„A kérdés csak az volt, ki lesz a királynő”

2026. május 22‑én egy angol szerzőségű kamaradarab, a Szívem királynője került terítékre a Magyar Írószövetség és a Nemzeti Színház közösen szervezett beszélgetés-sorozatában, mely 2023 őszén indult, és központi témájaként a Nyelv – Színház – Színházi Nyelvújítás kérdéskörét jelölte meg. Immár kilencedik alkalommal került megrendezésre ez a most Önazonosság – színészlét címmel meghirdetett szakmai fórum. A beszélgetésben részt vett a Viktor Rizsakov-rendezte előadás két főszereplője: Szűcs Nelli és Trill Zsolt, valamint dramaturgja: Kozma András; továbbá L. Simon László költő, a BAB Galéria művészeti vezetője; Smid Róbert irodalom- és kultúratudós, kritikus, az SZFE oktatója. A moderátor Szász Zsolt, a Nemzeti Színház dramaturgja, a Szcenárium folyóirat felelős szerkesztője volt. A kritikai észrevételektől sem mentes diskurzus mindenekelőtt az írott dráma és annak színpadi interpretációja közötti viszony szerteágazó kérdéskörét járta körül, jó néhány más produkcióra is kitekintve, de mindvégig az adott előadásra fókuszálva: Hogyan alakult át az angol szerző, Nichola McAuliffe Maurice’s Jubilee címmel játszott eredeti darabjának szüzséje, szövegvilága és műfaja ebben az orosz rendező által újra gondolt és a Nemzeti Színház vezető színészeivel megvalósított produkcióban?

 

 

L. SIMON LÁSZLÓ: Mindenkit nagy szeretettel köszöntök. Ez már a kilencedik alkalom, hogy a Nemzeti Színház érdekes, izgalmas, gyakran vitát is kiváltó új előadásairól beszélgetünk. Célunk az is, hogy felhívjuk a közönség figyelmét arra, hogy miért érdemes megnézni ezeket a produkciókat.

SZÁSZ ZSOLT: Én is szeretettel köszöntöm az Írószövetség és a Nemzeti Színház közös rendezvényének hallgatóságát. Rendkívüli félévünk volt, ez a május végi találkozás négy sikertelen kísérlet után jött létre. A 2026‑os tavaszi idényben a színház meghirdette Ionesco A király halódik c. drámájának bemutatóját, mely betegség miatt elmaradt. Ehelyett ajánlottunk az Írószövetségnek négy előadást: egy fiatal alkotók által színre vitt népmesét, a Halász Józsit, a beregszászi társulat Revizor-adaptációját, az Ilja Bocsarnyikovsz által színpadra állított Thorton Wilder darabot, A mi kis városunkat és a Vidnyánszky Attila rendezte Marxtőkéje c. előadást. Az egyeztetési nehézségeken túl problémát okozott az is, hogy a Marxtőkéjén kívül ezek mind – beleértve a most tárgyalandó előadást, a Szívem királynőjét is – korlátozott nézőszámú kamaratermi előadások. Róbertnek adnám meg először a szót, aki ugyan csak felvételről látta az előadást, de leginkább otthon van abban a nyugat-európai fogalomkészletben, mellyel ez a fajta színház megközelíthető. Egy angol szerzőségű kamaradarabról van szó, melyet egy orosz alkotó, Viktor Rizsakov magyar színészekkel rendezett meg. A magam részéről csak annyit mondanék, hogy az európai dráma két alaptémájáról, a szerelemről és a halálról, az élet végének halálközeli állapotáról szól.

