Nézőpont rovat írói a Liliomfiról írtak párhuzamos kritikát. Gulyás Gábor szerint az előadás felszabadító, önironikus és katartikusan fiatalos. Balázs Géza azt emeli ki, hogy a csujjogatástól az internetes mémeken át a szóviccekig sziporkáznak a poénok.
Szigligeti Ede 1849-ben, a szabadságharc leverésének bénító, fojtogató atmoszférájában mindössze két délután alatt vetette papírra a Liliomfit. Ez a keletkezéstörténeti tény nem csupán irodalmi anekdota, hanem a mű genetikus kódja: a darab a totális politikai és egzisztenciális apátia ellenében megszülető, elemi erejű játékkedv és életigenlés manifesztuma lett. A Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében bemutatott produkció – amely a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves prózai színészosztályának vizsgaelőadása Vidnyánszky Attila rendezésében – pontosan ebből az ősforrásból táplálkozik. A rendezés nem múzeumi tárgyként, hanem lüktető, önmagát folyton újraíró organizmusként kezeli a klasszikust.
A produkció legfőbb erénye, hogy a zenés mesterségórából kinőtt struktúra megőrzi a szakmai keresés, a gátlástalan szakmai kíváncsiság és a kollektív öröm feszültségét. Vidnyánszky Attila rendezői módszere ezúttal nem a monumentális tablókra vagy a nehéz, teátrális szimbólumrendszerekre épül, hanem a színészi jelenlét abszolút szabadságára.
Amikor elhangzik a híres tétel – miszerint színésznek lenni nem mesterség, hanem sors és életforma –, az a hallgatók szájából nem patetikus deklarációként, hanem húsba vágó, személyes hitvallásként szólal meg.
A rendezés bátran él a posztmodern eklektika eszköztárával, szándékosan elmossa a magas- és a popkultúra közötti határokat. A klasszikus Szigligeti-textus finom archaizmusait radikálisan ellenpontozzák a kortárs reflexiók: a csujjogatások, a népi dallamok harmonizálnak az internetes mémek világával, a nyelvi leleményekkel és az olyan anakronisztikus technikai poénokkal, mint a Schwartz-család luxusautójának távirányítós pittyegése. Ez a fajta sűrű szövet, a „songok” beemelése – melyek a szereplők belső vívódásait ironikus távolságtartással közvetítik – nem szétzilálja, hanem újraértelmezi a népszínmű műfaját.
Az előadást – pedagógiai céllal – kettős szereposztásban játsszák, így mindenkinek van alkalma nagyobb és kisebb szerepben is megmutatkozni. A fiatal színészek játéka az általam látott felállásban lenyűgöző dinamikát diktál. A címszereplő Liliomfit megformáló Gál Ádám Vajk játéka megszabadul a hagyományos bonviván-allűröktől; sokkal inkább egy kortárs, önmagát kereső, de a művészet iránt megalkuvást nem ismerő entitássá válik. Altnéder Veronika Mariskája mögül felsejlik a modern női autonómia, a finom líraiság mögött megbúvó makacsság. Ember Léna Kamilla kisasszonyként és Grasso Marco Szilvai professzorként precízen kidolgozott stílusgyakorlatot mutatnak be, kettejük komikus feszültsége az előadás egyik biztos pillére. Külön kiemelendő Trill Bertalan Szellemfi-alakítása, amely a commedia dell’arte figurák legnemesebb hagyományait idézi: ő a színészi létezés motorja, a reflexiók és a kiszólások nagymestere. A Kányai fogadóst alakító Pozsgai Máté és a Gyuri pincért játszó Tüske Márton kettőse patikamérlegen kiszámított helyzetkomikummal operál, míg Andrónyi Zsigmond (Schwartz Adolf) és Hubes Gellért Mátyás (Schwartz Wolfgang) alakítása az olcsó ripacskodást elkerülve, groteszk precizitással gazdagítja a tablóképet.
A vizuális világ kulcsfontosságú: a díszlet minimális, transzformálható elemei zseniálisan reflektálnak a vándorszínészek örökös ideiglenességére, a jelmezekben a reformkori viseletek keveredése a mai, urbánus öltözködési kultúra elemeivel plasztikusan jelezik a történet időtlenségét.
