„Ezért érdemes színházat csinálni”

„Az általam inkább társadalmi és egzisztenciális drámaként ábrázolt világ más dimenzióba került – összességében ez az előadás egy elemeltebb, költői látomás lett” – mondta Nichola McAuliffe, a Szívem királynője című darab szerzője, aki műve premierjén a Nemzeti Színház vendége volt.

Ön elsősorban színésznőként ismert, aki nem csak színházban, de számos filmben illetve televíziós produkcióban is szerepelt nagy sikerrel. Mi inspirálta, hogy a színdarabírás felé forduljon, és hogyan talált rá a Szívem királynője témájára?

Valójában mindig is igyekeztem az íráson keresztül is kifejezni magam, egészen ötéves korom óta. És az is nagyon fontos volt számomra, hogy mások bőrébe tudjak bújni, mások életét át tudjam élni, amikor írok. Ilyenkor, persze, nem én vagyok, hanem egy másik karakter, de ez mindig rendkívül izgalmas tapasztalat. Eleinte elbeszéléseket, rövid történeket írtam, aztán egyszer csak arra gondoltam – mégiscsak színésznő vagyok, annyi mindent tudok a színházról, a színművekről, miért ne próbálhatnám ki a színdarabírást? Már egészen fiatalon szembesültem a halállal, és régóta úgy gondolkodtam róla, hogy a halállal valahogy meg kell barátkozni, nem szabad ironikus pátosszal, úgy tekinteni rá, hogy „ó, jaj, itt a halál!”

Hogyan alakult ki a Szívem királynője című darab központi alakjának, Maurice-nak a karaktere?

Számomra Maurice olyan valaki, aki a nemzedékének, a korának jellegzetes alakja – a második világháborút megélt generáció egyik sajátos képviselője. Ő nem fél a haláltól, nem fél meghalni, hanem attól tart, nehogy idő előtt következzen be, még mielőtt valami fontos dolog megtörténne, amire egy életen át vár.

A darab története szerint Maurice a 90. születésnapján azt várja, eljön-e hozzá II. Erzsébet királynő. A fiatal katona a koronázás előestéjén találkozott a leendő uralkodóval, amikor korona őrzésével megbízottak egyikeként volt szolgálatban. Ez az ígéret tartja életben.

Így van. Engem mindig is érdekelt az, hogy el tudjuk-e fogadni a halált, így aztán gyakran visszatértem erre a témára. Egyszóval szerettem volna írni egy olyan művet, amelyen keresztül közvetlenül beszélhetnék a közönséggel, a nézőkkel, és nem csupán egy könyvben leírt szöveg születik.

És a színház alkalmas erre?

A színház a legalkalmasabb forma arra, hogy ezt a szeretetteljes kommunikációt megvalósítsa. Sok színész saját magának játszik, de akkor csak önmagába zárkózik – pedig fontos, hogy létrejöjjön a közönséggel való kölcsönhatás, egy érzelmi „áramkör”. Amikor megnéztem az előadást a Nemzetiben, a budapesti közönségen ezt éreztem. És ez a színészek érdeme. Ez is bizonyítja, hogy milyen, amikor az emberek egymásra hangolódva vannak jelen, ha összhangba tudnak kerülni. Számomra ez a színház – amikor ötven, száz vagy akárhány ember, akik egy térben tartózkodnak, egy időre egymáshoz kapcsolódnak.

Milyennek képzelte darabja három főszereplőjét, amikor a darabot írta? És ehhez képest milyennek látta őket a Nemzeti Színház előadásában?

A legfőbb különbség, hogy itt a szereplők magyarok, míg az én karaktereim tipikusan angolok, ami nem azt jelenti, hogy egyik vagy másik jobb, hanem egyszerűen teljesen másféle karakterekként láttam őket viszont.

Hát ez már csak így van, ha kikerül eredeti „környezetéből” egy darab...

De ami igazán érdekes volt – talán azt is mondhatom, zavarba ejtő –, hogy a budapesti előadás hangvétele inkább tragikus, míg az én angol eredetim inkább komédia. Az itteni előadásban lemeztelenedett emberi lelkeket látunk, ami fantasztikus, ugyanakkor az angol verzió nem annyira a lélekkel, mint inkább a két főszereplő, az öreg Maurice és a felesége, Helena viszonyával foglalkozik. Amikor a férjem haldoklott, mi egyre jobban szerettük egymást, életének utolsó hat hónapjában talán jobban szerettük egymást, mint az azt megelőző évtizedekben. A másik alapvető különbség Katy szerepében érhető tetten, aki ebben az előadásban egy vonzó, szép nő. Az én szememben az ápolónő figurája sokkal szikárabb, akinek a szolgálata arról szól, hogy Maurice-t átvezeti a halálba. Itt viszont egy sokkal emocionálisabb, érzelmileg átitatott karaktert láttam, akinek a sorsa szorosan összekapcsolódik az életútjuk végén járó házaspár drámájával.

Meglepték ezek a különbségek?

Igen. Összességében ez az előadás egy elemeltebb, költői látomás lett.

A rendező, Viktor Rizsakov ezt is belelátta...

És így az általam inkább társadalmi és egzisztenciális drámaként ábrázolt világ más dimenzióba került. Megjelenik a két főszereplő, Maurice és Helena fiatalkora, és izgalmas módon belefonódik a gyógyíthatatlan betegség végkimenetelét váró házaspár drámaian abszurd mindennapjaiba. A darab végén, a királynővel eljátszott találkozás itt teljesen más irányt vesz, mint ahogy én megírtam. Nem is lehet eldönteni, hogy ki látogatja meg Maurice-t – az emlékei, a vágyai, vagy maga a halál? Sok kérdés maradt bennem az előadás kapcsán, de egyet biztosan állíthatok – nagyon szerettem a színészek játékát, a varázslatos vizualitást, és a közönség meleg fogadtatását. Azt hiszem, ezért érdemes színházat csinálni.

Kozma András

Nichola McAuliffe

1955-ben Londonban született brit színésznő, drámaíró és rendező. Az Egyesült királyság egyik legrangosabb iskolájában – London Academy of Music and Dramatic Art – végzett. Sokoldalúságával a film, a televízió és a színház világában egyaránt ismertté vált. A szélesebb közönség elsősorban filmszerepeiből ismeri: feltűnt A holnap markában című James Bond-filmben, valamint A nő kétszer és a Bosszúállók című alkotásokban is. Színházi pályáján a londoni West Enden és más rangos színpadokon számos klasszikus és kortárs darabban és musicalben játszott, különösen Shakespeare-szerepekben aratott sikert.

Drámaíróként is elismert, műveiben gyakran ötvözi a humort és a történelmi témákat. Legismertebb darabjai közé tartozik A szűz királynő (The Virgin Queen) és a Maurice’s Jubilee, amelyet Szívem királynője címen mutatott be a Nemzeti Színház.

McAuliffe munkásságát a műfajok közötti átjárhatóság jellemzi: színészként, íróként és rendezőként egyaránt aktív, és mindhárom területen a brit színházi élet meghatározó, egyéni hangú alkotója.

(2026. June 08.)