Politikai beszédek, majd egy ezzel összefüggő nyomozás és a kocsmában emiatt lezajló személyes tragédiák – ha így sorolom, szerintem senkinek sem az Oidipusz jut eszébe. Pedig pontosan ezt láthattuk a MITEM+ programjában a Jugoszláv Dráma Színház előadásában. A szlovén rendező, Vito Taufer „lerántotta a leplet” a nagy klasszikusról, és egy elképesztően erős mai értelmezést rakott színpadra. A szerb társulat bravúrját rockkoncertekhez fogható siker kísérte.
Már az első jelenetben megtörténik ez az időutazás: egy furcsa közmeghallgatáson veszünk részt, ahol Oidipusz, mint politikus, az ereje s hatalma teljében álló államférfi jelenik meg, bodyguardok kísérik. Akárcsak a politikai ellenfelet, Kreónt. A város küldötteiként egy pópa és segédpapja jelenik meg, ők faggatják a frissen megválasztott vezetőt. A rögtönzött sajtótájékoztatón teszi meg Oidipusz (az alkotók gondolom szándékosan „trónfosztották”, a címben nem szerepel a király a név mellett, hiszen abszolút a mában járunk) végzetes ígéretét Laiosz gyilkosának felderítésére. A következő helyszín a darab végéig egy jellegzetes balkáni kocsma, ahol a főhős megpróbál utánajárni a korábbi eseményeknek, minden baljós előjel ellenére.
Vito Taufer egyik bravúrja a történet tökéletes, konzekvens maira hangolásában rejlik. Az átdolgozás helyszínei funkciójukban azonosak, a palota előtti köztér tökéletesen megfelel egy mai sajtónyilvános eseménynek, a kocsma pedig ideális „félintim” közeg, itt mindenki az lehet, aki, ugyanakkor átmenetet képez a hivatalos szférába is. Miért is ne hívathatná magához a különleges képességű jövendőmondót a politikus egy testőrei segítségével biztosított kocsmai vacsora közben? A figurákat is hasonlóan ügyesen találták ki az alkotók. A kocsma hallgatag pincérfiúja lesz az a hírnök, aki majd a végén, mikor egy ottfelejtett kabátot visz a szereplő után, beszámol Iokaszté haláláról, Teiresziasz valamiféle bohém művész (azért a piros körömcipő ütős kicsit), látnoki képességgel és tudással, a történetben érintett korinthoszi hírnök és pásztor munkásnak, illetve hivalnoknak látszik, s a legnagyobb truváj, a kórus, amely ebben az esetben egy balkán tánczenekar, az együttes végig mozgalmas vagy érzelmes slágerekkel kíséri a történet dramaturgiai fordulópontjait. (A közönségtalálkozón kiderül, hogy a dalok szövegei csak laza áthallásokkal kapcsolódnak a történet menetéhez.)
A rendező másik bravúrja a miliő. A muzsikusok eleve jól felismerhető és mondhatni, vérpezsdítő délszláv hangulatot teremtenek (később, a közönségtalálkozón megtudjuk azt is, hogy szlovén nyelven szólnak a dalok), de ezt még beoltják az alkotók némi New York-i gegszter-fílinggel. Kicsit olyan ez az egész, mintha mondjuk Guy Ritchie rendezett volna egy film noirt az Oidipusz-történetből a Balkánon. A kocsmabelső sejtelmes színvilága, a jelmezek, a kocsmából látszó utcakép betonépületei, a szirénák hangjai mind ezt a nagyvárosi sötét hangulatot sugallják. A kissé ridegnek mondható noir-elemek ugyanakkor remekül elegyednek a déli vérmérséklet indulataival és őszinte harsányságával, Oidipusz egy-két feles után ingujjra vetkőzve táncol, a rossz hírek közlőit a biztonsági emberek leteperik, a pásztort egyenesen „megdolgozzák”, hogy köpjön, kitől is kapta a gyermeket, akit meg kellett volna ölnie. Hatásos, látványos és még azt is mondhatjuk, hogy szórakoztató (itt-ott humorral fűszerezett) sztorit kapunk, a történet tragikuma ellenére.
Érdemes külön is megemlíteni a nagyszerű színészi teljesítményeket. A címszereplő Oidipusz, Milan Marić alakításának ereje leginkább a felismerés utáni tragikus pillanatokban mutatkozik meg, addig egy túlzottan magabiztos, hatalmától elvakult politikus figuráját hozza. (Az elvakult szóról jut eszembe, milyen költői ez a metafora, hogy képletesen nem lát, amíg fizikailag igen, s amikor kezd látni, akkor fizikailag vakítja meg önmagát.) A váltást, a világának teljes megsemmisülését átütő erővel jeleníti meg a színész, nagyon erős gesztusok a dráma végkifejletének pillanatai, amikor vérző szemmel a publikum első soráig kúszik. A másik, számomra kiemelkedő alakítás Kreóné: Srđan Timarov visszafogottsága erős belső átélést leplez, éppen az említett jelenetben, amelyben lányaiért könyörög főhősünk, a politikusi-vezetői szenvtelenség álarca alól kibukkanó pillanatnyi könyörületet is megláthatjuk nála, finoman kimunkált, alaposan megértett figurát teremt. Iokaszté szerepében Nataša Ninković bámulatosan alakul át a kezdeti femme fatale-ból a bizonyosságtól megbomlott elméjűvé váló, összetört anyává. De remek alakításokat nyújt a karvezető-kocsmáros Miloš Samolov, a „megdolgozott” pásztor, Nebojša Ljubišić, és a hírmondó-pincér szerepében a fiatal Joakim Tasić is. Egységes, bátor, nagyszerű társulatot látunk a színpadon, a közönség ovációja nem véletlen.
S hogy jön ez a furcsa feldolgozás az Oidipusz-történet üzenetéhez, amely évezredeket átívelve szól hozzánk? Nagyon is egyértelműen, hiszen valójában ez nem más, mint mese az elbizakodott emberről, aki erőszakosan próbál a sorsával szembemenni, és hübrisze abban rejlik, hogy azt hiszi, elmenekülhet a saját kísértetei elől. Bűnhődésünk okai mindig magunkban keresendők, s időben szembe kell nézni velük – tanítja nekünk Szophoklész ma is. Ezt ebben a nagyon erős kortárs adaptációban színtisztán felismerheti a néző, csak azt sajnálom, hogy Belgrád messze van, és nem láthatja minden magyar középiskolás ezt a feldolgozást, amelyből szerintem bármely órai magyarázatnál többet megértenének a diákok a klasszikus mű gondolatvilágát illetően.
Azt lehet mondani, hogy a klasszikusok értelmezésének képzeletbeli versenyszámában nálam a szerbek nyerték a Színházi Olimpiát, két „aranyéremmel”: a tavasszal látott Háború és béke (Belgrádi Nemzeti Színház) után most a Jugoszláv Dráma Színház Oidipusza is feliratkozott a legjobbak listájára.
Ungvári Judit
(2023. október 17.)