Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

MITEM 2022

MITEM-krónika 2. rész - Vegytiszta avantgárd - Witkacy Színház: Egy kétfejű borjú metafizikája

Az előző nap sajátos folytatásának is tekinthető az a lengyel előadás, amely Stanisław Ignacy Witkiewicz darabjából készült, és amit a zakopanei Witkacy Színház hozott el a MITEM-re. Az idei találkozó második előadása a lengyel klasszikus avantgárd kiemelkedő zsenijének művéből fontos tanulságokkal szolgálhatott a művészetről való gondolkodást érintően is. Az előadás előtt az érdeklődők egy szintén tanulságos beszélgetésen ismerhették meg az előző esti Hamlet alkotóinak gondolatvilágát.

A találkozó második napjának programja Lenni vagy létezni? címmel egy kerekasztal-beszélgetéssel indult, amelyben az előző este látott Hamlet-előadás rendezője, Tompa Gábor, és díszlettervezője, Both András vett részt. A beszélgetés rendkívül szerteágazóan érintette a produkció kapcsán jelenlegi világhelyzetet, a digitális kort, az identitásvesztést, a médiamanipulációt és azt is, miként tudhat az ember, főként a mostani fiatal szembemenni mindezek kártékony hatásaival. A beszélgetés végén a moderátor, Kozma András dramaturg Tompa Gábor egy versét is felolvasta, így a rendezőnek egy új alkotói oldalát is megismerhették a résztvevők.

 

Kozma András, Both András, Tompa Gábor  ::  Fotó: Eöri Szabó Zsolt  

 

A kontextus mindig izgalmas lehet egy fesztiválon, és itt valóban érdekes rímpár jött létre rögtön az első két napon. Szinte az előző este látott Hamlet gondolatait folytatta tovább a második napon bemutatott lengyel előadás, mint ahogy valószínűleg az írónál sem véletlenül csengett egybe a központi figura elmélkedése a Hamletével. A különbség a vegytiszta forma: az az avantgárd, ami Magyarországon csak kis nyomokban volt jelen abban az időszakban, amikor Witkiewicz darabja fogant, és kevéssé hatott termékenyítően a későbbi alkotókra. Az irodalomból mindössze Kassák tűnik ki magányos szigetként, a színházi életet illetően pedig a mára sajnálatos módon szinte teljesen feledésbe merült, minden rendszerben mellőzötté vált Palasovszky Ödön (Zöld szamár színház, 1925) neve rémlik fel a múlt homályából. A lengyel színház ezzel szemben máig hatóan építkezik a húszas évek avantgárdjából (Tadeusz Kantor például már az 50-es években felfedezi Witkiewicz műveit), s ennek gyönyörű példáját adja a zakopanei Witkacy Színház is. Ez a teátrum ugyanis arra szakosodott, hogy főként a polihisztor avantgárd zseni, Stanisław Ignacy Witkiewicz műveit játssza, azokat gondolja tovább. 

 

Jelenet A kétfejű borjú metafizikája című előadásból  ::  Fotó: Eöri Szabó Zsolt  

 