SMID RÓBERT: Először az alkotóról, Nichola McAulifféről szólnék. Ő egy brit színésznő, aki 2012‑ben e saját darabjában (Maurice’s Jubilee) nyújtott alakításáért díjat is nyert Edinburgh-ben. Több tv-sorozatban, szappanoperában és sci-fiben is lehetett őt látni (Coronation Street, EastEnders, Doctor Who). De hadd folytassam az eredeti darab műfajával. Laci a múlt alkalommal Purcărete kapcsán szóvá tette, hogy miért nincs több vígjáték a Nemzetiben. Én ebből indulnék ki, tudniillik hogy ezt a darabot műfajilag nehéz besorolni, mert nem igazán nevezhető tragikomédiának, de a manapság divatos black comedynek sem. Az viszont igaz, hogy a szüzsének van egyfajta komédiára jellemző karaktere. És az is igaz, hogy a szerzőtől nem áll távol a brit humor. A szcenikában számomra az a kontraszt volt érdekes, hogy minél inkább kifehéredik a díszlet, annál sötétebb lesz a háttérben meghúzódó élettörténet. A házaspárnak a már felnőtt, Ausztráliában élő fiával megbomlott kapcsolata, akit az apa már nem is emleget, csak az anya hozza őt szóba a gondozásukra felfogadott, velük lakó ápolónőnek. A briteknél ez a fajta lelki és fizikai eltávolodás a generációk között sokkal általánosabb tapasztalat, mint nálunk. Ha a ma is ható modern magyar irodalmat nézzük, Móricznál és Kosztolányinál nem is igen találunk hasonló példát. Egyetértek (Szász) Zsolttal abban, hogy ebben a darabban is a halál és a szerelem az alaptéma. És – teszem hozzá harmadikként – az ígéret mint toposz is megjelenik. Erről a témáról Rizsakov rendezésében, és abból, ahogyan ti, az öreg házaspár alakítóiként eljátszottátok a történetet, sokkal inkább kiderül, hogy három funkcióban szerepel. S tulajdonképpen még a vége felől nézve sem dönthető el, hogy itt melyik az erősebb, miközben ezek a funkciók mintha kizárnák egymást: itt nem csak arról van szó, hogy beteljesül-e az ígéret, hanem hogy a Maurice körüli két asszony elhiszi-e, hogy valóban volt ilyen ígéret 60 évvel ezelőtt. (Szász) Zsolt felvetésére visszatérve, én itt a halál mellé az öregséget is hozzátenném a két alaptémához, ami persze kapcsolatban van a halállal. Az elmagányosodást, a beszűkült világot is nyilván ehhez kötjük, meg azt a közhelyes, szeretni való klisét is, hogy amikor öreg lettél, azt onnan tudhatod, hogy az emlékeid fontosabbak, mint az új élmények. Ez itt nagyon szépen van színre téve, még ha extrém módon és kiforgatva is. – Vajon a magyar cím a dramaturgtól, Kozma Andrástól származik-e? Mert ugye a dráma eredeti címe a Jeweller’s Jubilee, az ’Ékszerész jubileuma’ volt. Tudni kell, hogy ez a „jubilee” kifejezés az angolban nem egészen úgy használatos, mint a magyarban, és elsősorban az uralkodóhoz kötődik. Ez nagyon fontos abból a szempontból is, hogy a házaspár gyémántlakodalma (mert ugye ékszerészről van szó) a királynő uralkodásának 60. évfordulójával esik egybe. El is hangzik a darabban, hogy Maurice, az ékszerész éppen harminc éves volt, amikor a koronázás előestéjén találkozott a későbbi II. Erzsébettel, és beleszeretett (nem véletlen, hogy a darab ősbemutatója 2012‑ben volt, a királynő megkoronázásának 60. évfordulóján). Az eredeti cím egy nyelvtörő, alliteráló szójáték volt, de aztán a darabot már a főszereplő nevére utaló Maurice’s Jubilee címmel játszották, amit könnyebb kimondani. A mostani magyar előadás címe, a Szívem királynője szerintem telitalálat: olyan, mint a külföldi filmek jól hangzó magyar címei, melyeknek az eredetihez sokszor semmi közük. Címszereplőként itt nincs ugyan feltüntetve a főszereplő Maurice, de az, hogy ékszerész, sokszor elhangzik az előadásban a feleség szájából is. Az ékszerész ajándéka erre a kettős jubileumra készül: Maurice eredetileg feltehetően a királynőnek szánja, akivel annak idején azt ígérték egymásnak, hogy hatvan év múlva találkoznak, de a végén a feleségének adja át, akivel hatvan éve él együtt, amit én nagyon szépnek találok. Látszólag ez egy olcsó színműírói klisé, lehetne akár happy end is, de itt nem erről van szó, hanem arról, hogy egyszerre két ígéret teljesül be. – A néző számára nagyon nyomasztó, amikor azzal szembesül, hogy most kapunk másfél órát az öreg házaspár életéből, az életüknek tulajdonképpen a végéből, hiszen valós időben zajlik a cselekmény, visszaemlékezésekkel, flash backekkel kiegészítve. Nézőként az az érzésünk, hogy ugyanilyen lehetett a kapcsolatuk korábban is, hogy ebben a nyomasztó légkörben zajlott az egész életük. Maurice feltehetően elhallgatta a titkát, a királynőnek tett ígéretét, vagy csak soha nem beszéltek róla a feleségével, és ebből a feszültségből adódnak a kényszercselekvéseik. Arról persze nincs szó, hogy Maurice ne foglalkozott volna a családdal, de az, hogy a fiával megszakadt a kapcsolata, és hogy ezt nem képes helyrehozni, érzelmi életének sivárságára utal.

L. SIMON LÁSZLÓ: Szerintem is jó az előadás címe. De hadd kezdjem azzal, hogy ez a rendezés tökéletes példája annak, amikor különbséget kell tennünk a darab és az interpretációja között. Én minden évben legalább egyszer eljutok Londonba, és a magam szakmai programjainak szervezése céljából mindenekelőtt múzeumokat és kiállításokat látogatok. S ha sikerül, elmegyek színházba, operába feltétlenül. Ha lehet, olyan előadást nézek meg, ami itthon vagy másutt is műsoron van, teljesen eltérő értelmezésben, rendezésben. Idén januárban például Az oroszlánkirályt néztem meg, amit már New Yorkban is láttam – ez a musical zseniális a maga kategóriájában. De a magyar színházi kultúrán nevelkedett néző a maga prózai színházzal szembeni igényeit Londonban, ebben a világvárosban nehezen tudja kielégíteni. Ez egy annyira más színházi kultúra, hogy nem felel meg az elvárásrendszerének. Az operaház fantomját akár tíz változatban is megnézheti, de olyan prózai előadást, amire vágyik, sokszor nem talál. A képzőművészet és a zene terén viszont tapasztalatom szerint nagyon is hasonló az angliai és a magyarországi elvárásrendszer. Lehet, hogy nem így látnám ezt, ha behatóbban ismerném az angol színházi kultúrát. – Mindezt csak azért bocsátottam előre, mert ha a szóban forgó előadás esetében szimplán csak az elhangzó szöveget nézzük, az nem túl mély, nem is túl magasröptű. Ugyanakkor az előadást a darabhoz képest rendkívül jónak találom, érdemes megnézni. Bár a cselekményvezetés kiszámíthatóságából következően volt bennem némi csalódás, mert túl nagy kihívás elé ez azért nem állítja a nézőt. Viszont egyrészt Rizsakov interpretációja, másrészt a rendkívül magas színvonalú színészi játék, harmadrészt pedig az egészet nagyon szépen körítő díszlet- és jelmezvilág végül is egy figyelemre méltó produkciót eredményezett. A tér elrendezésétől a fehér szín használatán, a fénnyel és a vetítéssel való játékon keresztül gyakorlatilag olyan komplex színházi élményt kap a néző, mely képes ellensúlyozni a szöveg gyöngesége miatti csalódottságát. – Volt egy olyan érzésem, hogy ez a rendezés nem azt viszi színre, amit a szerző megírt, aztán Trill Zsolt ezt meg is erősítette a beszélgetésünkben, amikor felidézte, mit mondott a darab írója, mikor itt volt Budapesten, és megnézte az előadást – de erről majd beszámol ő. – Bevallom, van bennem némi hajlam a romantikára, így miközben tudtam, hogy a beígért találkozás Maurice és a királynő között nyilvánvalóan nem fog megtörténni, mégis az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy a királynő tényleg meg fog jelenni, hogy bekopogtat az ajtón, pedig ennek nem volt semmi esélye. De az is nyilvánvaló volt a számomra, hogy nem az lesz az előadásnak a befejezése, mint az eredetiben, ami egyébként teljesen kézen fekvő, hogy az ápolónő öltözik be királynőnek. Az utolsó jelenet drámai csattanója itt az, hogy kiderül: Maurice szívének királynője valójában a felesége. – A dramaturg szakos egyetemi hallgatókkal sokat beszélgetek arról, hogy mennyire fontos az ő munkájuk. Pedig az átlag színházba járó sokszor azt sem tudja, hogy éppen ki volt az általa látott előadás dramaturgja. Nincsen tisztában azzal, hogy a rendezővel együtt valójában ő teszi aktuálissá, értelmezi újra az adott művet. Rizsakov alkotói vénája szerintem ebben az esetben dominánsabb, mint a szerzőé. Sokkal izgalmasabb világot képes teremteni, mint az író. Ez éppen a fordítottja annak, ami gyakran fordul elő az ember életében, amikor szerzőként döbbenten látja, hogy egy rendező hogyan teszi tönkre a zseniális alapanyagát, szövegét. Egyébként ez a másik fantasztikus dolog a színházban, hogy gyakorlatilag ugyanazt a darabot, amit már 30‑szor láttál, szívesen megnézed újra egy új rendezésben. Sőt ugyanazt az előadást is megnézed mondjuk a premieren, és a 30. alkalommal, mert kíváncsi vagy rá, hogy miképpen alakul, változik. Vidnyánszky Attilánál például már a harmadik előadás is nagy valószínűséggel egészen mást mutat, mint az első.

