás keretezte a fesztivált, miközben mindkettő erőteljesen a mára reflektált. Az izraeli Gesher Színházból pedig már a harmadik produkciót láthattuk az elmúlt évek alatt.

Eddig két Rimas Tuminas rendezte előadással, az Anna Kareninával és a Cyranóval vendégeskedett az izraeli társulat, mindkét esetben nagy sikerrel. A fogadtatás ezúttal sem volt más, állótapssal, ovációval méltatta a közönség a kimagasló színvonalú produkciót. Letisztult, erős és ötletes megoldásokkal teli volt ez a feldolgozás, amelynek egyik fontos eleme, hogy „genderfüggetlen” Richárdot tett fel a színpadra, a kitűnő színésznő, Evgenia Dodina alakította Gloster hercegét bravúrosan. Azt lehet mondani, hogy jórészt ez a megoldás tette izgalmassá az előadás szövetét, hiszen ennek köszönhetően egy abszurd játékot láthattunk, amely egyáltalán nem akart történeti kontextust ábrázolni, minden ízében kortárs volt ez a reflexió – néhol egészen vérfagyasztó módon.

Ezt a Shakespeare-be oltott abszurd drámát erősítette fel a színpadi látvány egésze, rideg, fehér falak, fekete székek és fekete-fehér kosztümök, maszkok (díszlettervező: Eran Atzmon, jelmeztervező: Judith Aharon), mintha csak a Mátrixban lennénk, a monokróm színpadképet néhol vetítés egészítette ki. A játékstílus briliánsan egyensúlyozott a realisztikus és az elidegenítő stilizált játékmód határán. Noha a shakespeare-i forgatókönyvön nem változtattak az alkotók, a közönség mégiscsak egy markánsan újszerű és nagyon modern értelmezést kapott Itay Tiran rendezésében, amelynek számos apró részlete adott felfedeznivalót a nézőnek.

Izgalmas megoldás volt az izraeli dalok, a zene alkalmazása az előadásban, ezek az epizódok jól ellenpontozták a látvány ridegségét, de erősítették a mai áthallásokat is. Amikor Richárd álszent módon, önmagát vallásosnak mutatva próbálja elnyerni a nép bizalmát és a koronát, s felcsendül, hogy: shalom, Izrael, ráadásul a bérgyilkos nyomja hozzá szintin az aláfestő zenét, az igen kemény, gyakorlatilag direkt politikai üzenetnek is mondható. Nagyon ügyes rendezői megoldás például a főszereplő karakterizálása: Richárd az elején felvesz két cipőt, ám a bal lábára férficipőt, a jobbra pedig magassarkú nőit húz, ezzel az apró gesztussal nemcsak a nemtelenséget húzza alá, hanem a figurához is hozzásegíti a színészt, hiszen a sarokkülönbség eleve torz járásra készteti. Feltűnő apróság még a fehér falon a háttérben lévő feszület sorsa, a keresztet előbb fejjel lefelé forgatja a címszereplő, majd az előadás egy pontján lekerül a falról, később pedig annak a helyébe akasztják azt a széket, amely a trónja lesz, s egy létrán erre mászik fel. Hosszan lehetne sorolni, de sok ilyen következetesen végiggondolt ötlet tarkítja az előadást.

Érdemes néhány szót szólni a színészekről is, főként Evgenia Dodina alakításáról, amelynek már az első két percében nem érdekelt, hogy nőként játssza Richárd figuráját, annyira nemek fölötti, általánosan értelmezhető és szenvtelen gonoszt formált meg. Szenvtelent, de a hisztérikus gyermek érzelmi amplitúdójával és következetlenségével mutatta meg milyen is ez a valójában minden empátiától mentes, csak a pillanatnyi érdekei mentén működő figura, aki fokozatosan megrészegül a hatalomtól. Remekbe szabott alakítása sokáig emlékezetes marad, ebben biztos vagyok. A társulat többi tagja is nagyszerűen szerepelt az előadásban, talán csak azért emelném ki a szereplőgárdából a Lady Annát játszó Yuval Scharfot és a Gyilkost alakító Shlomi Bertonovot, mert éppen őket láthattuk tavaly Roxane és Cyrano szerepeiben.

Furcsa összevetni a fesztivál elején látott szatmárnémeti III. Richárddal, de talán a két értelmezés különbsége mégiscsak a két főhősben keresendő: míg a fesztiváleleji Richárdnál inkább a ravasz szélhámos manipulátoron van a hangsúly, addig ebben a Richárdban a pszichotikus szociopatán. Az első is rettenetesen kártékony, de az utóbbi a történelmileg veszélyesebb fajta.

A gonosz arca valójában mindig ugyanolyan, mindig félelmetes és mindig rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e észrevenni azt, illetve, hogy hogyan reagálunk rá. Hadd idézzem ide Hannah Arendt nevét, aki az Eichmann-per alapján a gonosz banalitásáról beszélt, amikor megfogalmazta azt a hatvanas években, hogy a gonosz arca ritkán démoni, legtöbbször egy teljesen átlagos, bürokratikus arc, amely képtelen a kritikus gondolkodásra és az empátiára. Arendt gondolatai Kantnak azon a tételén alapulnak, hogy csak az képes morálisan viselkedni, aki gondolkodásra képes. Mindezt azért is hoztam ide, mert azt gondolom, ez a legfontosabb problémafelvetése vagy sugallata a most látott III. Richárdnak. Hogy ismerjük fel a gonosz arcát. Ezt erősíti fel ez a rendkívül puritán, de átütő színpadi változat, a fókuszt az igazán fontos elemekre főleg a színészi játék erejére és a gondolatok szabadságára helyezve.

Döbbenetes volt különben az a körülmény is, amit az előadás után a közönségtalálkozón az igazgatónő, Lena Kreindlin elmondott, hogy 2023 szeptember 11-én volt az előadásuk bemutatója (már ez is érdekes dátum), és ugye, tudjuk, hogy Izrael történetének legdurvább attakját 2023 október 7-én szenvedte el. Az igazgatónő elmondta, ezután bezártak a színházak, és csak decemberben tudták újra játszani a darabot, arról pedig fogalmuk sem volt, hogy fogadja majd ezt az új helyzetben a közönség. Azt mondta, döbbenetes volt a fogadtatás, ahogy azóta is, most már külföldön is megfordultak vele, és ugyanezt tapasztalták másutt. Hát, így zárult az idei MITEM-program, ezzel az erős, felkavaró, továbbgondolásra érdemes útravalóval.

Ungvári Judit

(2026. May 17.)