Zsíros tejszínhab

Úgy alakult, hogy a 2012-es év egy részét, vagyis II. Erzsébet uralkodásának 60. évfordulóját az Egyesült Királyságban, egészen pontosan Skóciában töltöttem. Azon a tavaszon az országban hetekig, hónapokig zajlott a készülődés, ami aztán egy utcabálos, tévében közvetített, londoni nagykoncertes ünnepi hétvégében csúcsosodott ki. Akkoriban az országban minden a királynőről szólt, s bár a szuvenírekből nem vásároltam, máig őrzöm a The Times tematikus különszámát a mellékletként csatolt fekete-fehér fotóképeslapokkal, amelyek az ifjú Erzsébetet ábrázolták férjével és gyermekeivel. Noha látogatóként semmi közöm sem volt a népünnepélyhez, talán azért voltam képes bevonódni, mert úgy éreztem, a királynő iránt érzett tisztelet afféle osztatlan identitásképző pont az Egyesült Királyság állampolgárainak, s ilyen nemzeti lelki közösséget magyarként ritkán van módom megtapasztalni. Hiszen azt még a királyság- és mindenellenes vasárnapi anarchisták is elismerik, hogy a királynőben (volt) valami punk, lévén ikonikus jelenség, hajlíthatatlan jellem. Állhat bár családja a legválogatottabb közpénzherdáló, botránykeltő, trónhoz méltatlan naplopókból, a királynő évtizedről évtizedre szolgálta nemzetét és az corgijaival, monokróm szettjeivel, bizarr fejdíszeivel és méltóságteljes kézfogásával olyan állandóságot jelentett hatvan éven át az alattvalóinak, amelyhez foghatót a mi fertályunkon legfeljebb a maga idejében Ferenc József biztosíthatott.

Szóval egy ponton azon vettem észre magam, hogy izgalommal tölt el a tudat, hogy a Waverley Park társasházainak egyik másfél szobás lakásában pusztán pár száz méterre tartózkodom a Holyrood Palace azon helyiségétől, ahol 2012 júniusában az Edinburgh-ba látogató II. Erzsébet hajtotta álomra a fejét. Éreztem, ahogy összesűrűsödik a levegő! Nem tartom hát légből kapottnak azt az elköteleződést, amelyre Nichola McAuliffe 2013-ban bemutatott darabja, az eredeti címe szerint Maurice’s Jubilee épül. A királynőkultuszra élethosszig is rá lehet csavarodni, ahogy a darab egyik főszereplője, az ékszerész Maurice teszi. A darab persze nem a királynő ikonikus személyiségét hangsúlyozza, hanem azt az átható erőt, amellyel a vele való ifjúkori találkozás – amikor a fiatal Maurice az 1952-es koronázás előestéjén munkája révén felkeresheti a Buckingham Palotát, és beszédbe elegyedhet a nagy eseményre készülő királynővel – kihat egy életre. Szervezőerővé változik, hiszen a megegyezésük szerinti öregkori találkozó az, ami Maurice-t élete minden buktatóján átviszi, és mintha az élete valós értékeiről is ez a képzeletbeli kincs terelné el a figyelmét. Az ékszer, amelyet a királynőnek szán.

A szerző, Nichola McAuliffe elsősorban színész, eredetileg a folyton civakodó, de egymás mellett hűségesen kitartó idős házaspárt látogató ápoló szerepét a maga számára írta. Ebben az előadásban Polyák Anitának jut a szerep, aki mindannyiszor sikerrel csillogtatja meg komikai tehetségét, ha erre tért adnak neki. A házaspárt a színház vezető színészei, Trill Zsolt és Szűcs Nelli – maguk is házaspár – játsszák. Ilyen trióval nem lehet hibázni. Az egyetlen dilemma az ízlés kérdése. Kiket küldjek jó szívvel erre az előadásra? Vajon ajánlanám-e azon huszon-harminc éves ismerőseimnek a Szívem királynőjét, akiket az előadás lényegileg nem érint meg kérdésfelvetéseivel? Legfeljebb, ha úgy érzik, a szüleik sosem szerették őket kellőképpen. Ízlésesnek találnám-e idős rokonaimat szembesíteni a színdarab dilemmáival, hogy aznap sírva menjenek haza és hetekig ne aludjanak? Főleg ha még krónikus beteg is akad a családban. A darab ugyanis emberközeli témát dolgoz fel, profi dramaturgiai eszközöket alkalmaz, de talán kissé túl kiszámítottan céloz.

A Szívem királynője (rendező: Viktor Rizsakov) voltaképpen éppen olyan élmény, mint a 2012-es jubileumi ünnepségeken Nagy-Britanniában országszerte felszolgált Viktória piskótatorta: piskótalap, habbá vert cukros-zsíros tejszín, eperdzsem. Akár még jól is eshet, ha a zsíros tejszínhab nem fekszi meg a gyomrunkat. A kérdés csak az, hogy mennyire vagyunk érzékenyek az összetevőire.

Szécsi Noémi

(2026. June 10.)