MITEM13 krónika
Nagyon erős, katartikus hatású produkcióval érkezett a MITEM kisebbségi programjának részeként Budapestre a Katalán Nemzeti Színház. Egy olyan előadással, amely számos tabutémát boncolgatva szembesíti a nézőt a fiatal nemzedék legsúlyosabb problémáival, ám ennél többet is tesz: kiutat is mutat ezekből.
A cím némi magyarázatra szorul: „A koboldmakik (Tarsius) veszélyeztetett főemlősök, amelyek fogságban nem szaporodnak. Amikor csapdába szorítva érzik magukat, önbántalmazáshoz folyamodnak, saját fajtársaikat is elpusztíthatják, sőt akár önmagukkal is végezhetnek.” – írják az alkotók az előadás ismertetőjében. Kicsit hasonló párhuzamnak lehetünk tanúi, mint a jól ismert A lovakat lelövik, ugye? című film esetében, ahol úgy vetődik fel a kérdés, hogy miközben az állatot megkíméli az ember a fájdalomtól, a másik embert vajon miért hagyjuk szenvedni? Ennek az előadásnak az állatpárhuzama a koboldmaki, amely a fent leírtak okán nem tartható fogságban. A történetben ábrázolt hat fiatal valamilyen értelemben saját sorsának foglya, olyan helyzetekben vergődik, amelyeknek ő nem okozója, csak elszenvedője, és nem tud kilépni a csapdájából. Ezért aztán a makihoz hasonlóan önbántalmazáshoz vagy öngyilkossághoz folyamodik, de természetesen ez sem jelent megoldást, a végkifejletről majd később
A hat fiatal kelepcéje egészen változatos képet mutat: van, aki a bőrszíne miatti diszkrimináció áldozata, van, aki a gyermekkorban elszenvedett abúzus elől drogokba és promiszkuitásba menekül. Van, akit a hátrányos szociális környezete észrevétlenül sodor bele egy erőszaktól terhelt életformába, van, aki, bár jó körülmények között él, de a figyelemhiány miatt a jelentéktelenség érzetében vergődik. Egyikük a darkweben talál feloldást a „lúzerség” magányából, másikukat a túlzott családi elvárások, a tökéletességre törekvés nyomorítja. A mai huszonéves korosztály „archetipikus” történetei olvadnak össze egy-egy jellegzetes karakterré a rendező, Ferran Carvajal és a dramaturg, Lara Díez Quintanilla szövegeiben. Egészen speciális az a módszer, ahogyan az előadás alkotói elkészítették ezt a produkciót, hiszen több éven át készítettek interjúkat fiatalokkal, ezekről pszichológusokkal, szakemberekkel konzultáltak, hosszú-hosszú munkafolyamatban formálódtak meg a darabbéli figurák, s minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy tűpontos rajzolatokat sikerült adniuk a generációs problémákról.
Persze a puszta látlelet önmagában nagyon kevés lenne, az még nem válna igazán színházzá. Ami viszont feltétlenül azzá teszi a katalán alkotók darabját, az, ahogyan színre vitték: nem elégedtek meg a leíró dokumentumszerűséggel, és a lélektani pontossággal, hanem igyekeztek egy távlatos perspektívából szemlélni a jelenségeket. A darabban szereplő fiatalok szándékolt vagy öntudatlan önmegsemmisítési kísérletük következtében egyfajta „köztes létbe” kerülnek, ahol a fizikailag kómába esett testből kiszabadult tudatuk, a lényük találkozik. Ebben a furcsa, köztes szférában mesélik el egymásnak boldogtalanságuk történetét, és csodálkoznak rá arra, hogy valójában nincsenek egyedül, hiszen megértik egymás problémáit, átérzik egymás feszültségeit. Ezek a visszatérő jelenetek egyfelől elemelik a realitás világából az elmesélt epizódokat és értelmezési lehetőséget adnak, másfelől pedig kitűnően strukturálják az előadást, főleg, mert ezekben többnyire mozgásszínházi, fizikai színházi eszközöket használ a rendező (nem véletlenül, Ferran Carvajal koreográfus is).
Az előadás színpadképe is remekbe szabott: középen egy ergonomikusan kialakított, forgó, kockaformájú díszletelem segíti a gyors helyszínváltozásokat, egyszerű megoldásokkal, például rendkívül mutatós megvilágítással él a rendező. Ez a kivitelezés egyúttal praktikusan az előadás mozgathatóságának, utaztathatóságának is jót tesz. A „köztes szférában” megmutatott számvetés az előadás végére komoly felismerésekbe torkollik, s az egyes figurák ennek köszönhetően kapnak egy második esélyt, visszatérhetnek az életükbe, hogy rendbe tegyék azt. Megható és felkavaró perceket okoznak a nézőknek ezek a felismerések, mint ahogy az is, ahogyan picit belevonják a közönséget is a játékba. Az előadás elején ugyanis arra kérnek mindenkit, hogy egy papírcetlire írja fel a legszebb emlékét. Ezekből olvasgatnak fel a szereplők, itt, Budapesten, a nyelvi akadályok leküzdése érdekében a Nemzeti Színház fiatal társulati tagjainak segédletével. A néző tehát kicsit a saját vágyképeivel is találkozik a produkció végén, s elgondolkodhat azon, vajon az ő életét mitől érezheti teljesebbnek?
Érdemes külön is méltatni a fiatal katalán színészek munkáját, bár, mint később, a közönségtalálkozón az is kiderül, nem véletlenül érezzük olyan kiemelkedőnek az alakításokat: négyszáz fiatal színész közül castingoltak az alkotók, így találták meg a legjobbakat a hat szereplőre. Quim Gil, Daniel Mallorquín, Carla Moix, Gisel Morros, Tamara Ndong és Joan Lluís Terrassa – ők játsszák elképesztő energiákkal, érzelmi átéléssel és technikai tudással ezt a megrázó, ugyanakkor lenyűgöző előadást.
Ungvári Judit
(2026. május 10.)