Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. július 20. - Illés Napja

Portré

Páros portré

A közönségnek is jár a taps

Szűcs Nelli és Bodrogi Gyula mesél

Miért nem lett esztrádsztár Szűcs Nelli? Mi Bodrogi Gyula drámai vétke a színházigazgatói pályáztatások körül? Művészszínház és a Dallas – van közük egymáshoz? Hány Peter Brook van Magyarországon? Van „ahhoz képest színház” is? Miért van a közönségnek mindig igaza? Miért kiszolgáltatott a színész? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Szűcs Nellivel és Bodrogi Gyulával, a Nemzeti Színház új és régi tagjával.

 

Nem a Nemzeti Színházban és nem színházról beszélgetnénk Szűcs Nellivel, ha teljesül gyerekkori álma, hiszen szovjet táncdalénekesi karrierről álmodott.

SZŰCS NELLI: Nekem, a tiszaújlaki kislánynak nem a pop meg a beatzene, hanem az esztrád volt a mindenem. Oroszul, ukránul, magyarul énekeltem. Mivel közel volt a falunk a szovjet-magyar határhoz – csak hogy félreértés ne essék, mi a szovjet oldalon laktunk –, fogtuk a magyar tévét is, és bámultam az ottani meg a szovjet esztrádműsorok sztárjait. Például Alla Pugacsovát – őrá talán még sokan emlékeznek. A technikatanárom, Bíró Pista bácsi ballagáskor azt mondta: ha órán tudtál koncertezni, meg bohóckodni, akkor menj és próbáld meg a felvételit a kijevi színművészeti főiskolára.
 

 

BODROGI GYULA: Én néptáncosként kezdtem, szólótáncos voltam a SZOT együttesében. Az én „Pista bácsim”, az erdélyi származású Molnár István ott tanított meg sok mindenre, amivel elindulhattam – felvettek a Színművészetire, onnan a József Attilába szerződtem… Én azt szoktam mondani, hogy nem én választottam ezt a pályát, hanem az választott engem. Vitt-sodort magával.
 

Szűcs Nellinek minden oka meglett volna rá, hogy elhagyja a színészi pályát.

SZŰCS NELLI: Beregszász volt az ígéret földje: mindent megígértek, és nem kaptunk semmit. ’89-ben született a döntés, hogy legyen hivatásos magyar színház Kárpátalján. Mire ’93-ban Kijevből, a főiskoláról megérkeztünk, már nem kellettünk senkinek. Igaz, közben felbomlott a Szovjetunió, Ukrajna független lett, összeomlott a gazdaság. Nem volt színházépület, nem voltak lakások, ezer forint volt – ha megkaptuk – a fizetésünk, nem volt hol próbálni és játszani. De akkor már nem hagytuk magunkat, azt akartuk, hogy legyen színház. Nem volt könnyű. Nem is szívesen beszélek erről, mert mások számára elképzelhetetlen az a nyomor, amiben akkoriban éltünk. Volt ám ennek haszna is: nem szólt bele senki, hogy mivel foglalkozunk. Mi pedig Shakespeare, Illyés, Beckett szövegeit elemeztük, hónapokig próbáltunk… Szabadság volt ez még akkor is, ha a nyomorúság szabadsága.
 

Nem tántorodott meg?

SZŰCS NELLI: Voltak nehéz pillanatok. De ma úgy érzem, hogy számomra ezek a nehézségek egy út stációi voltak. Már a legelején is voltak olyan sikereink, amelyekből erőt lehetett meríteni. Egyik első előadásunk a Szentivánéji álom volt. Ezt 1994-ben meghívták a rangos Herszoneszi Játékokra Szevasztopolba, és megnyertük a zsűri fődíját. Abból a csapatból viszont ma már csak négyen vagyunk a társulatban: Tóth László, Trill Zsolt, Varga József és én.
 

A kitartás gyümölcse egyfajta siker: ma már mind a négyen a Nemzeti Színház társulatának tagjai.