A kétfejű borjú metafizikája a szerző 1921-ben írt darabját dolgozza fel, amit Witkacy egy pápua új-guineai utazásból merített élményeiből írt meg. A mű az önkeresés, a személyes identitás problémáit helyezi a középpontba (ahogy ez később a szakmai beszélgetésből is kiviláglott), ilyen értelemben tartalmilag mindenképp párhuzamba állítható a Hamlettel, színházi formanyelvi értelemben pedig a továbbgondolása: a „kizökkent idő” ebben az esetben maga a darabbéli valóság. Felszínre törő emlék- és álomképek, furcsa, néhol bizarr asszociációk, az őrületig nyúló személyes kapcsolások, a Witkacy Színház pedig mindent bevet annak érdekében, hogy ezeket gazdagítsa, legfőképpen az előadás rendkívül izgalmas zenei világával, amely főleg a This Will Destroy You kortárs rock-formációra támaszkodik. Leginkább a főszereplő, Karmazyniello (Piotr Łakomik) fejében járunk, ahol egészen eltérő idősíkokban játszódó események jelennek meg egyszerre, egy önmagát a világban körülhatárolni igyekvő ember lázas keresése zajlik, melyben az anyáról való leválás, a nőkhöz fűződő viszony személyes dimenziója éppúgy megjelenik, mint a más kultúrákkal való találkozás okozta felismerések a társadalom hamisságairól. Mindez mozaikszerű összevisszaságban építi fel az „őrült beszéd” rendszerét, amelybe fokozatosan szippantja be a nézőt. De ki az őrült itt? Mi magunk, vagy a világ? A rendező, Andrzej Stanisław Dziuk egy ponton nyilvánvalóvá is teszi ezt a folyamatos Hamlet-párhuzamot, s Karmazyniello kezébe koponya kerül, nézőtéri derültséget okozva. Érdemes kiemelni a társulat mozgáskultúráját, amely néhol egészen a kortárstánc legnagyobb magaslataiba emelte a produkciót: a Mirabella szerepében látható Emilia Nagórka egészen elképesztő, elementáris erejű szólója gyakorlatilag táncnyelven beszélte el az eksztázis természetét. Az egész előadás olyan, mint egy hommage, az avantgárd értékeinek rabul ejtő kortárs értelmezése, legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy nálunk csak ritkán látni hasonlót, pedig talán érdemes volna ezeket a színeket is újra felfedezni.

 

Jelenet A kétfejű borjú metafizikája című előadásból  ::  Fotó: Eöri Szabó Zsolt  

 

Az előadás utáni beszélgetés legnagyobb meglepetése az volt, ahogyan a lengyel színészek viszonyultak az előadásukhoz és a szerzőhöz. Egyfajta „actor doctusként” hajszálpontosan elemezték Witkiewicz világát, olyan mély megértéssel, ami még gyakorlott teoretikusoknak is becsületére válna. Andrzej Bienias például arról beszélt, hogy az előadás színrevitelekor igyekeztek az individuum kérdéseire fókuszálni, mert ezek az író számára is fontosak voltak. A Bronisław Malinowski etnográfussal tett új-guineai utazás lenyomatait éppen azért spórolták ki a darabból, hogy ne váljék az előadás túlságosan realistává. „Azt próbáltuk bemutatni, hogy a személyiség hogyan kísérli meg önmagát felszabadítani minden olyan rabságból és külső meghatározottságból, ami őt egy életre megbéklyózza.” – emelte ki a lengyel színész. „A tragédia ott van, hogy még a halál sem szabadítja meg a főhőst ezektől a démonoktól, ezektől a kötöttségektől.” A főszereplő időskori figuráját alakító Krzysztof Łakomik ehhez hozzátette: „Mi Witkacy legfontosabb filozófiai gondolatát szerettük volna megmutatni, és ez nem más, mint az úgynevezett tiszta forma, ez nála elsősorban a színházat érintette. Úgy próbáltuk megvalósítani a darabot, ahogyan ő gondolkozott a színházról. Neki meggyőződése volt, hogy a színház egy különleges hely, egy másik világ, ahová csak felkészülten lehet belépni, ahol metafizikus élményeket kap a néző, és nem is kell realista darabokat kapnia” – fogalmazott a színész.

 

Közönságtalálkozó a zakopanei Witkacy Színház művészeivel  ::  Fotó: Eöri Szabó Zsolt  

 

„Witkacy színházának lényege a nagyon hiteles, valóságos, mondhatni egzisztenciális belső élmény, amely megfelelő transzformációval színpadra kerülve már nagyon erős és színtiszta művészi formában jelenik meg.” – összegezte Dorota Ficoń, aki az anyát alakította a darabban. A szereplők beszéltek még az előadásukban is nagyon meghatározó álomlogikáról, ami valóságtól elszakadt létállapotot kívánta megjeleníteni, illetve arról, hogy leginkább ezért, a hagyományos ok-okozati logikát meghaladó színházért küzdenek, amely a művészetnek szóló teljes önátadásra épül, ez nézőre és színházi alkotóra egyaránt vonatkozik.

 

Ungvári Judit

(2022. április 22.)