SZÁSZ ZSOLT: Nem véletlenül adtam ennek a beszélgetésnek Az önazonosság és színészlét címet. Érdemes felidézni, hogy Rizsakov rendezései közül a legnagyobb szériát Debrecenben, majd a Nemzetiben is A fodrásznő futotta, amelyben úgyszintén a Trill-házaspár szerepel, ahogyan az összes többi Rizsakov-rendezésben is.^[1] Eddig csupa klasszikus vagy kortárs orosz szerző darabját vitte színre veletek, most először nyúlt egy angolszász szerzőhöz. Kárpátaljai magyarként mind a ketten beszéltek oroszul, ami nyilván megkönnyítette a Rizskovval való együttműködéseteket. Hogyan kezdődött ez az idestova két évtizedre visszanyúló alkotói kapcsolat?

SZŰCS NELLI: 35 évesen, 2007‑ben, mi már öregek voltunk a számára; mivel ő tanárember is, most is tanít a Színművészeti Egyetemen, fiatalokkal akart dolgozni a debreceni színházban. Kozma András ajánlotta neki, hogy nézzen meg bennünket Háy János A Pityu bácsi fia című darabjában.^[2] És még aznap este, miután látta az előadást, már meg is beszéltük, hogy Osztrovszkij Vihar című darabját fogja velünk megrendezni. Így indult a mi közös színházi pályafutásunk. Megvolt ez az első bemutató, s ahogy Rizsakov hazaért Moszkvába, már küldte is A fodrásznő orosz szövegkönyvét, hogy olvassuk el. Mint félig orosz el is olvastam, és nagyon érdekesnek találtam. Nemsokára megbeszéltük telefonon, hogy együtt fogjuk megcsinálni. Kedve volt hát miattunk újra visszajönni Debrecenbe. Látott több beregszászi előadást is velünk, aztán a debrecenieket is megnézte. Mindig az mozgatta, hogy újabb és újabb énünket fedezhessük fel a rendezéseiben, hogy szakmailag képesek legyünk a változásra, újabb és újabb lépcsőfokokra tudjunk fellépni. Aztán jöttek sorra a Viripajev-darabok, az Illúzió, a Részegek, Gorkij Éjjeli menedékhelye, az utóbbi kettőt már Budapesten csináltuk közösen. Valami miatt A fodrásznő él a legtovább, most májusban volt 17 éves ez az előadásunk, túl vagyunk már a 170. estén. – Rizsakov hasonló ambícióval közelített ehhez a mostani darabhoz is. A Szívem királynője cím nem Kozma András találmánya egyébként, hanem a moszkvai MHAT színházé, ahol megrendezték a darabot, de ott aztán mégsem ezzel a címmel ment. Akkor még élt Oleg Tabakov, a legendás orosz színész, 2015‑ben ez az ő jutalomjátéka volt.^[3] S akkor még élt az angol királynő, II. Erzsébet is, aki levélben köszönte meg az előadást. Rizsakov ezt nem látta, csak hallott róla, hogy csodálatos, de a szöveget ismerte. Mindig azt mondta, ha tehetné, csak a szerelemről, a szeretetről csinálna előadásokat, mert ez a legfontosabb téma a világon. Ezért hozta ezt a darabot is. Az érdekelte, hogy mi ketten 54 évesen hogy tudunk megváltozni, 90 és 84 éves idős embereknek a bőrébe bújni. A témához mindnyájunknak van közünk, akkor is, ha csak a szüleinkre, nagyszüleinkre gondolunk. Gyerek, apa-anya, család, itt minden rólunk szól. Amikor az írónő kétszer megnézte az előadásunkat, persze rögtön mondta, hogy ő nem erről írt, mint amit tőlünk látott, mégis nagyon tetszett neki az előadás. És (Trill) Zsolt erre rögtön úgy reagált, hogy hiszen amikor csinálunk valamit, abban mindig önmagunkat keressük. Egy Csehovot sem azzal a hozzáállással érdemes színre vinni Magyarországon, hogy a darabja az oroszokról szól, hanem magunkat kell keresnünk benne, azt kell megtalálnunk, hogy nekünk mit mond az adott szöveg.