BODROGI GYULA: Ha a kudarcok továbblendítik az embert, az nagy dolog. De sikerek nélkül sem megy. Viszont a sikert nem lehet akarni. Meg kell dolgozni érte, ahogyan ti tettétek annak idején. Mindenki megmássza a maga szamárlétráját. A kudarc megroppanthatja, a siker elkényelmesítheti az embert. Nincs recept. Az élet arányérzék kérdése – és kell még hozzá egy adag lazaság is.

 


 

A könnyűzene nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Bodrogi Gyula ilyen sikeres és ismert színész lett.

BODROGI GYULA: Elképesztően népszerű volt az én fiatalkoromban a táncdal, vagy ahogy Nelli mondja, az esztrád. És azok a színészek, akik ezt szerették csinálni, szintén nagyon népszerűek voltak. Szerepeltünk a tévében, a szilveszteri műsorban, amit az egész ország nézett.
 

Püspököket pikáns slágerekkel szórakoztatni. Az sem mindennapi műsor!

SZŰCS NELLI: Színházunk félresikerült megnyitóján történt, éppen húsz éve. A hivatalos fogadásra csak pár színészt engedtek volna be, mire Ati (Vidnyánszky – a szerk.) bepöccent: vagy mindenki, vagy senki. Aznap volt a kárpát-medencei református püspökök találkozója Beregszászban, és a főszervező áthívta az egész társaságot az ottani fogadásra. Ha már színészek vagyunk, hát szórakoztassuk a magas rangú vendégeket, akik között ott volt Tőkés László is. Mit vittünk nekik? Dalokat.
 

BODROGI GYULA: Megöl a kíváncsiság, hogy mit daloltál nekik?
 

SZŰCS NELLI: „Tíz óra múlt, a szívem kigyúlt…” Vidámak voltunk és rettenetesen szomorúak. Aznap kitették a beregszászi művelődési házra, hogy Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, aztán pár nap múlva levették a táblát, és mi húsz éve az egykori Oroszlán szállóban vagyunk – ideiglenesen.
 

Szűcs Nellinek egyetlen igazgatója volt egész életében, Bodrogi Gyulának sok, és maga is volt igazgató.

SZŰCS NELLI: Lassan huszonöt éve dolgozom Vidnyánszky Attilával.

 

Szűcs Nelli

Érdemes művész, Jászai-díjas. Az Ukrajna területén lévő Tiszaújlakon született, anyai részről orosz származású színésznő 1993-ban végzett az Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Főiskolán Kijevben. Azóta Vidnyánszky Attilával dolgozik: máig a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tagja, 2006 és 2013 között a debreceni Csokonai Színházban dolgozott, az idei évadtól pedig a Nemzeti Színház társulatához csatlakozott. A 2010 POSZT-fődíjas Fodrásznő címszerepéért neki ítélték a legjobb női alakítás díját. A 2013/2014-es évadban számos ismert szerepében látható, első Nemzeti Színházi szerepe a János vitéz banyája lesz.

BODROGI GYULA: Jézusom. Ez már házasságnak is sok!
 

SZŰCS NELLI: Tizenhét éves gyerekek voltunk, amikor a kijevi főiskolán tanítani kezdett bennünket Ati. Ő volt az egyetlen, aki ezzel a Kárpátaljáról érkezett csapattal szót értett, hiszen többségünk nem beszélt rendesen se oroszul, se ukránul, így szinte minden mesterségórát ő tartott nekünk. Rányitotta a szemünket egy új világra. Később is, amikor Beregszászban kezdtünk színházat csinálni, minden előadásunkat – egy-egy kivételtől eltekintve – ő rendezte, a csapat együtt volt éjjel-nappal, akár egy család. Neki a színházunkban az apaszerep jutott.
 

Nem egy klasszikus igazgatói feladat.

