MITEM13 krónika
A gondolkodás bátorsága – talán ez jellemzi leginkább Jan Fabre behatárolhatatlan műfajú, összművészeti színházi munkáit. Ezúttal sem hazudtolta meg magát a világhírű belga alkotó, állandó munkatársával, Stella Höttlerrel közösen létrehozott performansza olyan világtrendre nézett rá kritikus szemmel, amit manapság nem illik bírálni.
Az elhallgatás kultúrájának ellentmondásait „törli a képünkbe” Jan Fabre és Stella Höttler előadása, amely a belga alkotó eddigi munkáihoz hasonló módon egyszerre filozofikus, érzéki és még morális tartalmakat is közvetítő produktum. Akik látták a korábbi években a MITEM-en megfordult előadásait, biztosan emlékeznek a Resurrexit Cassandra című munkájára, talán leginkább ahhoz lehet hasonlítani a most látott Sajnálom előadását. Ebben leginkább azt a kérdést feszegeti, vajon érdemes-e mindenről hallgatunk, csak mert az úgymond mások érzékenységét sértheti? Bocsánatot kell-e kérnünk azért, mert megélünk, kimondunk olyan dolgokat, amelyekről nem illik beszélni? Általánosságban kilúgozhatjuk-e az életünket csak azért, mert másnak más a véleménye? Fabre előadása egy sor ilyen elméleti kérdéssel szembesít, miközben a tőle megszokott „provokatív” egyszerűséget, a fizikai test kultuszát, s a rá jellemző finom iróniát is megkapjuk a röpke egyórás produkcióban.
Az olasz nyelvű, szabadversszerű gondolatfutam az előadó testrészeinek számbavételén alapul, a felsorolásban a hajtól a talpáig minden testrészt érintve, beleértve az intim részeket is. A szöveg visszatérő refrénje, a sajnálom folyamatosan megtorpanásra készteti a nézőt, s ezek a megakadások húzzák alá ritmikailag is azt a gondolatmenetet, amit az előadás egésze sugall. A testi szféra a produkció képi világában is megjelenik, ám ebben a legkevésbé sem a provokatív jelleg a meghatározó, sokkal inkább olyan, mintha egy élő szobor hirdetné a szépség kultuszát. Az előadás legprovokatívabb eleme a szöveg: például, amikor azt kiabálja az arcunkba Stella Höttler, hogy „heteroszexuális vagyok!”, majd ezért is elnézést kér. Manapság kicsit túlhasználjuk az összművészeti jelzőt, de itt abszolút helytálló. Fabre színházi munkáiban minden az átadásra szánt gondolat része, a szöveg, a képek, a mozdulatok, a zene, a színészek teste, s mindez együtt gyakorol a nézőre elementáris hatást. Jan Fabre, azt lehet mondani, egy igazi bátor szabadgondolkodó.
A belga alkotó a közönségtalálkozón nagyrészt éppen a szabadságról beszélt. „Én gyakorlatilag egy művészi bűnőző vagy egy bűnőző művész vagyok.” – mondta, hozzátéve, hogy ezt szó szerint is érti, hiszen jó néhányszor letartóztatta már a rendőrség. Először 1978-ban Antwerpenben, mert egy előadáson pénzt égetett, majd többször az Egyesült Álmokban is. Pár éve Belgiumban ítélték el, mert azt nyilatkozta egy lányról, hogy úgy táncol, mint egy „fej nélküli csirke”, vagyis, hogy nem figyel oda – sorolta a különböző példákat Jan Fabre. A művész elmondta azt is, magának az előadásnak az ötlete Budapesten született meg, a Resurrexit Cassandra produkciója közben tapasztalt reakciók késztették arra, hogy megfogalmazza, igenis fontos örökség a klasszikus szépség tisztelete, nagyon sok utalás is van az előadásban a klasszikus szépségre, az első pillantásra, az első benyomásra és azokra a klasszikus képzőművészekre, akiket gyakorlatilag eltöröltek, akikre már nem igazán illik hivatkozni, mint például az általa nagyon szeretett flamand művészek: Rops, Rubens vagy Magritte. Egy olyan szépségre utalnak vissza az előadásban, amely már nem számít fősodornak – mondta a belga alkotó.
Jan Fabre arról is beszélt, mennyire fontosnak tartja a művészi szabadságot, a szuverenitást, amelyért szerinte a művésznek mindig küzdenie kell. Független alkotónak tartja magát, ezért is dolgozik a saját társulatával immár 40 éve. Nagyon büszke arra, hogy ezt a függetlenséget máig meg tudta őrizni, soha nem kapcsolódott semmiféle irányzathoz. „Belgiumban ez nem szokványos, bármiféle társulat vagy művész mögött van valaki, szocialisták, katolikusok, liberálisok, a jobboldal, a baloldal, ezt mindig elutasítottam, és mindig is azt tartottam fontosabbnak, hogy szabad maradjak.” – fogalmazott Jan Fabre.
A közönségtalálkozó végén a művészi szabadság kérdésével kapcsolatban egy hozzászóló arról beszélt, nagyon meghatotta, amit Jan Fabre a szabadságról és a megtapasztalt politikai inkorrektségről mondott, ám számára érdekes, hogy minderről a Nemzeti Színházban beszél. Arra kérte a belga művészt, reflektáljon arra a korábbi javaslatára, amit a Vér vagyok próbája idején tett neki, hogy esetleg a Nemzeti Színháznak az „ideológiai, vagy valamelyes szűkebb nézőpontjától” eltávolodva is tájékozódjon a magyar színházi viszonyokról. Erre válaszolva Jan Fabre kifejtette: tájékozott a magyar viszonyokat illetően, de a Nemzeti Színházban soha nem érzett semmiféle kétértelműséget, és mindig úgy érezte, hogy itt hű tud lenni önmagához. Megköszönte Vidnyánszky Attilának azt, hogy milyen nyitottsággal fogadta, a MITEM-en és a Vér vagyok rendezése közben is, és hozzátette, ezt a nyitottságot jelzi az is, milyen nemzetközi eladásokat hoz el a nemzetközi találkozóra. „Vannak olyanok, akik a „politikai korrektség” alapján Berlinből nem jönnek el ide. Én belgaként a saját országomban sem adhatok elő, pedig az lenne a célom, hogy különböző helyzetekben, különböző országokban előadhassam az előadásaimat és hallathassam a hangomat.” – mondta a belga alkotó. Jan Fabre megfogalmazta azt is, egy fantasztikus, nagyon emberi, nagyon humánus fogadatást tapasztalt meg a Nemzeti Színház részéről, és nagyra értékeli Vidnyánszky Attila művészi és emberi kvalitásait.
Ungvári Judit
(2026. április 28.)
