Bodrogi 90
Újságíró volt már?
– Újságcikket már írtam. De hogy szerepem szerint újságíró lettem volna, arra nem emlékszem. Talán valami Rejtő Jenő-darabban… Nagyon sok szerepet játszottam.
Csak a színházi adatbázisban 199 bemutatót találtam, és ez nem teljes…
– Ehhez jönnek még a filmszerepek, a tévéjátékok, a kisebb jelenetek, kabarétréfák, hangoskönyvek, szinkronszerepek. Tényleg minden voltam már, talán még újságíró is. De ezt most miért kérdezi?
Ha lett volna ilyen szerepe, most jobban átérezhetné a helyzetem. A születésnapja kapcsán kellene beszélgetnünk, de tudom, hogy nem ez a kedvenc témája…
– Sokan már tavaly is erről kérdeztek, pedig akkor még csak 89 éves voltam... Nem szívesen beszélek a koromról, az eltelt évekről. Nehezemre esik az ilyenkor szokásos mérlegkészítés. Inkább azt mondtam, hogy nézzünk előre. Így fogalmazódott meg, hogy addig szeretnék élni, amíg meg nem halok. De addig élni szeretnék! Mostanra pedig kitaláltam még egy jó választ, ha újra szóba kerülne a korom. Figyeljen csak! A nagy bölcsek szerint a csúcson kell abbahagyni, de nekem nincs kedvem hallgatni rájuk... Ahol most tartok, ennél nagyobb csúcs nincs is – de én nem akarom abbahagyni!
Segítségképpen elárulhatná, mi az a téma, amiről nem szívesen beszél?
– Bármiről szívesen beszélgetek. Igyekszem minden kérdésre válaszolni. Csak azt szoktam kérni, hogy a leírt szöveget megjelenés előtt mutassák meg. Olyan előfordult már, hogy egy-egy név vagy évszám pontatlan volt, ezért javítani kellett.
Soha nem kapott még bántó, bosszantó kérdést?
– Újabban bosszantott a „Hogy van”?! Pedig ez milyen kedves is lehetne. Hányszor odavetjük az ismerősöknek, barátoknak – néha választ sem várva – szinte csak üdvözlésként ezt a kérdést. Most pedig a betegségem után történt néhányszor, hogy egészen másképpen hangzott ez a „Hooogy vaaan?!
No, ezt most hogy írjam le?! Van ebben egy kis aggódás, együttérzés, sajnálat, részvét…
– Az érdeklődést köszönöm szépen, de a szánakozás kegyetlenül tud fájni. Eszembe juttatja a betegséget. Nagyon sok múlik a hangsúlyon, a hanghordozáson.
Egyébként hogy van?
– Az egészségi állapotom most rendben van. Átmenetileg jól vagyok. Ebben a korban már nem lehet azt mondani, hogy ide nekem az oroszlánt is, mert hátha ideadják!
Nem akarom felmondatni az életrajzát, de van néhány kérdés, melyekre vagy nem válaszolt, vagy nem is kérdezték. Sokszor elmondta, hogy eredetileg rendező szakra jelentkezett a főiskolára, mégis színész lett…
– Az az igazság, hogy az utolsó pilllantban Setét bácsitól, a portástól tudtam meg, hogy abban az évben nem indul rendező szak, ezért színésznek jelentkeztem. De ha azt mondja nekem, hogy csak színházturisztikaszak indul, akkor arra jelentkeztem volna.
Sokszor elmondta, hogy a színházban a főszerep a színészé és a közönségé. De a rendezőkről nem nagyon beszélt!
– A színházban a színész és a közönség játszik. Nélkülük nincs előadás. A rendezőre is nagy szükség van, és az összes többi – a díszlet- és jelmeztervező, a világosító, a kellékes, mindenki – csak őket, a színészeket segíti. Az a dolguk, hogy hatásosabbá tegyék azt, amit a színészek előadnak. Ahhoz is hozzá kell járulniuk, hogy akihez szól a színpadi játék, tehát a nézőtéren ülő közönség megfelelően reagáljon. Sírjon, nevessen, elgondolkodjon…
De a színészhez képest a rendező kevesebb figyelmet kap. Őt legfeljebb a premierközönség tapsolja meg. Ezt néptáncosként pontosan tudta. Miért ezt a „háttér” szerepet választotta volna?