BODROGI GYULA: A klasszikus igazgató adminisztratív figura. Tudja, milyen fából készül a díszlet, tiszta-e a színész jelmez-zoknija, hány embert tud eltartani a színház, kik azok a színészek, akikre bejön a közönség, melyik művésznek melyik szerep áll jól. ’58-ban kezdtem a pályát, és akkoriban szinte nem is nagyon tudtuk, ki az igazgató, mert nem volt fontos. Voltak kivételek, például Major Tamás, de ő nemcsak a Nemzeti igazgatója volt meg rendező, hanem színész is!
 

Bodrogi Gyula is színészből lett igazgató.

BODROGI GYULA: Itt van az én drámai vétkem! A Vidám Színpadra hívtak igazgatónak. Akkoriban nagyon fájt a gyomrom, gondoltam, úgyse élek sokáig, addig meg leszek igazgató. Egy feltételt szabtam: leírom, hogy mit fogok csinálni, és ha azt elfogadják, vállalom. Na, azóta van pályáztatás! Ez az egész hihetetlen baromság! Mert hogyan is megy ez? Pályáznak ketten vagy öten, amikor úgyis mindenki előre tudja, hogy ki fog nyerni, és közben megsértenek egy csomó embert. Így volt ez mindig, és így van ez máig! Az a baj a Nemzeti körüli cirkusszal is, hogy az ilyen felhajtásnak mindig az adott színház a kárvallottja. Olyan helyzet teremtődött a Nemzeti régi és új igazgatója körül, hogy az egyik ilyen oldali, a másik olyan oldali lett. Szó nincs erről! Mindkettő olyan tehetséges, mint a Nap, de mégis ebbe a helyzetbe csúsztak bele. És akkor majd a közönségből is lesz jobb meg baloldali? Hát ilyen a világon nincs!

 


 

Igazgatók jönnek-mennek, nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni! Igaz, hogy ezt mondta a Nemzeti mostani igazgatóváltása körüli feszült idők egyik társulati ülésén?

BODROGI GYULA: Na de nem így van!? Én már olyan öreg vagyok, olyan sok mindent láttam életemben, hogy azt már talán tapasztalatnak is lehet nevezni.
 

Ebbe a nagy tapasztalatba az is belefér, hogy talán még Beregszászban is játszott?

BODROGI GYULA: És tényleg! Vendégjátékon voltunk, még a szovjet időkben, s ha már úgyis átutazunk Beregszászon, álljunk meg és játsszunk egyet ott is. Na de ezt nem lehet csak úgy, ehhez engedély kell ám, Moszkvából. Vártunk, vártunk, és közben sétálgattunk a városközpontban, ahol rajtunk kívül egy árva lélek nem járt. Ha meg is jön az engedély, ki fog itt minket nézni?! Közben a helyi kulturális főmufti, kicsit be volt szíva, és szidta a magyarokat, míg végül kibökte, azért zabos, mert ’56-ban miattunk nekik, ukránoknak kellett etetni az erre vonuló Vörös Hadsereget. Nem túlzok, 14 órakor megjött az engedély, és egy óra múlva zsúfolásig tömve volt a város hatalmas művelődési háza elegánsan felöltözött emberekkel. Azt hittem, meg se tudok szólalni a színpadon a meghatottságtól.
 

SZŰCS NELLI: A mi időnkben sem volt reklám. Amikor faluzni jártunk, megvártuk a csordát és a fejést, mert csak utána értek rá az emberek színházat nézni. Akárhová mentünk faluzni, mindenhol lepróbáltuk keményen az előadást, vártuk az estét, és volt, hogy a közönség nem jött, mert inkább a Dallast nézték… De voltak nagyszerű élmények is, amikor éreztük, hogy az embereknek vittünk valamit ajándékba. A Godot-ra várva nem egy kifejezett tájelőadás, de még ez is megérintett némelyeket egy-egy falusi, kisvárosi közösségből. Nem hinném, hogy meg tudták volna fogalmazni Beckett bonyolult gondolatait, de hogy érezték a darab lényegét, annak a gyötrő és hiábavaló várakozásnak a fájdalmát, amiben mindannyian éltünk, az bizonyos.
 

