Mi a normális? – MITEM13 Krónika 14. Teatro di Napoli & Interno5, Nápoly, Olaszország: Pinokkió. Mi egy ember?

Napjainkban nagyon is sokat beszélünk a másság elfogadásáról, a szociális érzékenyítésről, a nehéz helyzetben lévő társadalmi csoportok elfogadásáról, de igazán őszinte, nem álságos és a lényeghez közelálló tevékenységet csak ritkán lehet megtapasztalni a témában. Davide Iodice rendező a MITEM programjában most látott előadással megmutatott egy olyan módot, ahogyan érdemes elgondolkodnunk ezekről a kérdésekről.

Az olasz rendező eddigi munkássága alapján is világos, hogy fokozott figyelemmel közelít a társadalmilag érzékeny témákhoz: színházi alkotóként dolgozott már börtönben, pszichiátrián, hajléktalanszállón. A Pinokkió. Mi egy ember? című produkciót először 2023-ban hozta létre, az előadás azóta sok helyen járt már, megfordult tavaly például a Velencei Biennálén is, és egy hosszabb turné egyik állomásaként jutott el Budapestre. Davide Iodice munkája ugyanakkor nem egy egyszeri előadás elkészítésére irányult, a most látott produktum egy folyamat része, egy olyan folyamaté, amelyben évek óta dolgozik együtt úgynevezett neurodivergens vagy hátrányos helyzetű fiatalokkal.

Davide Iodice az előadás közönségtalálkozóján – fia révén megtapasztalt – személyes érintettségéről is beszámolt, ugyanakkor kijelentette, ez a művészeti tevékenysége semmiképpen nem terápiás célokat szolgál. Inkább úgy kell erre tekinteni, mint egyfajta műhelymunkára vagy laboratóriumra, amelyben speciális helyzetű résztvevőkkel alkot közösen. Az általa alapított Scuola Elementare del Teatro jelenti a szakmai hátteret az olyan inkluzív előadásokhoz, mint a Pinokkió. Ebben a projektben és az előadásban Asperger-szindrómás, Down-szindrómás, különböző spektrumú autizmussal küzdők, mozgásukban korlátozottak vagy más hátrányos helyzetben lévők vesznek részt, olyan hozzájuk tartozó segítőkkel (szülők, testvérek), akiknek köszönhetően gyakorlatilag és átvitt értelemben egyaránt áthidalhatóvá válnak a szakadékok a speciális helyzetűek és a társadalom elfogadott tagjai között.

Iodice bevallott célja a projekttel, hogy ezek a sérült és ép fiatalok olyan alkotómunkát végezzenek, amelynek segítségével a művészeten keresztül tudják újradefiniálni önmagukat és a társadalom által rájuk kényszerített címkék helyett saját, alkotói identitást építsenek fel. Nagy hangsúlyt fektet a közösségi munkára is: a szülőkkel, gondozókkal hivatásos művészekkel dolgoznak együtt, és a próbafolyamat során a saját reflexióikból, élményeikből építik fel az előadást.

Ha valaki azt gondolná, hogy „szép-szép”, de ebből nem lehet érvényes színházi produktumot létrehozni, nagyot téved: lehet. Davide Iodice munkájának a különleges értékét éppen ez adja, hogy képes olyan előadást kiállítani a sérült fiatalok közreműködésével, ami nem „ahhoz képest”, hanem „saját jogán” nézhető, szerethető és esztétikailag is helytálló. Ahogy méltatói ki is emelik: nem csupán beszél erről a témáról, hanem a szemléletet változtatja meg, a néző viszonyulását rendezi át, nem pedig valamiféle politikailag korrekt megszólalást generál.

Az előadásban Pinokkió egy metafora, a társadalmi „nem megfelelőség” kifejeződése, a bábu alakját a játszók szimbolikus testvérként kezelik. Az alkotó nyíltan rákérdez a divergenciára, ahogy a címben, úgy az előadásban is: mi az ember? Mit jelent a normalitás? Mi a normális, az elfogadható? A nézőtéren ülők elgondolkodhatnak azon, vajon a mindannyiunkban meglévő, ilyen-olyan-amolyan tulajdonságok beleférnek-e a normalitásként meghatározott értékrendbe, vagy sem, s hol húzódik a határa annak, amit már „nem normálisként” definiálunk? Mindezt úgy tehetjük meg közönségként, hogy közben egy valóságosan szép produkciót láthatunk, gyönyörű színpadképekkel, elgondolkodtató jelképhasználattal, játékos, néhol humoros pillanatokkal. A maga keresztjét cipelő Tücsök, a szereplők Pinokkió-orral való „felszerelése”, az élőszereplős marionettjáték Pulcinella szerelméről – mind megkapó teátrális pillanatok, amelyekben teljesen lényegtelenné válik, hogy a szereplőknek milyen „problémáik” vannak. A rendező ráadásul nagyon finoman és érzékenyen törekedett arra, hogy ne is vegyük észre a nehézségekkel való küzdelmet, például, akit mozgásban kell segíteni, észrevétlenül kap határozott támaszt, kíséretet a színpadon. Mindezek eredményeként születik meg a szemünk előtt egy megható és elgondolkoztató színházi előadás, amely valóban és mélyen átélhető módon az emberi sokszínűséget érezteti velünk.

Ungvári Judit

(2026. május 11.)