Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
Vissza a hírekhez

Bodrogi 85

Minden szerepemben az embert keresem

Beszélgetés Bodrogi Gyulával szerződésekről, szerepkörökről, széklábakról

Bodrogi Gyulával 85. születésnapja alkalmából beszélgethetnénk eddigi szerepeiről, de csak a felsorolás is kötetnyi lenne. Kiválaszthatnánk ezek közül a legkedvesebbeket, de azt mondja, mindegyiket – pontosabban majdnem mindegyiket – szerette. Végül csak bevallja, van azért ezek között egy, amelyik különösen közel áll a szívéhez... 

Születésnapi meglepetésként hoztam egy újságcikket. A címe: „Csak öt tagnak mondtak fel a Nemzeti Színháznál”

– Micsoda?!

Olvasom: „Szombaton küldték szét azokat a leveleket, amelyekben értesítik a Nemzeti Színház tagjait, hogy milyen feltételek mellett szerződtetik őket a jövő szezonra… Két hölgynek és három férfinak mondtak föl s ezt az öt felmondó levelet is nehéz szívvel küldte el az igazgató, mert sajnálja a tagokat elküldeni. A felmondások állítólag nem véglegesek s ilyen értelmű értesítést kapott a hírek szerint Cselényi József, Hosszú Zoltán, dr. Turányi Alajos, Bacsányi Paula és Vándory Margit.”

– Nem értem… Még a nevek sem ismerősek. Mi ez?

Ez a meglepetés! Segítek egy kicsit: Márkus László után, de még Németh Antal előtt akkor éppen Vojnovich Géza volt a Nemzeti Színház igaz­gatója.

– Csak nem 1934-ben?!

De bizony! A Magyarság című napilap 1934. április 15-i számából idéztem. Akkor még vasárnap is megjelentek az újságok…

– Tényleg! A vasárnapi lapszám. Nem is tudtam, hogy vasárnap születtem. Most legalább már értem, miért volt otthon aznap az édesapám. Úgy mesélték, hogy ő éppen aludt, nyilván lepihent ebéd után, amikor mentek neki szólni: megszületett a fia. Mire ő azt mondta: neki csak lányai lehetnek! Állítólag akkor hitte el, hogy a két nővérem után fia született, amikor kicsomagoltak a pelenkából…

Akkor még senki sem gondolhatta, hogy „e fiúból pap lesz”, Thália papja. Tényleg, megvan már a szerződése a következő szezonra?

– Megtörtént a beszélgetés az igazgatóval. Alá is írtam a szerződést.

Mit írt alá? Milyen szerepekben láthatjuk.

– Azt majd meglátjuk. Nekem soha nem voltak különösebb igényeim, azt a szerepet igyekszem becsülettel, a lehető legjobban megcsinálni, amit éppen rám osztanak.

Soha semmit nem utasított vissza?

– Leginkább csak elfogadtam, amit kaptam. Egyetlen visszautasítás jut most az eszembe. Valami filmszerepre hívtak volna, de megmondta a rendező, hogy kínzások is lesz benne. Kérdezte, hogy így vállalom-e?  Nem vállaltam.

Szó nélkül minden elfogad?

– A próbákon most is szólok, ha valami kifogásom van. Fiatalként nyilván kritikusabb voltam, de nem adtam vissza szerepet. Az igaz, hogy volt, amit elvették tőlem. Százezer évvel ezelőtt történt. Nagyon jól indult a pályám. A főiskola után, a József Attila Színházban hamar megkedvelt a közönség. Aztán – gondolom, pedagógiai okokból – kaptam egy nagyon kis szerepet. Nehogy elbízzam magam! Honvágy – ez volt a színdarab címe, egy fogolytáborban játszódott, ahol a rabokat nyilván gyötörte a honvágy. Komoly téma ez, de nem volt jól felépítve a történet, nagyon gyenge volt az egész. Nekem azt kellett mondanom: „Aki itt marad, az megnősülhet.” Kész! Ennyi volt a szerepem. Ez nagyon fájt nekem. De a többiek is unták az egészet. Ez is valami kötelező feladat lehetett. Talán a harmadik előadásnál tartottunk, amikor én egy kicsit módosítottam a megjelenésemen. A szibériai hideg miatt a fejemen usanka, egy barna sállal teljesen be van bugyolálva az arcom. De a bajuszt nem az orrom alá, hanem a sálra ragasztottam. Így léptem be abba a helyiségbe, ahol Egri Pista bácsi, az egyik fogoly éppen haldokolt, és megszólaltam: „Aki itt marad, megnősülhet”. Rettenetes, botrányos nevetés tört ki az egész színházban. Azt hittem, hogy a nézők nem fogják meglátni a barna sálon a barna bajuszt, de tévedtem. Többet nem játszhattam ezt a szerepet. Fodor Imre direktor kivett ebből a darabból.

