Elérhetetlen álmaink – MITEM13 Krónika 3. Liberty Színház, Tbiliszi, Georgia: Sztalker

Elgondolkodtató és erős hatású színpadi adaptációt készített Avtandil Varszimasvili minden idők egyik legnagyobb filmtörténeti remekműve, az Andrej Tarkovszkij rendezte Sztalker alapján. A grúz rendezőt korábbi munkáiból már jól ismerheti a MITEM közönsége, és a Nemzeti Színházban is rendezett már sikeres előadásokat.

Furcsa játék egy film, ráadásul egy egészen sajátos vizuális világú művészfilm nyomán készíteni érvényes színpadi változatot, ám bátran kijelenthető, hogy Avtandil Varszimasvilinek ez is sikerült. A grúz alkotó pár éve mutatkozott be a MITEM programjában, először a Színházi Olimpián láthattuk két rendezését, a III. Richárdot és az Othellót, mindkettőt igen szép sikerrel mutatták be a fesztiválon. Ennek hatására vendégrendezőként is lehetőséget kapott a Nemzeti Színházban, először A kaukázusi krétakört, majd A revizort is színpadra állította 2023-ban. Ezek mellett láthattuk még a nemzetközi találkozókon Gogol- és Bunyin-feldolgozásait, A köpönyeget és A szerelem sétányait, illetve A lovakat lelövik, ugye? című, szintén filmadaptációt. Az idáig látottakból az tűnik ki, hogy Avtandil Varszimasvili plasztikus, erős jeleket használó, vizuálisan gazdag, érzelemdús és mélyen teátrális színpadi világokat teremt, amelyekben a szenvedély és a líraiság is éppúgy jelen van, mint a groteszkség és a humor.

Sztalker-adaptációja is ilyen. Nem reprodukálni akarja a Tarkovszkij-film miliőjét (nem is lehetne), hanem annak témájára készít saját kortárs olvasatot. Tudvalevő, hogy már maga a Sztalker-film is jócskán elrugaszkodott alapanyagától, a Sztrugackij-fivérek Piknik az árokparton című sci-fijétől, s annak csupán bizonyos fő motívumait megtartva, egy sokkal tágabb dimenzióba helyezte a történet fókuszát. Ebben a dimenzióban elsősorban a transzcendencia és az ember kapcsolatát vizsgálva. Tarkovszkij mozgóképes víziója azonban szubtilis: filozofikus, poétikus, elvont. Varszimasvili viszont jóval konkrétabb történetet kreál, „testet ad” a figuráknak, feltölti a párbeszédeket a ma emberének érvényes mondataival. És miközben nagyon is tapinthatóvá teszi számunkra a színpadi történéseket az előadásban, valahogy mégis meg tudja tartani a feldolgozott mű (jelesül itt a film) filozofikusságát, sőt, a spirituális szálat is, az emberi létezés több alapkérdése, a boldogságkeresés, a hit, az égi-földi dimenzióváltás ugyanúgy hangsúlyos szerepet kap a színpadi változatban, mint elődjében, csak valahogy nagyon ügyesen átfordítva a teátrálisan élvezhető formába.

Mindez a szövegben is megjelenik. Abban a jelenetben például, amikor az Író és a Professzor először találkozik, és az Író azt fejtegeti, hogy a tudomány miért jobb, mint az ő munkája, ebben a változatban a következőképpen beszél: „Maguknak tudósoknak boldogabb életük van a művészeknél. – Miért? – Mert a tudományban semmi sem változik, ott törvények vannak. Arkhimédész törvénye például már Krisztus előtt 300-ban is törvény volt, ahogy most is az, és örökké az is marad. Minden folyadékba merített testre felhajtóerő hat, és ez mindig is így lesz. A művészetben viszont nincsenek ilyen törvények. A művészetben minden a PR-on múlik. Ma még népszerű vagyok, ma még divatos, amit írok, akik olvassák a regényeimet, elismerően sóhajtanak: milyen menő, micsoda stílus, micsoda forma, de eltelik száz év, jön valami gazember, és amikor azt mondja, minden, amit írtam ostoba fércmű, hinni fognak neki. És a könyveim a szemétben végzik.” De a művész panasza több ponton is a mai világra reflektál: „Ha hűséges vagy, azt gondolják megőrültél. Ha elkap a révület, ha csodás és hősies tetteket vinnél véghez, nevetségessé válsz a többiek szemében. Nem, tiszta sor, nekem évszázadokkal ezelőtt kellett volna születnem, Shakespeare és Cervantes idejében szívesen elborozgattam volna. Az élet akkoriban még érdekes volt, még ismerték az igaz szerelmet, halálos párbajokat vívtak a nevében, és Isten is jelen volt még minden templomban.” Varszimasvili változatában nagyon is konkrétan értelmezhető, éppen ezért a néző számára is átélhető dilemmákat látunk.

Az előadás színpadképe egyszerű, kevés hangulati effektussal dolgozik, nagyban alapoz a fények erejére, a díszlet némi „hommage”-jelleget is tartalmaz, hiszen a film egyik ikonikus képére hajazva, felfújható műanyagból készült buckák jelennek meg a színpadon. Ugyanakkor tág teret ad a színészeknek, akik nagyon is plasztikus figurákat hoznak: a Sztalkert játszó Sako Mirianasvili Dosztojevszkij éteri alakjait juttatja eszünkbe, mintha csak a Karamazov testvérek Aljosája elegyedne Miskin herceggel A félkegyelműből. Az Író szerepében Dzsaba Kiladze (akit láthattunk már A lovakat lelövik, ugye? főszerepében is) remekel, a Professzort alakító Goga Barbakadze „őrült tudósa” is rendkívül eltalált, életszerű figura (egyébként őt Othellóként láthattuk korábban).

Ami a továbbgondolandókat illeti, a rendező arról beszélt a közönségtalálkozón, az ő olvasatában a legfontosabb kérdés az volt, vajon az emberiség felkészült-e arra, hogy szembesüljön a saját vágyaival, álmaival? A titokzatos Zóna, amely hozzásegít minket az álmok megvalósulásához, vajon jó időben érkezett? A darabban úgy fogalmaz, hogy ez olyan, mintha a televíziót a barlanglakó ősemberek találták volna fel, akik a nagy, üres képernyőn csak a saját szőrös fejüket látnák benne. Ez a gondolatmenet a filmben nincs meg, az előadás alkotói viszont egyértelműen megfogalmazzák, hogy a szerelem és a remény a legfontosabbak számunkra. „Talán nem jött még el az ideje, hogy megtanuljuk használni a Zónát, de hiszek benne, hogy el fog jönni. A politika esztelensége ellenére az élet szép. A történelem a tanúnk rá, hogy az ember bármit túlél, kivéve a reménytelenséget. Reménynek mindig kell maradnia.” Ugyanígy fontos az előadás zárómondata: „Aliis lucens, uror.” – „Magam elégetve leszek másoknak a fény.” Ráadásul ez a mondat talán eszünkbe idézi a híres Rembrandt-festményt is Tulp doktorról, ami megintcsak egy új gondolati teret nyit meg testről és lélekről, horizontról és vertikalitásról. Ezeket tovább lehet vinni nézőként is a grúz előadásból, s feltehetjük magunknak személyesen is a kérdést: vajon tudjuk-e, hogy miről álmodunk?

Ungvári Judit

(2026. április 22.)