SZÁSZ ZSOLT: Trill Zsoltnak nem ez az első szerepe, mely egy meghalástörténet. Te játszottad a Purcărete-rendezte Meggyeskertben Firszet, az elmaradt Ionesco-darabban te lettél volna a halódó király, és a Rizsakov-rendezte Részegekben is egy végső stádiumban levő rákbeteget alakítottál. Itt pedig a színpadon egy nagybeteg öregemberként látunk, a családtagjaidtól – feleségedtől és a lányodtól – körülvéve. A Nellivel való első közös jelenetetekben egyszerre léptek, csoszogtok, úgy, mint a metronóm. Ami egyszerre jelzi a házaspár összeszokottságát, azt, hogy egymás nélkül már mozdulni sem tudnak, de azt is, hogy közeleg a vég, az utolsó óra. Ez a fajta testbeszéd ebben az előadásban hangsúlyosabb, mint az elhangzó szövegek. Olyan hatásos rendezői megoldás volt ez, mely rám is, L. Simon Lászlóra is elemi módon hatott: őket utánozva, csoszogva lépett be a büfébe az előadást követően, hogy megbeszéljük ezt a mai találkozót.

TRILL ZSOLT: A szöveg a magyar színházkultúrában nagyon-nagyon fontos továbbra is. De szerintem az emlegetett színházrendezőket pontosan az köti össze, hogy náluk a szöveg csak egy kiindulópont. Purcărete Olasz szalmakalap-rendezése láttán a magukat színházi szakértőknek gondoló „hivatásos” nézők azt vetették a szemünkre, hogy szövegét tekintve ez egy primitív, nagyon gyenge darab. De azt nem vették észre, hogy Purcărete milyen csodálatos világot épített föl e francia bohózat szövegkönyvéből kiindulva. A szöveg az adott, de ez az előadásnak csak az egyik síkja, komponense. S ha belegondolunk, az életünknek is számtalan síkja, vetülete van a szavakon túl. De például Csehovnál Firsz, ha csak négy mondatot mond is, a mögött ott van a maga kilencven éve, mindaz, amit megtapasztalt az életében, még ha látszólag butaságokat mond is.

SZÁSZ ZSOLT: A Szívem királynőjére is igaz ez. Maurice kilencven éve, II. Erzsébet jubileuma, az angolok örök királysága…

TRILL ZSOLT: Igen, ez mind benne van. Ezt a látásmódot kellene végre a magunkévá tennünk a magyar színházban. Vagy ha nem is tesszük a magunkévá, fogadjuk el színészként és befogadóként egyaránt, hogy létezik ez a fajta színház is.

L. SIMON LÁSZLÓ: Erről nekem az jut eszembe, hogy a fővárosi nézők jelentős része nem mindig ugyanabba a színházba jár, míg a másik, szintén jelentős része egy konkrét színházhoz kötődik. Negyven éve van bérlete a Víg Színházban, harminc éve a Pesti Magyar Színházban, és így tovább. Ez a fajta kötődés a Nemzeti Színház esetében nem tud létrejönni, mert a rendszerváltozás óta politikai kurzusok jöttek és mentek, olyan igazgatóváltásokat hozva magukkal, amelyek jelentős esztétikai meg koncepcionális irányváltást is eredményeznek. Ha megnézed a Katona József Színházat, amikor Máté Gábor átadta az igazgatóságot, vagy az Örkény Színházat, amikor Mácsai Pálnak lejárt a mandátuma, az nem jelentett olyan váltást, ami a társulati létet, az esztétikai programot, a repertoárt teljes egészében megváltoztatta volna. Nem azt mondom, hogy ez jó vagy rossz, csak tényként rögzítem, hogy ez így van, és valószínűleg így is fog maradni. Ha most Vidnyánszky Attilának távoznia kell a Nemzeti éléről, nagy valószínűséggel ugyanez a radikális irányváltás fog bekövetkezni. S azt a módszeres építkezést, amit Attila végig vitt, valószínűleg zárójelbe fogják tenni.^[4] De biztos, hogy ő előbb-utóbb meg fogja találni magának újra a nézőket és a megfelelő színpadot is, és hogy a mai közönségének jelentős része követni fogja őt.

TRILL ZSOLT: Amikor Attila átvette a Nemzeti vezetését, és mi is jöttünk vele, az első évben voltak olyan találkozóink a közönséggel, amelyekből az derült ki, hogy egy részük várt valami újat, a másik részük viszont inkább vissza szeretett volna térni a régi, rendszerváltozás előtti Nemzeti hangvételéhez. Akkor én azt mondtam, ne ígérjük, hogy ez egy matyóhímzéses színház lesz. Egyáltalán nem is az. Szerintem az Attiláé egy nagyon korszerű színház, egy nagyon újszerű színpadi gondolkodás. Nálunk a legtöbb előadásra teljesen nyitottan kell érkeznie a nézőnek. Ha nem vagy nyitott, az előadás abban a pillanatban bukta. Még A fodrásznő esetében is, ami úgymond egy humoros előadás, gondolkodnia kell a nézőknek. Az az izgalmas, amikor nem is kicsit elfáradva úgy jövünk ki a színházi térből, hogy valami ott motoszkál mindannyiunkban.

L. SIMON LÁSZLÓ: Attilának én mindig azt szoktam mondani, hogy az őt körülvevő értetlenségnek az a legfőbb oka, hogy más színházi hagyományon szocializálódott a magyar közönség nagyobbik része. A mi színházaink többsége két dologban nagyon-nagyon más, mint amit az ő rendezői színháza képvisel. Más az irodalmi alapanyaghoz, a szöveghez való viszonya, és a színészhez való viszonya is. A mi színházi hagyományunk rendkívül színészcentrikus, és amit Purcărete vagy Attila is képvisel, sokkal kevésbé az. Attilánál én például mindig hiányoltam a jó értelemben vett sztárépítést, ahogy az a 70‑es-80‑as években még a Nemzeti Színházban is működött: ikonikus alakok emelkedtek ki, és nem csak azért, mert például Agárdi Gábor, Béres Ilona vagy Sinkovits Imre kivételes tehetségek voltak. Trill Zsolt vagy Szűcs Nelli ugyanúgy lehetne sztár a tehetsége, mesterségbeli tudása alapján, ami ebben az előadásban is nagyon határozottan megjelent: minden hangszeren tudtok játszani, és teljesen el tudjátok feledtetni a nézővel arra a másfél órára a külvilágot. Ti nem vagytok benne Attila legújabb rendezésében, a Marxtőkéjében, de hadd osszam meg veletek mint néző, hogyan állt össze bennem mindaz, amiről eddig a szöveg, a színészi játék és a rendezői koncepció kapcsán szó volt. Előrebocsátom, hogy én élveztem ezt az előadást, szerintem igen jó részek voltak benne. De itt sem a szöveg volt elöl, illetve csak alapanyagként, egyfajta kollázsként volt jelen. Ahhoz hasonlított, amilyen egy amerikai bűnügyi filmsorozatban a nyomozás, ahol epizódonként mindig más és más kerül a fókuszba, terelgetve a néző és nyomozó figyelmét. Aztán a sorozat végére a mozaikdarabokból összeáll az egész: azzal az élménnyel jössz ki a színházból, hogy mekkora szar alak volt ez a Marx (vagy ahogy Németh László elegánsabban mondja: „egy bukott polgár” – a szerk.^[5]). Attila a mostani előadásban kegyetlen a színészekkel szemben, nem könnyű helytállniuk ebben a színpadi konstrukcióban.