Később sem csak főszerepeket kapott!

– Persze, hogy nem csak főszerepeket játszottam. Sorra kaptam a kisembereket, az elesetteket is, meg a nagyembereket is. Az egyik este király vagyok, holnap szultán, máskor meg udvari bohóc.

A színházi szerződtetést nem csak színészként élte meg. A Vidám Színpad igazgatójaként döntenie kellett a társulat tagjairól…

– Az egy érdekes helyzet volt. Amikor igazgató lettem, öt embert mindenképpen vittem magammal, akikkel korábban is együtt dolgoztam, és tudtam, mire képesek, milyen tehetségesek. Így viszont már sokan lettünk volna a Vidám Színpadon. Nem tudtam mindenkivel szerződést kötni. Azt mondtam, akiknek nem ismerem a korábbi színészi munkáját, azok közül küldök el embereket. Elnézést kértem mindenkitől, mert lehet, hogy olyan művésszel sem szerződök, aki egyébként nagyon tehetséges.

Miről lehet felismerni a tehetséget?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Nincs biztos tipp a tehetség felismerésére. Úgy érzem, akiket régebbről ismerünk, azokkal kicsit elfogultabbak vagyunk. Aztán előfordulhat, hogy valaki a civil életben zárkózott, távolságtartó, egyáltalán nem rokonszenves, viszont a színpadon zseniális.

De ez csak a szerződés után, a próbán derül ki…

– Még a próbán sem lehetünk biztosak abban, hogy jól döntöttünk. A színház csak a közönséggel együtt működik. A színésznek nemcsak a partnerével kell beszélgetnie, de valamiképpen be kell vonnia ebbe a kommunikációba a nézőket is. Az persze elődleges, hogy a játszó személyek figyeljenek, reagáljanak egymásra. Gellért Endre a főiskolán mindig azt mondta nekünk: „Halld meg, mit mond a másik!” De ezt értenie kell a nézőnek is, ha nem tudunk valamiképpen hatni a közönségre, akkor semmit nem ér az egész. A közönség pontosan reagál mindenre, hibátlan az arányérzéke, az értékítélete. Azt szoktam mondani, külön-külön talán minden ember lehet olyan hülye, mint én vagyok, de együtt a közönség zseniális. Én azt szeretem, ha a közönség sír vagy nevet, ha érzem az emberek jelenlétét, akkor viszont zavarban vagyok, ha nem reagálnak. Lehet persze, hogy csak gondolkodnak az emberek, de az is lehet, hogy unják az egészet. Mindig minden színházi előadás a közönségnek készül. Igaz, eljutottunk oda is, hogy az egyik rendező a másiknak rendez, a kollégának akar üzenni. Ebből persze születhet nagyon jó előadás, de az is lehet, hogy csapnivaló lesz. Csak akkor sikerülhet egy előadás, ha nem feledkezünk meg az eredeti szándékról, arról, hogy a közönséghez kell szólnunk.

Ennyit a szerződtetésről. Keressünk valami jó darabot! Inkább vígjátékot választana, vagy lehet tragédia is!