– A néptáncosoknál, a SZOT Központi Művészegyüttesében volt egy nagyon jó vezetőnk, egy székely ember, Molnár István, aki színpadi helyzeteket is tanított nekünk. Úgy gondoltam, hogy rendezőként, koreográfusként én is hozzá tudnék járulni a sikerhez. Szolgálhatnám az együttest, ha közelebb hoznánk egymáshoz a színpadot és a nézőteret. Úgy gondoltam, hogy a rendezői szakon szerzett tudást jól tudnám hasznosítani. A színészetre nem gondoltam, mert nem tartottam magam alkalmasnak erre a pályára. Szégyenlős voltam. Társaságban sem nagyon szerettem szerepelni.
Mikor jött el a pillanat, amikor azt érezte, a helyén van? Színész lett!
– A főiskola után az egyik első igazi előadás alatt, amikor már meg is szólaltam, érzékeltem a közönség finom reakcióját. Mintha azt kérdezték volna, ki lehet ez?! Ehhez a pillanathoz tudom kötni, amikortól nem volt kérdés számomra, hogy a helyemen vagyok. Pedig csak azt mondtam: „Megállj, Kolja, megmondalak a mamának!”
Emlékszik még az első színházi élményeire? Ezek nem befolyásolták a pályaválasztását?
– Gimnazistaként sokat jártam színházba, ha a zsebpénzemből sikerült összegyűjtenem 10 forintot, abból már tudtam jegyet venni. Két kedvenc színházam volt: az egyik a régi Nemzeti a Blaha Lujza téren, amit később felrobbantottak, a másik pedig a Royal Revü Varieté, aminek a helyén most a Madách Színház van. Nagyszerű előadásokat láttam. Csodáltam a színészeket, de arra nem gondoltam, hogy nekem is ezt a pályát kellene választanom.
Kik voltak a kedvenc színészei?
– Básti Lajos, Maklári Zoltán, Pécsi Sándor, Mészáros Ági, Dayka Margit, Kiss Manyi… Hosszan sorolhatnám. Nagyon sok kedvencem volt.
A színész szak elvégzése után a rendezésről sem kellett lemondania!
– Valamikor nem képeztek külön rendezőket. Gyakran a színházi emberek írtak, fordítottak színműveket, játszottak is, és ha kellett, rendeztek. Azt hiszem, a szovjet példa nyomán változott meg nálunk is a főiskolai oktatás. Abban a korban nyilván ideológiai okok miatt igyekeztek kézben tartani a színházakat is. Nekem szerencsém volt, mert a színészi feladatok mellett rendezhettem, de nem annyit, mint amennyit szerettem volna.
Rendezőként mi foglalkoztatta leginkább?
– Engem az kimondottan riaszt, ha a rendező a saját szócsövének tekinti az előadást. Semmiképpen sem magamról akartam beszélni a rendezéseimmel. A színpadra állítás praktikus része sem foglalkoztatott különösebben, bár nyilván tisztázni kell: ki jön be, ki megy ki, ki hol áll, mit csinál. A nagy kérdés számomra, hogy miként lehet az előadás résztvevőit összehozni. Hagyni kellene a közönséget is játszani. Idő kell a színpad és a nézőtér kölcsönhatásának működéséhez is. Ha hatni akarunk, figyelnünk kell egymásra. Az előadásban nem elég felmondani a szöveget. És az még a jobbik eset, ha a nézőtéren érteni lehet, hogy mit mond éppen a színész. Nagyon fontos a tiszta, világos beszéd. A színpadon biztosan látott már olyat, hogy a színész csak beszél, beszél, még az is lehet, hogy nagy és komoly mondatok hangzanak el, de a mellette álló szereplő nem reagál erre. Mintha tudomást sem venne a partneréről, csak elbeszélnének egymás mellett. A mondatainknak csak akkor van súlya, ha látom azt, miként hat a másik emberre. Minden jelenetet jól ki kellene gyakorolni. Különösen a poénos előadásokban elképzelhetetlen, hogy ne reagáljon a partner, vagy a poént mondó színész szövegére rábeszéljen a kolléga.
A felvételijéről több helyen is elmesélte, hogy egy Villon-balladát mondott Faludy György átköltésében…
– És akkor Faludy éppen be volt tiltva. Amikor elkezdtem nagy lelkesen mondani a Haláltáncot, a felvételi bizottságból Básti Lajos azt súgta: „Marha”. Így aztán új verset kértek. Ez volt Arany Jánostól A méh románca, de abba belesültem a végén. Meg is lepődtem, hogy felvettek.
