MITEM13 krónika
Bájos, vidám és gondolkodtató kortárs mese született meg a Szabadkai Gyermekszínház előadásában, amit egyébként a magyar-szerb kulturális évad részeként láthatott a MITEM közönsége. A produkciót otthon is két nyelven játsszák, és a nemzetközi találkozón is bemutatták mindkét nyelven, magyarul és szerbül is.
Oláh Tamás, Béres Márta és Andrej Boka zentai és szabadkai illetőségű (íróként, színészként, rendezőként ismert) színházi alkotók jegyzik szerzőként ezt a kedves mesét, az előadást Andrej Boka rendezte. Nem véletlen, hogy a 2024-ben bemutatott darab már eddig is szép sikereket könyvelhetett el, a szerb nyelvű változattal elnyerték a zaječari 14. Gyermekszínházi Fesztivál fődíját, a legjobb női és férfi főszereplő díját, legutóbb áprilisban – a Pannon Rtv beszámolója szerint – a szarajevói Lut festen aratott újabb elismeréseket. A térség egyik legrangosabbnak számító, hivatásos gyermekszínházakat felvonultató nemzetközi fesztiválján az előadás elnyerte a „Lutkobaz – Marko Kovačević” díjat az eredeti ötlet kategóriában, Kőműves Csaba Bence, Hajdú Tamás és Greguss Zalán az előadásban nyújtott alakításukért kaptak elismeréseket. Mindez valóban nem véletlen, az előadás ugyanis rendkívül fontos és aktuális problémát feszeget a mesén keresztül: mégpedig a személyes törődés fontosságát vizsgálja. Teszi ezt a gyerekek számára abszolút fogyasztható módon, a felnőtteket is megszólítva, változatos művészi eszköztárral, rengeteg humoros pillanattal.
A történet rendkívül egyszerű, egy király szerelmes lesz, megházasodik, majd felesége meghal, így magára marad a kisfiával, akinek igyekszik mindent megadni, amire csak vágyik. Ez a törekvés azonban félresiklik, hiszen a nagy igyekezet közben a király megfeledkezik arról, hogy a kisfiúnak leginkább a figyelemre volna szüksége. Természetesen, a mese végére ez világossá válik, így a „boldog vég” nem marad el, a gyermek megkapja, amit valójában szeretne, vagyis, hogy az apja játsszon vele. Azt hiszem különösebben nem kell bizonygatni a történet aktualitását. Vajon hány szülő éli úgy a mindennapjait, hogy igyekszik elhalmozni csemetéjét a földi javakkal, miközben igazából nem figyel rá? Ez még a legjobb szándékú, lelkületű szülőknél is általános manapság, megvesznek mindent, hogy a gyermeknek jobb legyen, befizetik különórákra, elhalmozzák őket tárgyakkal, okostelefonokkal stb. Rohannak a munkába, másodállást vállalnak, szétszakadnak, hogy ennek fedezetét megteremtsék, és valahol menet közben éppen az szűnik meg, ami biztosan a legfontosabb lenne: a valódi emberi kapcsolat a gyermekükkel. A szabadkaiak tanmeséje erről a folyamatról szól, szépen, egyszerűen, tisztán.
Az előadás összképe is ezt az egyszerű vonalvezetést követi, ám részleteiben nagyon átgondolt, ügyesen hozza össze a különböző színházi eszközöket. Az élőszereplők mellett a kisfiú figurája báb alakjában jelenik meg, a főhős tehát a leginkább képzeletbeli, legmeseszerűbb alakja a produkciónak, a többiek mind hús-vér emberek. Nagyon ötletes megoldás, hogy a történetet csupán egy hangban megjelenített narrátor mondja el a nézőnek, az összes szereplő néma karakter, akik legfeljebb hangutánzó szavakkal, halandzsa-beszéddel kommunikálnak. Ez több helyen humorforrássá is válik, csakúgy, mint a toronyépítés burleszk-jelenete. A király ugyanis elhatározza, hogy egy olyan tornyot épít fel a fiának, amely az égig ér és ahonnan közelről láthatja a csillagokat. Ez a toronyépítés – amellett, hogy mélyebb értelme is felsejlik és kulturális toposzként, akár szimbolikusan is értelmezhetjük – lehetőséget ad az igazi felhőtlen komédiázásra: a két építőmester burleszk-jelenetén hosszú percekig remekül szórakozik gyerek és felnőtt néző egyaránt. A komédiás kedv persze nemcsak ebben érhető tetten, átszövi az egész előadást. Szép pillanatokat láthatunk a király és a királyné egymásratalálásában, és itt is szerepel egy mélyebb rétegű szimbólum, az alma, de aztán az alkotók ezt is finoman groteszkké teszik, s az érzelmes találkozásból kialakuló almadobálás játékossága egyszerre tud megindító és kacagtató lenni.
A rendkívül ügyesen kimunkált mesének éppen ez adja a báját: humorral varázsol, de nem teszi idézőjelbe, vagy nem kérdőjelezi meg a valóságos érzelmeket. Bravúrosan mutat fel összművészetiséget, anélkül, hogy túlzásba vinné a látványelemeket: bábbal és élőszereplőkkel operál, bátran használja a bohóctréfa elemeit, egyszerű, de hatásos vizuális eszközöket alkalmaz. Mindeközben a látott történet könnyen befogadható módon világít rá napjaink egyik legfontosabb problémájára, ami tágabb értelemben nemcsak szülő és gyerek viszonylatában érthető, hogy mennyire figyelünk egymásra, mennyire fontosak a mindennapok szintjén az emberi kapcsolataink. A Játssz velem! valóban egyszerre képes felnőttet-gyereket megszólítani és nagyon kedves formában feltenni ezeket az alapkérdéseket.
Ungvári Judit
(2026. április 30.)