A Nemzeti Színház Liliomfija nemcsak egy sikeres vizsgaelőadás, hanem fontos színházi látlelet. Bizonyítéka annak, hogy a klasszikus magyar drámairodalom alapszövegei képesek megszólalni a huszonegyedik század nyelvén, ha az alkotók nem tisztelik görcsösen a konvenciókat, hanem a mű mélyén rejlő, mindenkori szabadságvágyat szabadítják fel. Ez a két részben játszott produkció igazi szerelmeslevél a színházhoz: felszabadító, önironikus és katartikusan fiatalos.
a szerző filozófus, esztéta
Többet kellene nevetni. A Liliomfit 1849. december 21-én mutatta be a Nemzeti Színház. Pedig akkoriban aligha volt kedve nevetni a magyaroknak. Azóta szinte megállás nélkül játsszák, de talán mégsem elégszer, mert nem nevetünk eleget. A nevetés számos rossztól megkímél. A humor a túlélés egyik formája. A humortalan ember veszélyes.
Szigligeti Ede önéletrajzi ihletettségű vígjátékának klasszikus eszközei: a tévedés, az alakváltás, a megmosolyogtató, de szerethető örökszerepek: a fiatal, civódó (flörtölő) szerelmesek, a bogaras tudós professzor (Szilvai), a komikus és kicsúfolt vénkisasszony (Kamilla), a hűséges és furfangos barát (Szellemfi). Ám „a kalandok, tréfák és bukfencek mögött – a magyar vándorkomédiások életének egy nyomorúságos és káprázatos fejezete; az a kor, melyet meghatottan úgy emlegetünk: a magyar színészet hőskora” – írja Mészöly Dezső.
Vidnyánszky Attila, mert a csujjogatástól az internetes mémeken át a szóviccekig sziporkáznak a poénok. Ez nem idegen az eredeti népszínműtől, melyben a szereplők könnyedén népies dalokra váltottak. Ezt utánozzák most a dalbetétek, „songok”, sokszor el is hangzik: Ezt csak dalban tudom elmondani. Bravúros a finálé dala, melynek refrénjét tucatnyi nyelven éneklik. A színinövendékek számára egyébként külön próbatétel a darab: mert kettős szereposztásban játsszák, minden szereplőnek egy másik szerepet is ismernie kell.
Fiatalos, eleven, kétrészes (háromórás) előadás. A sztori könnyen fogyasztható, nem is tudom, ha a történetet övező körítés (dalbetétek, kommentárok, kiszólások, az olyan technikai gagek, mint Schwartzék Mercedesének pittyegése) nem lenne, talán színdarab se lenne. Néha túlszalad a fantázia. A leánykérőbe érkező Schwartz Adolf „osztrákságát” a megszokott arisztokratikus raccsoláson túl Falco Rock Me Amedeus című berobbanó zenéjére végzett őrületes táncmozdulatokkal hitelesíti, de még ez sem elég, mert a végén ingét szétnyitva feltűnik Mozart tetoválása, sőt – féltem, hogy tényleg ez lesz – nadrágja zsebében mélyen kotorászva még Mozart Kugelek (értsd: golyók) is előkerülnek… No meg a szereposztó dívány, ami ugyebár nem szerepel az eredeti szövegkönyvben, de csak fölvetődik, hogy miként is oszt szerepet a dívány. Tudjuk, hogy a kérdés retorikai, és humoros, a nyelvész így adná meg a választ: nyelvtanilag kétértelmű a szerkezet, mert bizonyos (itt nem magyarázható) funkciót jelölő jelentése van, de aktív cselekvőként is felfogható (a dívány szerepet oszt). Tud érdekes lenni a nyelvtan.
A jelen korszakra történő továbbírás mellett olyan nyelvi hagyományt is megőrzött a rendező, mint az eredeti szövegben (és azóta gyakorlatilag sehol másutt nem szereplő) diátrista kifejezés. Ráadásul nem is egyszer: „Tehát az úr afféle diátrista? Itt nem fog bolondítani, komédiázni édes diátrista uram. Tehát tudja meg, azon öregúr hasonlóképpen diátrista; a leány is diátristáné, a kocsis is, még a lovak sem igaziak; csak azér jöttek ide, hogy a pincért leányához segítsék, s kiadták magukat mindenféléknek”. De hát ki is a diátrista? A komédiában tucatszor fordul elő, ám a szótárakban hiába keressük. Elavult kifejezés, a latin teátrista népies, elhasonult alakja: a vándorszínészek, illetve általában a színházi emberek megnevezése a vándorszínészet hőskorából.
Összefoglalva: lendületes közösségi darab, egy kicsit a korunk multitasking (megosztott figyelem) világára játszó Vidnyánszky-féle összművészeti („mindent egyben”, szimultán) színház, némi diákszínjátszós hangulattal, sokféle mozgással, énekkel, néhány kiugró alakítással (neveket nem írok, mert két szereposztásban játsszák). Lehet végre jó nagyokat nevetni.
a szerző nyelvész, művelődéskutató
fotó: Radnóti Gerda
(2026. november 9.)
