A Nagy Dzsut

Pálfi Zsófia írása
Színház- és Filmművészeti Egyetem
​Dramaturg szak, III. év

A harmincas évek Kazahsztánja és a mai, világszinten is ismerős életmód között húz éles kontrasztot Olzsasz Zsanajdarov kortárs kazah szerző darabja, amelyet a Mazsit Gafuri Baskír Állami Akadémiai Dráma Színház hozott el Ufából a 10. MITEMre, a Synergy Fesztivál programjába, Ajrat Abusahmanov rendezésében.

A Jerbolt játszó színész, Hurmatulla Utyasev mondta a közönségtalálkozón: ,,Biztos észrevették, hogy ez a színdarab nem az éhínségről, hanem a szeretetről szól.”

A darab 1931 ősz végén játszódik Kazahsztánban, ahol folyamatosan szedi áldozatait a dzhut, vagyis az éhezés. Az ő nyelvükön: a faló, amely majdnem behabzsolja néhány év alatt az egész országot. A nemzet tragédiáját egy családtörténeten keresztül ismerjük meg, váltakozva hol a szülők éhezését, hol a mai korban élő unoka moszkvai történetét követve.

Az előadás elején a házaspár rezignáltan, fájdalommal lép színre, előttük egy felborult bölcső hever: most temették el Temir fiukat, hiába próbálta megmenteni az apa azzal, hogy saját ujjait vágta le élelemként, a kisfiú így is éhen halt. Felesége, Szaule naplóírásra bátorítja férjét, hogy az ne őrüljön bele helyzetükbe. A nő lelki ereje tartja egyben őket, ő vezeti vissza a kritikus pillanatokban Ahmetet az emberség és jóság útjára. A darab rajta keresztül tisztán felmutatja a nyomorban is kitartó szeretetet, hiába a sok temetetlen halott az utcán, a járványok és az embertelen dőzsölés a pártaktivisták házaiban. A legmegrázóbb pillanata a darabnak, mikor Szaule öngyilkos lesz, így saját testét adja oda táplálékul a férjének, hogy megmentse. Ahmet tehetetlenül nézi gyerekei, felesége halálát, naplójának utolsó oldalai csak Szaule nevével vannak tele. De végül délre menekül és túlél, a dzsutról írt naplóját pedig egy nap unokája, Jerbol örökli meg.

Így érkezünk meg a kétszintes dráma másik szálához, amely együtt halad Ahmeték sorsával: Jerbol igyekszik Jelenát, a fiatal újságírónőt rávenni, hogy megírja nagyapja történetét. Kettejük kapcsolata fájdalmasan profán a tisztalelkű házaspáréhoz képest. Ez az elkorcsosult (a színpadon üveg mögé helyezett) világ párbeszédeik stílusában, a férjezett Jelena elcsábításában és bántalmazásában is visszaköszön. Mindez teljesen idegennek és hidegnek ható a nagyszülők szeretetteli képei mellett. A két világ között akkor van váltás, mikor Ahmet magára hagyja Szaulet és munkába megy. Ilyenkor előtűnik a színpad hátsó részében díszesen berendezett kávézó és a moszkvai jelenetek alatt a sötét előtérben maradt Szaule némán, mozdulatlanul is hatással bír erre a világra. Bár egy kiüresedett, kiégett mai valóságot látunk, a darab végére beférkőzik a szeretet a moszkvai zsibongásba is – Jelena megfogadja, hogy soha többé nem csalja meg a férjét, Jerbol pedig érvényt szerez nagyapja művének.

Míg az egyik képben Ahmet és Szaule küzdenek gyermekük életéért, munkaszerzésért, addig a következőben Jerbol beszámolója az újságírónőnek történelemi keretet ad a nagyszülők életének, így két oldalról is megsejthetjük, mit jelentett a nemzet kétségbeesett küzdelme a dzsut borzalmával szemben. A túlélőket, az addig állattartásból élő pásztorokat a pártvezetés földtörésre kényszerítette, hiába voltak megművelhetetlenek a sztyeppék. Az előadás fókusza leginkább tehát a két világ párbeszédén és ellentétén van, ezt hangsúlyozza a szöveg nyelvi különbsége is: Ahmet és Szaule baskír nyelven, Jerbol és Jelena oroszul beszélnek végig.

Bár a kazahokról szóló előadást a Mazsit Gafuri Baskír Állami Akadémiai Dráma Színháza mutatta be, számukra sem volt ismeretlen az 1930-as években tomboló éhezés, ahogy az ukrán, ruszin, tatár, üzbég népek számára sem. A közönségtalálkozón megható volt hallani, ahogy a magyar szót használják ránk a nyelvükben. Még elevenebb példa volt a magyar-baskír rokonságra, mikor hallhattuk az egyik népviseletben lévő színészüket kurájon játszani. A somogyi hosszúfurulyához hasonló hangszeren előadott dal nagyon hasonló volt a magyar folklór dallamvilágához. Megdöbbentő volt hallani ezt az évszázadokon és több ezer kilométeren át megőrzött közös néplelket, amit a két nemzet ma is forrásként használ. A közös népzenénken keresztül mintha tényleg egy nyelvet beszélnénk.

A közönségtalálkozó végén elhangzott egy nézői gondolat az előadás kapcsán, hogy mi egymás testvérnemzetei vagyunk. A humorunk, a nyelvünk, a jelenlétünk is hasonló. Ahogy a sorsunk és a nemzeti tragédiáink is, amiket hordozunk. De talán ők jobbak nálunk. Mert többet szenvedtek.

(2023. október 19.)