– Teljesen mindegy. Bármilyen műfajú előadás jó lehet. Legfeljebb akkor lennék kicsit ideges, ha azt mondaná: kísérleti előadás. Mert mi van, ha nem sikerül a kísérlet?! Az addig még rendben is van, ha a próbán kísérletezünk, de az előadásra nem kísérleti pénzzel veszi a jegyet a néző. Sikeres lehet a legvéresebb tragédia is, és lehetnek elgondolkodtató helyzetek, komoly emberi kérdések a vígjátékokban is.

Annak idején, hogy bírta a kötelező feladatokat? A szovjet darabokat?

– Nem voltak azok a színdarabok feltétlenül rosszak, és néha egy közhelyes alapanyagból is remek előadás született. Én még emlékszem, milyen sikerünk volt például egy-egy Rozov-darabbal. Vagy például fergeteges komédia volt egy szintén szovjet szerzőpárostól a Ma éjjel megnősülök! Sokszor elmondtam már, hogy szerintem csak a néző választ a műfajok között. A színész szerepet kap, és azt kell eljátszania, mindegy, hogy egy tragédiában vagy egy komédiában. Soha nem válogattam a műfajok között. Bármi jöhet! A meséktől kezdve a politikai kabaréig – minden! Persze a személyeskedéseket, a durvaságokat, a közönségességet a kabaréban sem bírom, de az áthallások, a finom utalások szórakoztatnak.

De az operett mintha kimaradt volna...

– A Fővárosi Operettszínházban voltam Mágnás Miska is. Igaz, csak vendégként…

Csak azért kérdezem, mert néptáncosból lett színész, és számtalan komikus szerepet játszott, mégsem lett táncos-komikus!

– Ez igaz. Valahogy nem találtak meg a tipikus táncos-komikus szerepek. A színházat sem én választottam, eredetileg matematika-fizika szakos tanárnak készültem, aztán a színészi feladatok szólítottak meg. Nagyon sok komédiában játszottam, zenés darabokban is énekeltem, táncoltam, de rám leginkább – ha már szerepkört keresünk – a naturbursch illene. Minden szerepemben az embert keresem. Ha ez az ember vagy az általa megélt helyzet nevetésre ingerel, akkor nevessenek rajta, ha tragikus, akkor sírjanak. De az tévútra visz, ha valaki a vígjátékot „vígjátékosan” játssza, vagy a tragédiában „tragikusan” szavalja a szövegét.

Most az Ady-évfordulóra készült internetes sorozatban láttam, ahogy az Elbocsátó szép üzenetet előadja. Erről jutott eszembe: miért nem hallottuk gyakrabban verset mondani?

– Ez kínos kérdés! Szörnyű élményem van a versmondással kapcsolatban. Negyedéves főiskolás voltam, amikor a Zeneakadémián valami ünnepségen kellett elmondanom Tóth Árpádtól Az új isten című költeményt. Becsülettel felkészültem, időben megérkeztem, aztán amikor szólítottak, kiálltam a közönség elé, bemondtam a szerzőt, a címet és elkezdtem: „Új isten szól hozzátok emberek! Nem templomok setét hajóin úszó…” Eddig jutottam. Itt teljesen leblokkoltam. De ahelyett, hogy meghajoltam volna, és az elnézéskérés után elhagytam volna a színpadot, folytattam. Amíg el nem jutottam az utolsó sorig, mert az már szembe jutott, mindent mondtam a világ tetejéről származó helyzetektől az emberi nagyságon és a világforradalmakon át az épeszű lények békeszeretetéig. Végül „… a magad képére gyúrj át minket!” után, amilyen gyorsan tudtam, elhagytam a színpadot, bemenekültem az öltözőbe. Magamra zártam az ajtót, mert azt hittem, meg fognak verni. De a közönség tapsolt. Ma már tudom, nem lett volna szabad halandzsáznom. Fogalmam sincs, mi történt velem. Talán a környezettől illetődtem meg. Szokatlan volt a Zeneakadémia eleganciája, a méltósága. Azóta komoly gátlás van bennem a versmondással kapcsolatban, legfeljebb felolvasásra vállalkozom. Egyébként a zeneakadémiai fellépésem után találkoztam a főiskola könyvtárosával, aki gratulált, de megjegyezte, hogy mintha ott a harmadik sornál tévesztettem volna…

Gyermekkorában, az iskolai ünnepségeken, gondolom, mondott verseket.