Ha 1954-ben a betiltott Faludy egyik átköltésével ment felvételizni, nyilván érdekelte a politika. Vagy valaki ajánlotta ezt a verset?
– Teljesen véletlen volt a versválasztás. Nekem akkor fogalmam sem volt arról, hogy mi történt Faludyval. Semmit nem tudtam az akkori politikai helyzetről. Reggel nyolcra bementünk a Csilibe, vagyis a Csillag utcai Vasas Kultúrházba, ott volt a központunk, aztán estig csak táncoltunk. Ehhez jöttek aztán a bemutatók, a fellépések. A krumplicukor volt a védőételünk, a tej a védőitalunk. Fiatalok voltunk. Lelkesek. Jól éreztük magunkat.
A katonaságot hogy sikerült megúsznia? Erről nem szokott beszélni.
– Nem úsztam meg a katonaságot. Nekünk nyáron volt a kiképzés, de év közben is szerveztek oktatásokat. Színészek, zenészek, jogászok, képzőművészeti főiskolások, talán még újságírók is voltak ebben az egyetemi zászlóaljban. A gyakorlati képzés Kecskeméten és Nagykanizsán volt.
Viszont a párttagságot elkerülte! Szinte hihetetlen, hogy 1982-ben pártonkívüliként a Vidám Színpad igazgatója lehetett!
– Pedig így történt! Az biztos, hogy felhívták a figyelmem a párttagságra, de aztán nem erőltették. Amikor szóba került az igazgatóság, akkor én azt mondtam, ez teljes embert kíván, és a párttagság alapelve az ateizmus, én pedig istenhívő vagyok. Mosolygott rajtam a párttitkár, és soha többé nem hozták szóba. Egy nagyon szimpatikus hölgy hívott a kerületi pártszervezethez elbeszélgetésre. Ott is elmondtam, hogy szerintem a színház nem alkalmas terep a politizálásra. Akkor még a helyi alapszervezetet is szerettem volna kiiktatni. Szerencsére röhögve fogadták az ötletem, talán azt hitték, viccelek, vagy a naivitásommal magyarázták ezeket a megjegyzéseimet. Nem volt nekem semmiféle ellenséges gondolatom. De abban biztos voltam akkor is, hogy a színház beszélhet a politikáról, de nem politizálhat. Színészként játszunk rossz kommunistát meg jó kommunistát, alávaló gazembert, bolsevikot, hőst és nyilast is, ha éppen róluk szól a történet. Ezeket a szerepeket mind el lehet, el kell játszani, de a színház nem állhat egyik vagy másik párt mellé sem. A politikai élet csak egy lehetséges téma. Viszont őrületes lehetőségeket tartogat számunkra, mert a politika a legviccesebb és a legtragikusabb helyzeteket is képes produkálni. Amikor a bolha megfenyegeti az elefántot, az lehet mókás, és lehet tragikus is. Ezt a színházban csak megmutatni lehet. A közönség pontosan érteni fogja, hogy mikor lehet ezen nevetni, és mikor muszáj sírni.
Nem bánta meg a Vidám Színpadon töltött éveket?
– Annak idején Vinkó Józseffel állítottunk össze egy nagyon jó programot. Az elején úgy ment minden, ahogy elképzeltük, de a húsz év sok volt, bőven elég lett volna tizenöt.
Sokan szóvá is tették, hogy színészként feladta a karrierjét, elpazarolta a lehetőségeit!
– Talán több jó szerepem lett volna, ha nem vállalom el a Vidám Színpad igazgatóságát. De még ki sem tettem onnan a lában, amikor több színháztól is megkerestek. Játszhattam a Vígszínházban, a Játékszínben, a József Attila Színházban és itt, az új Nemzetiben Az ember tragédiája, a 2002-ben bemutatott nyitó előadás egyik szereplője is lehettem. Akkor ezek a meghívások sokat segítettek, mert megerősíttek abban, hogy a szakma nem feledkezett meg rólam, számon tartanak, számítanak rám.
A kritikákat nem olvasta? Nem olvassa?