TRILL ZSOLT: Azok a rendezők, akiket Vidnyánszky Attilával együtt szóba hoztunk, partnernek, egyenrangú alkotótársnak tekintik a színészt. Nekem volt olyan kolléganőm a Nemzeti Színházban, aki elmondta, hogy bizonyos rendezők előre kitalálták otthon, mit és hogyan akarnak megvalósítani, és kész megoldásokkal jöttek a próbára. Attila másképp áll a színészhez, mint Rizsakov vagy Purcărete, de mind a hárman partnernek tekintik a színészt, nem végrehajtónak. És akikkel a Nemzetiben sikerült dolgoznom, ugyanígy voltak ezzel, még Zsótér Sándor is. Ezek a rendezők abban a pillanatban, ha megérzik, hogy neked ugyanolyan fontos, vagy talán még fontosabb a készülő előadás, vagy az az alapanyag, amivel éppen foglalkoztok, akkor téged partnernek tudnak tekinteni. Nagyon sokszor azt látom, hogy a színész a magyar színházi életben vagy eleve el van nyomva, vagy pedig csupán végrehajtónak tekintik, nem alkotótársként, ami egy teljesen más filozófia, egészen más hozzáállás. Mi a Nemzetiben mindannyian társként vagyunk kezelve. Ez végtelenül fontos szerintem. Azért teszek meg mindent a 30-adik és a 150-edik előadásért is, mert én is részese voltam a létrehozásának. De sajnos azt látom, a gyerekeket nem erre készítik föl. Amikor a mi gyerekeink kicsik voltak, valaki azt mondta: az a legfontosabb, hogy tanuljanak meg tanulni. Ez egy nagyon fontos gondolat. A színházban is arra kellene megtanítani a diákokat, hogyan dolgozzunk együtt. Foglalkoztam fiatalokkal a Nemzetiben, és úgy vettem észre, azt élvezik, ahogy szerintük mulattatom őket. Pedig én nem mulattatni, kacagtatni akartam, hanem bevonni szerettem volna őket a játékba. Azt kellene hát először megtanulnunk, hogy ne végrehajtók legyünk, és utána jöhet csak, hogy szeretjük, amit csinálunk. Én még a rosszul sikerült előadásokat is elkezdem szeretni, mert azok már hozzám tartoznak, részei az életemnek, a napjaimnak. – Laci emlegette, hogy valójában mennyire fontosak a dramaturgok. De ahhoz, hogy másképp viszonyuljanak a színészethez, a rendező- és a dramaturg-szakos hallgatókat is föl kellene tenni a színpadra, hogy a bőrükön tapasztalják meg, mi is az a színészetet – ahogyan én Dmitrij Krimovtól, a GITIS professzorától láttam.^[6] Akkor biztosan másként tudnának viszonyulni a közös munkához.

SZÁSZ ZSOLT: Én úgy gondolom, hogy a Nemzeti Színháznak ti vagyok a vezető színészei, és ez a hangvétel, ez a nyelvállás magyarul van. Ti vagytok számomra azok, akik az önazonosságot és az állandóságot képviselitek a hanghordozásotokkal, a tartásotokkal, amellyel hűek maradtatok a beregszászi gyökereitekhez. – A bemutató után megkérdezte tőlem Cs. Kiss Zsuzsanna, a jelmeztervező, hogy mit szólok ehhez az előadáshoz. A válaszomban igazából egy kérdést fogalmaztam meg, azt, hogy ebben a meghalástörténetben van-e túlvilág, ami az egészet megszenteli. Az elhangzó szövegben ennek nyoma sincs. Úgy érzem, itt ezt a dimenziót a királyság, a brit birodalom eszméje, a korona, a gyémánt, a királynő személye helyettesíti. Belőletek, akik magyarként az orosz rendező szellemiségéhez is közel álltok, ez nem váltott-e ki valamiféle hiányérzetet? Én a Viripajev-darabokban mintha e nyugati gondolkodásmód, mentalitás kritikáját is érzékelném. És abban az érzelmességben is azt látom, ahogyan Rizsakov ezekhez a végső kérdésekhez a rendezéseiben viszonyul. Esetükben egy másfajta művészi attitűdöt, világlátást vélek felfedezni.