– Nagyon gyakran szerepeltem. Verset is mondtam. Semmi gondot nem jelentett nekem sem a szövegtanulás, sem a nyilvános szereplés. Emlékszem, a háború után, amikor az első választások idején minden párt valamilyen ajándékkal, leginkább élelmiszer-adománnyal próbálta megnyerni az embereket, akkor az én drága nagyanyám végigházalta velem, a tízéves gyerekkel Érdligeten az összes pártot. Mindenütt elmondtam szépen Ady Endrétől a Proletár fiú versét, aztán megdicsértek és a nagyanyám átvette a gázsit. Vittük haza a lisztet, a cukrot, bármit, amit éppen adtak. Azt már nem tudom, melyik pártra szavazott a nagyanyám, vagy elment-e egyáltalán szavazni, de tudott ebédet adni a családnak.

Korabeli lapokból tudom, hogy aznap délután, amikor Ön megszületett, Az ember tragédiáját adták a Nemzeti Színházban.

– Beugorhattam volna!

Ismerőst is talált volna. Már abban a rendezésben is játszott Major Tamás!

– Az bizony lehetséges! Akkor ő már 20-24 éves volt. De 21 évesen, főiskolásként már én is szerepeltem a Nemzeti Színházban, a felújított Tragédiában. Akkor Major már rendezett is, és Lucifert játszotta az egyik szereposztásban. Ádám Básti Lajos volt, Éva Lukács Margit, a másik szereposztásban Bessenyei Ferenc, Szörényi Éva, Ungvári László. De ott volt Sinkovits Imre, Raksányi Gellért… Nagyszerű művészekkel találkozhattam. Mivel előtte sokáig nem játszhatták a Tragédiát, ez az újrarendezés jelentős esemény volt. Mi abban már főiskolásként statisztáltunk. Major nemcsak a szerepe szerint volt Lucifer, néha azon kívül is ördögi gesztusai voltak. Szerette röhögtetni a főiskolásokat. Egyszer elhatároztam, hogy mondjon bármit, nem fogok röhögni. Ma is pontosan emlékszem: a bizánci képben mint szerzetes álltam mellette. Szegény Tompa Pufi bácsi, a pátriárka a gonosz hitűek ellen szónokolt, de beszéd közben kénytelen volt igazgatni a protézisét, ráadásul emiatt időnként kicsurrant a nyála is. Mire Major – mint maga Lucifer – felém fordult, és halkan megjegyezte: „Ez majdnem itthagyta a fogát!” Abban a helyzetben ez kegyetlen poén volt, de én nem nevettem. Meg tudtam őrizni a komolyságomat, mire ő a képembe húzta a tonzúrás parókámat. Ott álltam a középkori hitviták idején kopasz fejtetővel az orromon… Ő is nagyon tudott viccelni! Mi tagadás, tőlem sem állt távol egy kis huncutkodás…

Ezzel a kis huncutkodással magyarázható a tizenhét főiskolai fegyelmi büntetése?

– Csak tizenhat fegyelmi büntetésem volt! A tizenhetedik fegyelmi tárgyalással visszavettek a főiskolára. A szüleimnek nem mertem megmondani, hogy kidobtak. Minden reggel elmentem otthonról, úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Egyik nap, amikor ott ültem az Erzsike presszóban, a főiskola közelében, bejött Básti Lajos, akinek aznap órája volt velünk. Amikor meglátott, megkérdezte: „Te miért nem vagy az osztályban?!” Mondtam, hogy kirúgtak. „Mi az, hogy kirúgtak!” Szörnyen dühös lett, és elintézte, hogy legyen egy új fegyelmi tárgyalás, ahol már felmentettek. Így rövid időn belül újra főiskolás lettem…

Mi lehetett az oka ennek a sok fegyelminek? A politikai helyzet? Az „ötvenes évek szűk levegője”?