Sokak szerint a rendezői színház korát éljük. Mit mondanak erről: színész vagy rendező?

BODROGI GYULA: Óriási szenzáció volt, amikor a neves angol rendező, Peter Brook ’63-ban Budapesten járt a Szentivánéji álom legendás előadásával. Na de ha a világon van egy világhírű Brook, akkor nálunk minimum van egy tucat – ez már csak így megy mifelénk. Onnantól már nem az volt érdekes, hogy ki játszik, hanem az, hogy ki a rendező. Egy plakáton ma már vagy fel se tüntetik a színészek nevét, vagy ha mégis, a rendezőé tízszer akkora. Nemrég láttam olyan plakátot, amin már a szerző se volt feltüntetve. Talán megbocsátják nekem, ha én a színészekért lobbizok!

Bodrogi Gyula

A Nemzet Színésze. Pályáját néptáncosként kezdte, 1958-ban szerzett diplomát a Színház és Filmművészeti Főiskolán, ahol 1975-től tanított is. 1958 és 1982 között a József Attila Színház tagja volt, majd 1982-től egészen 2001-ig a Vidám Színpadot vezette. 2003-tól a Nemzeti Színház művésze. Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, rendező, érdemes és kiváló művész. Szenvedélyes vadász és remek szakács. A 2013/2014-es évadban a Johanna a máglyán című drámai oratóriumban lép színre.

 

Rendezőként is?

BODROGI GYULA: Hogyne! A rendező – egy nudli! Én például úgy rendezek, hogy a színész jó legyen, és senkinek eszébe se jusson, hogy van rendező és koncepció. Ha a végén azt mondja a néző: hú, ezek de jók voltak, nézzük csak meg, ki rendezte, az persze jólesik.
 

SZŰCS NELLI: Én mindig nyitott és kíváncsi vagyok, mert érdekel, hogy mit gondol egy rendező. Mit tud és akar mondani a világról általam. Hajlandó vagyok követni egy úton, ha az a koncepció hiteles, és meggyőz arról, hogy ezt én hitelesen, igazul fogom majd játszani…
 

BODROGI GYULA: Hadd mondjak még valami rosszat a rendezőkre. A koncepciók uralmának van egy nagyon rossz következménye, amit én úgy hívok: „ahhoz képest” színház. Jön egy fiatal rendező, és nem a Hamletet viszi színre, hanem megrendezi Brookhoz vagy Vámos Lászlóhoz vagy Zsótér Sándorhoz képest. Agyrém! Hamlet egy fiú? Majd én megmutatom, hogy lány! Na de én egy rendes színész vagyok, és alávetem magam a felsőbb, a rendezői akaratnak – csak néha kicsit vitatkozom...
 

Színészházasság – áldás vagy átok?

BODROGI GYULA: Hadd kérdezzem meg tőled, Nelli: neked hány színész házastársad volt?
 

SZŰCS NELLI: Egy. Trill Zsolt.

 


 

BODROGI GYULA: Hát akkor te nem tudsz semmit! Neked igazgatóból is, férjből is egy jutott. Nekem színészfeleségből kettő is: Törőcsik és Voith Ági…
 

SZŰCS NELLI: Viccesen kezdődött a kapcsolatunk Zsolttal. A kijevi felvételi vizsgára induló csoportban volt egy pici, vékony srác, akitől megkérdeztem: te meg kinek az öccse vagy? Nem telt bele pár év, és összejöttünk, azóta született két gyerekünk. Nekem jó Trill-lel, mert még otthon is tovább folytatom vele azt, ami nekünk olyan nagyon-nagyon fontos: a színház. Olyan jókat tudunk veszekedni! A gyerekeink szempontjából viszont nehéz ez az élet, pláne, ha ugyanabban a darabban vagyunk benne, együtt próbálunk, és esténként is együtt játszunk!
 

BODROGI GYULA: A színészházasságnak nincs semmi jelentősége. Mert mi van, ha a férj és a felség is mérnök vagy pedagógus – ez áldás vagy átok?
 