– Nem. Pontosabban, ha valaki szól, hogy jót írtak a munkámmal kapcsolatban, akkor azt megkeresem. Ha véletlenül kezembe kerül valami olyan újságcikk, amelyben lehúznak, akkor sem bosszankodom. Vagy inkább úgy fogalmaznék, igyekszem nem bosszankodni. Az újságírókat is meg kell érteni. Ha mindig azt írnák, hogy minden rendben van, vagy az előadás nagy siker volt, az egy idő után senkit sem érdekelne. Persze azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy mit jelent ma a siker?!
Mit jelent ma a siker?
– Nagyon sok fogalom jelentése megváltozott, így ma már a siker sem egyértelmű. Egy-két kivételtől eltekintve nálunk ma már nincsenek igazán sorozatosan műsoron tartott, úgynevezett en suite-előadások. A repertoárszínházakban – és Magyarországon a legtöbb ilyen – ha egy bemutatóról azt írják, hogy sikeres, annak semmi jelentősége. Legfeljebb havonta egyszer vagy kétszer játsszák. Mire legközelebb műsorra tűzik, már senki sem emlékszik, mit mondtak vagy írtak róla. Így nincsenek, nem lehetnek igazán komoly sikerek. De a bukások sem tűnnek fel senkinek. Én ezt is hiányolom. A siker és a bukás csak együtt értelmezhető.
A legutóbbi sikere a személyre szabott Nagymester a Karinthy Színházban. Ahhoz mit szólt, amikor azt írták, hogy ez a hattyúdala?
– Mit is mondhatnék erre?! Beszéljünk inkább arról, hogy a Hattyúdal nagyon jó film volt. Azt is nagyon szerettem. De a Nagymestert mindenképpen jutalomjátéknak tekintem, hiszen fergeteges vígjáték és kimondottan nekem írta Valcz Péter és Olt Tamás.
Régen a jutalomjáték jövedelme megillette a színészt!
– Az most kicsit sok lenne, ha minden Nagymester bevételét megkapnám, mert én jutalomnak tekintem az összes előadást. Persze ez a fogalom is megváltozott az évek során. Valamikor szokás volt, hogy egy előadást külön meghirdettek valakinek a jutalomjátékaként, és őt illette a bevétel. Hasonló szokás volt a vidéki színházaknál a „Búcsúzik a színlaposztó”, ilyenkor a főszereplő adhatta el a jegyeket, és övé volt, amit így megkeresett.
Ha most ilyen jövedelemhez jutna, a színházi világon belül kit vagy mit támogatna?
– A fiatal szerzőket támogatnám. Nagyon sajnálom, hogy nem születnek kortárs drámák. Ha mégis elkészül egy új mű, és ha azt sikerül elfogadtatniuk valamelyik színházzal, majd azt műsorra tűzik, akkor is legfeljebb ha havonta kétszer-háromszor játsszák. Ezért nem érdemes a szerzőknek ezzel dolgozniuk. Pedig téma lenne bőven.
A Nemzeti Színház nagyszínpadán leggyakrabban Szulejmán szultánként láthatjuk. Az Egri csillagok bemutatója 2018-ban, lassan hat éve volt. Nem unja még?
– Egyáltalán nem unom. Azt hiszem, nem kell különösebben bizonygatnom, hogy minden előadás más és más. Ráadásul nagyon sok diák is megnéz bennünket, különösen szép feladat a fiatal közönség bevonása ebbe a közös játékba. Annak idején még a József Attila Színházban sorozatban 100-150 előadást is tartottunk. Amíg legalább 60 százalékos volt a nézőtér foglaltsága, addig játszottuk a sikerdarabokat.
Aztán jött a darabtemetés?!
– Fodor Imre igazgatósága alatt a József Attila Színházban még volt darabtemetés. Olyankor aztán kedvére játszhatott, improvizálhatott a színész. A darabtemetésre olyan nézők is eljöttek, akik korábban akár többször is látták az előadást. Azt hiszem, ez a színházi szokás ma már a múlté.
A színházi babonákhoz tartja magát?
– Ismerek néhány szokást, de nem tartom magam a babonákhoz. Csak az előadás előtt szoktam magamban elmondani: „Édes Istenem, segíts, hogy jól érezzem magam!” Nincs ebben semmi önzés, mivel én a színházban csak akkor érzem jól magam, ha jól érzi magát a közönség is.
Filip Gabriella | fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2024. április 15.)