– Az igaz, hogy Garas Dezsővel mi oszlattuk fel a főiskolai DISZ-t, ez volt a KISZ elődje. De nem akartunk mi politizálni. Azt hiszem, csak azt gondoltuk, hogy nincs szükségünk semmilyen szervezetre, hiszen éjjel-nappal együtt vagyunk. Egyébként már én is sokat gondolkodtam azon, hogy miért lehetett ilyen sok fegyelmim. Arra jutottam, hogy mivel én soha nem készültem színésznek, így akartam utolérni a többieket. Az évfolyamtársak, akik gyerekkoruktól állandóan produkálták magukat, már tudták kezelni az exhibicionizmusukat. Én viszont kissé megkésve – de mindenáron – fel akartam hívni magamra a figyelmet.

Végzett színészként fegyelmi nélkül is fegyelmezettebb lett?

– Azt nem mondanám, hogy a végzettséggel együtt mindjárt meg is komolyodtam. De inkább csak kisebb stiklijeim voltak. Vigyázni kell az ilyesmivel, mert egyetlen baki miatt tönkre mehet az előadás, és a poénkodásnak is komolyabb tétje lehet. Jut eszembe például a ­Merénylet. Az is egy kötelező feladat volt, a Lenin ellen elkövetett merényletről szólt. Azzal aztán nagyon vigyázni kellett! Ott nem lehetett röhögni. Senki nem mert volna direkt poénkodni. Ennek ellenére volt olyan előadásunk, amikor minden baki megtörtént, ami csak létezik.

A mostani Nemzeti Színház megnyitásakor a Tragédiában bábjátékos volt és Michelangelo, aki a falanszterben széklábakat farag. Saját pályája során faragott már széklábakat?

– Soha! Szerencsére soha nem éreztem tehernek vagy unalmasnak a színészmesterséget. Mindig igyekeztem úgy megoldani a legkisebb feladatot is, hogy az rendben legyen.

Nem untatja, ha estéről estére ugyanazt a szerepet kell eljátszania?

– Ugyan már! Nincs két egyforma előadás. Minden este más, a közönség is változik, mi sem vagyunk mindig ugyanolyan formában.

A Tragédia bábjátékosaként azt mondja: „Én a komédiát lejátsztam, mulattattam, de nem mulattam!”

– Ezt csak a bábjátékos mondja! Én szerencsére miközben másokat mulattattam, magam is mulattam, vagy legalábbis jól éreztem magam. Minden alkalommal, mielőtt színpadra lépek, azért fohászkodom, és ezt el is mondom magamban: Istenem, add, hogy jól érezzem magam.

Ha a születésnapja alkalmából kapna egy lehetőséget a jutalomjátékra, mit kérne?

– Ma már nincsenek jutalomjátékok. Régi szokás volt az, amikor egy-egy színész „jutalomként” megkapta az aznapi bevételt. Tudom, személyre szabottan is műsorra tűztek – színészi jutalomként – egy-egy darabot. De én soha nem kértem semmit.

Csak azt mondja meg, mi lenne az, amit újra játszana.

– A Szomorú vasárnap. Seress Rezső története, ahogy azt Müller Péter megírta, Sándor Pál a Vidám Színpadon megrendezte. Voith Ági volt Helénke, Seress Rezső felesége, Horváth Gyula pedig a pincér. Amikor azt játszottuk, minden alkalommal éreztem, hogy velünk lélegzik a közönség. Egyik este az előadás után várt rám egy idősebb hölgy, és azt mondta: haragszik rám, mert megríkattam. Nyilván a daloknak is jelentős szerepe volt abban, hogy minden ember ráismert ezekben olyan érzésekre, emlékekre, amilyeneket maga is megélt. Az egy különleges alkalom, amikor mindannyiunkról, rólunk és nekünk szól egy előadás.

 

Filip Gabriella

| fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2019. április 15.)