TRILL ZSOLT: Ez mind-mind benne van az előadásban. Rizsakov ki is irtotta a darabból az összes, úgymond vicces szöveget, pedig volt benne jó pár az elején, mert azt mondta, hogy ezek nem fontosak. Itt az a hit a legfontosabb, hogy a világon az embernél nincs semmi nagyobb, csodálatosabb. Biztos, hogy Nellivel abban a korban is vagyunk, amikor az ember újra keresni kezdi önmagát. De attól nagyobb dolog nincs, minthogy valaki 90 évesen úgy kel föl nap mint nap, hogy a halála előtt, a születésnapján találkozni fog a királynővel. Azt kérdezed, hogy van-e ebben az előadásban túlvilág. Biztosan van, anélkül nem is működne a dolog. A szerzővel ebbe nem mentünk bele, nem is volt rá alkalom. Ő csak azt mondta, hogy ő nem ezt írta meg, de ettől még őneki nagyon tetszik az előadás. Szerinte az, amit mi csináltunk belőle, tiszta Becket. Amivel akarva, akaratlanul ő is jelezte, hogy fontos számára az égi dimenzió. Az előadásban a nézők is felfedezhetik a maguk sajátos viszonyát a fennvalóhoz. De az is fontos, amiről te beszéltél, Robi, még az elején. Hogy van itt egy másfajta csoda is: a 90 éves Maurice tudatalattijában ott van a fiával megromlott viszonya, az összes elhibázott lépése. Nem mondja ki, de mindez végtelenül bántja. És az a kérdés is joggal merül föl a nézőben, hogy vajon az életük során gyilkolták-e rendszeresen egymást a feleségével verbálisan. Az ehhez hasonló kérdéseket szerintem előbb-utóbb mindannyian feltesszük magunknak. Ezt az író is biztosan belekódolta a darabjába, amit az is bizonyít, ahogyan most beszélünk róla. De azt is meg kellett neki értenie, hogy mi ebben az előadásban magunkról szeretnénk beszélni, hogy számunkra az ő darabja csak egy kiindulási pont.

SZŰCS NELLI: Nekem már a Rizsakovval való próbafolyamat során olyan érzésem volt, mintha nem itt, a Nemzeti Színházban lennénk, hanem valahol az űrben, és hogy ez a másfél óra mintha a mi jövőnk is volna valahol. De visszatérnék ahhoz, ami elhangzott, hogy a magyar néző a szószínházhoz van hozzászokva. Szerintem úgy is lehet nézni egy előadást, hogy nem mindig a sztorira figyelek, nem szóról-szóra követem a szöveget, ami nekem tetszik vagy nem, hanem észreveszem azt – amit (Trill) Zsolt már említett –, hogy van ennek az előadásnak egy másik síkja, vagy akár több síkja is, s hogy igazából ettől működik. Úgy száguldozol nézőként ezeken a síkokon, mintha egyszerre utaznál az egymást keresztező metróvonalakon. Az egyik ilyen sík, hogy van egy ember, aki mindenek felett képes szeretni. Néha kitör belőle, ami fáj, de akkor is mindenekfelett ott van egyfajta lebegés, amit életnek nevezünk, vagy egy olyan életszakasznak, amit végig kell élni. És van egy másik ember, egy művész, egy ékszerész, akinek azért kell kilencven évig élnie, hogy megalkossa élete legfontosabb művét. Ha ebből a szemszögből nézzük az előadást, a királynő eljövetelére való várakozás az ékszerész számára csak egy ürügy, hogy az életművét beteljesíthesse.

SZÁSZ ZSOLT: Jól gondolom-e, hogy ebben az esetben Rizsakov a Trill-házaspár számára keresett testre szabott darabot? Eddig legtöbbször Viripajev-drámákat rendezett nálunk, melyekben Nelli és Zsolt is szerepelt. A Viripajev–Rizsakov alkotói páros arról nevezetes, hogy a kétezres évek elején egy új drámamozgalmat indítottak el, mely Oroszország határain kívül is követőkre talált. Rizsakov most egy kortárs angol szerző darabjához nyúlt. A hozzánk csak most csatlakozott Kozma Andrástól, az előadás dramaturgjától és egyúttal fordítójától kérdezem, hogy ebből adódóan milyen új szempontok, motívumok merültek fel a munka során? Andrásról tudni kell azt is, hogy az új orosz drámának ő volt nálunk a meghonosítója.

KOZMA ANDRÁS: Viripajev és Rizsakov együttműködésére is érdemes röviden kitérni, bár e darab esetében igazából már nem ez játszott szerepet. A 2000‑es évek elején ők ketten egy Oxigén elnevezésű színházi mozgalmat indítottak el. Egy olyan szellemi, művészi gondolkodást, dramaturgiát kezdeményeztek az ezredforduló tájékán elharapózó új orosz drámával szemben, mely a brutális valóság témáit próbálta realisztikusan, vulgáris nyelven megfogalmazni, elszakadva az emberi lét magasabb rendű, transzcendens értelmezésétől. Viripajev és Rizsakov ehhez a korábbi szemlélethez szándékozott visszakanyarodni; arra a metafizikai dimenzióra próbálták újra rátalálni, mely az orosz színházból akkorra mintha kikopott, eltűnt volna. – Az általunk színpadra állított Szívem királynője az eredeti kortárs angol dráma orosz változatából készült. Az angol szerző, mint elmondta, egy sokkal nyersebb, direktebb, akár egyfajta társadalomkritikának tekinthető groteszk játékot, tragikomédiát írt meg. Rizsakov viszont azt az orosz változatot vette alapul, melyet Oleg Tabakov főszereplésével a Moszkvai Művész Színházban játszottak. A darabnak ebben a verzióban nem az a vége, mint az eredetiben, ahol az ápolónő jön vissza királynőnek öltözve, hanem a feleség jelenik meg királynőként az ékszerész halálának pillanatában. Ezzel már eleve adva volt egy olyan csavar, aminek következtében ez az orosz rendezés sokkal inkább a házaspár szeretetére, be nem teljesült vágyaira, álmaira fókuszált. Rizsakov koncepciója pedig még inkább elemelkedett az angol darab hangvételétől. Ez esetben szerintem egy különös misztériumjátékot látunk, mely ugyanakkor az eredeti történet groteszk, tragikomikus jellegét is megőrizte. Mondhatjuk azt is, hogy egy kitágított pillanatot látunk: Maurice, az ékszerész a halál pillanatában újra éli a gyerekkorát, fiatalkorát, szerelmeit, vágyait, és bűneit belátva, megbékélve, szeretettel telve tér meg a teremtőjéhez.