Na de ha egy kiadós házastársi vita után vagy éppen annak a közepén kell színpadra állni?

BODROGI GYULA: Ha színpadra mész, még a fogfájásod is elmúlik!
 

SZŰCS NELLI: Sőt, talán még egy kicsit tüzesebb is lesz az előadás. És csibészségből egy-egy mondat hangsúlyába rejtve jelét adhatod a másik felé, hogy örök harag…
 

BODROGI GYULA: Te hülye kis táncoskomikus! Ezt Balázs Samu vetette oda Feleki Kamillnak, mire ő azzal vágott vissza, hogy te meg karót nyelt szerencsétlen vagy. Ez a két nagy, öreg színész ki nem állhatta egymást, és még ezek voltak a legfinomabbak, amit egymás fejéhez vágtak. Mégis több mint százszor játszották a két vén kabarészínészt A napsugár-fiúkban. A színpadon partnerek voltak. Dolgoztak. Egymásért és a közös sikerét.
 

Emlékszik Szűcs Nelli, milyen volt az első találkozás Törőcsik Marival?

SZŰCS NELLI: Alig akartuk elhinni, hogy Törőcsik Mari elvállalta: A szarvassá változott fiúban velünk, a beregszászi társulattal fog játszani. Mindenki izgult, hogy jön a sztár. És mit láttunk? A gyulai Várszínházban folytak a próbák, szabad téren, ezer fokos nyári kánikulában, és Ati mindig úgy szervezte, hogy Marinak csak este kelljen jönnie próbára. De Mari veszekedett, hogy ő próbálni akar, őt ne kíméljék. Benedvesítette a zsebkendőjét, négy csücsökre kötötte, fejére rakta, és próbált velünk a tűző napon. Mert csak egy volt a fontos: az előadás. Amikor azt nyilatkozta valahol, neki micsoda kihívás volt velünk dolgozni, mert az volt a tét számára, hogy vajon meg tud-e még felelni egy ilyen fiatal világmegváltó csapatnak, akkor az ember ettől meghatódik. És Mari rengeteget mesélt nekünk az életről, rendezőkről, kollégákról, nehézségekről, örömökről…
 

BODROGI GYULA: … és Mari mindig igazat mond! Érdemes figyelni rá.
 

Azt mondják, a színész kiszolgáltatott.

BODROGI GYULA: Pláne, amikor ilyen politikailag izzó a légkör. A színész könnyen elveszíthet mindent, amit egy életen át felépített, mert rámondják, hogy a másik táborba állt be. Rettenetesen igazságtalan dolgok ezek.
 

SZŰCS NELLI: A színészet önfeltárulkozás, és aki kitárja önmagát, kiszolgáltatottá válik. A színész, amikor ezt teszi, csak úgy tud a közönsége elé állni, ha ebben a maga vállalta kiszolgáltatottságában is érzi a közönség bizalmát. Minden előadás előtt azért imádkozom, hogy a nézők megadják nekünk ezt a bizalmat.
 

Van jó és rossz közönség?

BODROGI GYULA: Van, hogyne. De a közönségnek mindig igaza van. Ez régi nagy színházi igazság. Ahol számít a bevétel is, ott ezt pontosan tudják.
 

A beregszászi színészek meghajláskor miért tapsolják meg a közönséget?

SZŰCS NELLI: Az orosz színházban ez a szokás. Nemcsak a közönség fejezi ki a tetszését, a színész pedig bezsebeli a tapsot, a sikert, hanem mi, színészek is köszönetet mondunk, hiszen a közönség is részese az előadásnak. Viktor Rizsakov, akinek a Fodrásznő sikerét köszönhetjük, és aki Gorkij Éjjeli menedékhelyét rendezi majd itt a Nemzetiben, azt szokta mondani: az előadásnak nem a színpadon kell megtörténnie, hanem a néző fejében és szívében…

 



Kornya István

(2013. szeptember 23.)