TRLL ZSOLT: Az jutott erről eszembe, amit Márai Sándornál olvastam arról a tizenkét percről, amikor a halálra ítélt Dosztojevszkijt kiviszik az udvarra, bekötik a szemét, s ott állva várja a kivégzést. Sajnos nem tudom pontosan idézni Máraitól a Dosztojevszkijnek tulajdonított szavakat, nem vagyok a téma ismerője.^[7] De ahogyan András felidézte, hogy Maurice halálának pillanatában hogyan tekint vissza az életére, még akkor is tele reménnyel, hasonlónak látom ezt a két szituációt. De szerintem benne van ebben a rendezésben az is, hogy Rizsakov 66 éves, mi meg 56 évesek vagyunk. A hétköznapjainkat mi sokkal egyszerűbben éljük, és mégis ott van benne a tragédia, az elmúlás fájdalma, meg azok a pici, mocskos, disznó dolgaink is, amiket elkövettünk idáig egymás ellen, meg hát a jó dolgaink is benne vannak.

KOZMA ANDRÁS: Rizsakov a realizmust ballasztnak tekintette, s az egészet megpróbálta egy álomszerű, látomásos előadássá formálni, De mindemellett a színészi játékban megjelent a házaspár mindennapi létének a valósága is. Engem azért rendített meg különösen a próbafolyamat, mert édesapám most 85 éves, nagyon rossz állapotban van. Édesanyám pedig még idősebb, és a házaspár egymáshoz való viszonya annyira valóságosan jelent meg ebben az előadásban, mintha őket láttam volna a mindennapi perpatvaraikkal, összeveszéseikkel és kibéküléseikkel. Az elmúlásnak ez a döbbenetes előérzete azt sugallja számomra, hogy halálunk küszöbén valószínűleg mindannyian számot fogunk vetni a magunk életével, és akkor fog valójában kiderülni, hogy milyen életet éltünk, hogy meg tudunk-e bocsátani magunknak és a szeretteinknek.

TRILL ZSOLT: Bocsánat, de én újra visszatérnék ahhoz, amit Laci vetett fel korábban a dráma szövegével mint alapanyaggal kapcsolatban. Abban igaza vannak, hogy vannak olyan darabok, amelyek már első olvasásra izgalomba hozzák az embert. De ez önmagában nem garancia arra, hogy egy sikeres, jó előadás születik belőle.

SZŰCS NELLI: Emlékszem, hogy mikor elolvastam az Olasz szalmakalap szövegét, azt kérdeztem magamtól: atya úristen, hát ez mi? És Purcărete akkor az olvasópróbán egyetlen szavával helyre tette a dolgot. Azt mondta, hogy ez az egész egy rémálom. Tehát miről fog szólni majd az előadás? Nemcsak a vőlegény és a menyasszony, hanem mindnyájunk rémálmáról! Hát én akkor olyan boldog voltam, hogy valaki így gondolkodik egy irodalmilag gyönge szövegről, amiből aztán szerintem egy csodát csinált. Ugyan én az előadást nem látom kívülről, mivel játszom benne.

L. SIMON LÁSZLÓ: Még jó, hogy nem hallottad az Olasz szalmakalapról szóló legutóbbi beszélgetésünket. Le is van írva!^[8] Hát nekem az az előadás nagyon nem tetszett, de ezt most nem feszegetném, hiszen ízlések és pofonok… De van, amit Purcǎretétől zseniálisan tartok, mindenekelőtt a Faust-rendezését.

TRILL ZSOLT: Diana Dobrevától, a Salome rendezőjétől is elhangzott egy hasonló kulcsmondat, amikor próbálni kezdtünk. Azt mondta: ez a darab és ez az előadás lényegét tekintve arról szól, hogy nem Isten hagyott el minket, hanem mi, emberek hagytuk el az Istent. És ezt hallván, azt gondoltam: ja, akkor oké. Ezt én így nem tudnám megfogalmazni. És jön egy ember, aki egyetlen egy mondatban meg tudja nekem mondani, hogy mit kell játszanom, mi az én feladatom. Hát ez egy óriási dolog.

SZŰCS NELLI: Hadd ismételjem meg, amit korábban már mondtam: én elsősorban azért vagyok hálás Attilának mint mesteremnek, mert nem végrehajtóknak nevelt bennünket, hanem együtt gondolkodóknak. És mivel így nevelt, be tudtuk fogadni a rendezők egymástól nagyon különböző gondolkodásmódját. Terzopulosz például azt mondta nekem, amikor a Bakkhánsnők készült, hogy azért szeret velem dolgozni, mert én egy alakítható anyag vagyok, ezért úgy tud velem bánni, mint egy szobrász. Tehát ő nyolcvanévesen azt mondja, hogy én inspirálom őt. Ő meg engem inspirál, mivel személyében egy új ember lépett be a színházi életembe. Nekünk, színészeknek az a dolgunk, hogy megpróbáljunk az újabb és újabb rendezőkkel együtt dolgozni. Úgyhogy én csak hálás lehetek ezekért az évekért, amelyeket a Nemzeti Színházban töltöttünk, töltöttem, ahol ennyiféle alkotó emberrel, gondolkodóval találkozhattam.

SMID RÓBERT: Én Purcărete és Szalmakalap-párti vagyok. Igaz, hogy nem sok emberrel találkoztam, aki osztja a véleményemet. Múltkor épp a nagynénémnek próbáltam elmagyarázni, mi tetszik nekem ebben a rendezésében. Ő azt kifogásolta, hogy ez csak egy szimpla bohózat, hiába jöttem elő azokkal az érvekkel, amiket ebben a beszélgetésben ti is szóba hoztatok. Visszatérve a mostani témánkhoz, pontosan lehet érteni Rizsakov plasztikus színpadi nyelvét, s az elhangzó néhány mondatos szövegeken túl azoknak a baromi egyszerű dolgoknak a funkcióját, amelyekkel dolgozik. Például hogy a házaspár és a bőröndökkel érkező ápolónő is az óramutató járásával ellentétes irányban menetel körbe-körbe, de már az előjátékban is így mozog a fiatal Maurice (Kollár Bálint) és a hercegnő és/vagy a fiatal feleség (Trill Helga). A bőrönd nagyon egyszerű jelkép: ’I have so much baggage’ – mondja az angol, de van ennek a frazémának kettős jelentésű magyar megfelelője is: ’viseli az élet terheit’, vagyis sok problémával, nehézséggel, traumával küzd; a ’teli bőrönddel ment el’ kifejezés pedig azt jelenti, hogy túl korán távozott az élők sorából, sok mindent alkothatott volna még. A monokróm fehér színpad, a két öreg fehér jelmeze és az úgyszintén fehér díszlet jelentése is kettős: egyrészt az élet végére utal, arra, hogy minden, ami egykor színes volt, kifakult, elvesztette a színét, másrészt arra is utalhat, hogy soha nem volt semmi szín e házaspár életében: nem véletlen, hogy a fiuk gyerekkorára utaló szánkó és bicikli úgyszintén fehér. Az is eszembe jut erről, hogy manapság nagyon reklámozzák azokat a 3D-s nyomtatókkal készült „kreatív” társasjátékokat, amelyek kifestetlen makettekre emlékeztetnek. Ami előhívhat egy olyan újabb jelentést is, hogy ez az élet, ami a végéhez közeledik, még mindig befejezetlen, arra vár, hogy életteli színt kapjon. Van az előadásnak egyfajta multiszenzorális jellege is: a tér monokrómiája mellett az akusztika, a fogaskerekek monotóniájára emlékeztető trappolás ugyanazt a hatásmechanizmust erősíti. Bevallom, hogy én is, aki csak az előadás felvételét tudtam megnézni, a képernyő előtt egyszer csak bevonódtam ebbe az egységesen kezelt színpadi térbe.

SZÁSZ ZSOLT: Amikor egy-egy pillanatra megszűnik ez a metrizált „zajártalom”, a hirtelen beállt csendben minden emberi hang, kimondott szó, gesztus, érzelmi többlettel bíró plusz-jelentést vesz fel. Megképez egy olyan „szövegcsendet”, ami berántja a nézőt.

TRILL ZSOLT: Csak azért vágok közbe, mert idetartozik. Helga lányunk járt egy évet az MCC-be (a Mathias Corvinus Collegiumba), és a volt tanára, miután megnézte a második vagy harmadik előadást, arról beszélt, hogy ő majdnem megőrült az elején ettől a dobogástól. De – mint Helgának beszámolt róla – a végére teljesen világos lett a számára, miért kellett az elején ezzel a trappolással indítani.

SZÁSZ ZSOLT: Ami Helga szerepeltetését illeti, hozzánk, a dramaturgiára az a hír jutott el, hogy Attila a főpróba hetéig ellenállt annak, hogy mint elsőéves színinövendék fellépjen. Mit lehet erről tudni?

TRILL ZSOLT: Rizsakov is az utolsó percig gondolkodott ezen, valamint azon, hogy végül megtörténik-e és hogyan történik meg az a bizonyos találkozás. Ezért tette be a térbe a vetítővásznat, amelyen Helga és Kollár Dávid fekete-fehér képei váltogatták egymást, mintha a két öreg fiatalkori képmásai lennének. De néha bevágta a mi öregkori képeinket is, hogy a nézőben tudatosuljon a hasonlóság.

KOZMA ANDRÁS: A honlapon nekik nincs szerepnevük, ami szerintem azt szolgálja, hogy a titok az előadás végén is titok maradjon, és többféle értelmezést kaphasson.

L. SIMON LÁSZLÓ: A beszélgetés elején említettem, hogy számomra már az előadás felénél nyilvánvaló volt, hogy a végén a királynő valahogy meg fog jelenni, miközben tudtam, hogy ez képtelenség.

SZŰCS NELLI: A kérdés csak az volt, hogy ki lesz a királynő. Mert lehetett volna Katy, az ápolónő (Polyák Anita) is, mint az eredeti angol darabban.

KOZMA ANDRÁS: Annak a megoldásnak, amit Rizsakov választott, pontosan az a lényege, hogy nagyon sokféle olvasata lehet. Valaki gondolhatja azt is, hogy Maurice álmában jelent meg a királynő fiatal lányként, akibe beleszeretett. De amikor a legvégén megjelenik az ápolónő, ugyanabban a ruhában, amiben először volt, az egy újabb csavar. Mert lehet, hogy ez az egész, amit láttunk, meg sem történt valójában, csak Maurice képzeletében játszódott le. Rizsakov egy intuitív rendező, aki most is nagyon sok megoldást kipróbált. Elárulom, hogy még a főpróbán is más volt az előadás vége, másként jelent meg a királynő, mint magán a bemutatón. Rizsakov számára az, amit éppen rendez, mindig egy élő anyag. Nem zárom hát ki, hogy legközelebb esetleg megint egy újabb megoldással áll elő.

 

“The Only Question Was Who Would Be Queen.”
A Discussion of Viktor Ryzhakov’s Queen of My Heart

On 22 May 2026, the joint discussion series of the Hungarian Writers’ Association and the National Theatre featured Queen of My Heart, an English chamber play. Established in the autumn of 2023, the series is devoted to exploring the interrelated questions of Language – Theatre – the Renewal of Theatrical Language. The professional forum, now held under the title Identity and Actorhood, took place for the ninth time. The discussion was attended by the two leading actors of Viktor Ryzhakov’s production, Nelli Szűcs and Zsolt Trill; its dramaturge, András Kozma; the poet László L. Simon, artistic director of the BAB Gallery; and Róbert Smid, literary and cultural scholar, critic, and faculty member at the University of Theatre and Film Arts (SZFE). The discussion was moderated by Zsolt Szász, dramaturge at the National Theatre and Editor-in-Chief of Szcenárium. The discourse, not without critical remarks, primarily explored the multifaceted issue of the relationship between the written drama and its stage interpretation, also looking at several other productions, while remaining focused on the given performance throughout: In what ways were the plot structure, textual world, and genre of Nichola McAuliffe’s original play Maurice’s Jubilee transformed in this production, reinterpreted by the Russian director and realized with the leading actors of the National Theatre?

(2026. July 13.)