– A Bánk bán zseniális alkotás, a leginkább színpadra írt mű a három nemzeti klasszikus drámánk közül. Az ember tragédiája hatalmas vízió, egy rendező számára kimeríthetetlen inspirációs forrás, a Csongor és Tünde költői nyelve és meséje ragad magával, Katona művével a drámaírás shakespeare-i csúcsaira ért fel.
Avasson be miket is, hogy hogyan, miért?
– Katona tudta, értette, érezte, hogy mi a színpadi hatás. Az egyik legnagyobb drámaírói erény, amikor a téma, a tézis, az ügy, a mondandó a drámai cselekmény energiájává alakul. Ahogyan Shakespeare, Katona sem csak filozofál. Nagyon személyessé, zsigerből játszhatóvá tudta megírni a figurákat, akik a nézőből együttérzést, azonosulást, szeretetet, megvetést és gyűlöletet váltanak ki. A Bánk bán története ma is érvényes: ahogyan az egyes ember a történelemben cselekszik vagy sodródik, ahogyan változtatni akar, és ahogyan a történelem, a sors a maga igazságát képviselő embert, a hőst felőrli, megsemmisíti, de fel is emelheti.
Nem a Bánk féle ember a korunk hőse.
– És nem is a király, Endre! Éppen ezért mindketten egy múzeumi vitrinből lépnek elő a darab idejére, mert leglényegük mintha csak egy előadás erejéig lehetne ma valóságos. A kegyelem gyakorlásának készségére, a józan és az egész nemzetet képviselni tudó döntéseket meghozó államférfiúi erények hiányára gondolok. Bánk megfékezi a békétleneket, és ő az egyetlen, aki felülemelkedetten, államférfiként tudna viselkedni. De amikor ezt megtehetné, történik valami végzetes. Sokáig inog, végül férfiként, sebzett hímként cselekszik.
Bánk ölte meg Endre király feléségét, a királynét. Volna oka bosszúra.
– És mégsem teszi! Rendkívül jelentősnek érzem Endre tettét. Túllép minden férfiúi indulaton, és vérfürdő helyett kegyelmet gyakorol az ország érdekében. Legszívesebben íratnék egy áriát Erkellel, mert az operából nekem hiányzik Endrének a megbékélés felé tett gesztusa… Katona gondolkodásmódja szerint a királyságnak, az uralkodásnak van metafizikai dimenziója. Ha ezt nem értjük, akkor nem érthetjük a Katona által teremtett figurák motivációját sem: Petúr indulatát, Bánk tettét, Endre megbocsátását.
Ellentétük a „materialista” Biberach, a lézengő ritter.
– Na ő korunk figurája! „Ott van a haza, Hol a haszon” – mondja. Azt látom, hogy ma a politikai elit, és azt se félek kimondani, hogy az értelmiségi elit nagy része – ha nem is a biberachi tudatossággal –, de mégis e képlet jegyében működik. Katona rendkívüli érzékkel megírta, milyen végtelenül egyszerű mozgatórugója van az emberi cselekedeteknek: az érdek.
Milyennek látja Gertrudist?
– Erős asszony, aki belecsöppen egy világba, amelyben másként gondolkoznak, ahol más a múlthoz, a jelenhez való viszony, mások az erkölcsök, a férfi-nő viszony megítélése is más. Lesz egy jelenetünk, amiben újra és újra meghallgatja a Hazám, hazám áriát Erkel operájából. Jelezni akarom, hogy tesz egy kísérletet, hogy megértse ezeket a magyarokat: miért is fontos nekik ez a haza-ügy, mi ez a furcsa és értelmezhetetlen pátosz. De fontos az is, hogy Katona a tőrdöfés pillanatában ezeket a szavakat adja Gertrudisnak: „Hol vannak a gyermekeim?” A kétségbeesett anyát látjuk egy pillanatra, és nem a hatalomvágyó királynét, akinek jajkiáltása együttérzést vált ki belőlünk.
A Bánk bán minden korban aktuális volt – írják az irodalom- és színháztörténeti munkák. De hogyan kerülhető el – elkerülendő-e egyáltalán – az aktualizálás?
– A néző óhatatlanul belelátja egy-egy figurába saját korának embereit. Ez nyilván így volt régen is. De nem célom erre rájátszani. A darab mélységeihez képest olcsó volna minden direkt aktualizálás. Ugyanakkor hátborzongatóan aktuális a mű, mert a bennünket, magyarokat máig foglalkoztató és gyötrő legfontosabb kérdéseket Katona sorra felveti. Évezredes Kelet és Nyugat közé szorultságunkat, köztes létünk életérzését, ami így vagy úgy egyébként az egész „Köztes-Európára” igaz. A magunk okozta, mások által ránk kényszerített történelmi konfliktusaink örök ismétlődését, meg nem értettségünket, jogos és vélt sérelmeinket, büszkeségünket, kisebbségi komplexusainkat és dacunkat. Kibékíthetetlenségünket a világgal.
Ám mindezt nem didaktikusan, nem is történetfilozófiai magasságokba emelve teszi, hanem a szerelem, a csábítás, a házasság, a féltékenység, a hazaszeretet, a hatalom, a politika megannyi szálából szövi megrendítő történetté úgy, hogy Bánk bán életigazságának a drámáját és katarzisát állítja a középpontba. Katona műve lehetőséget ad arra, hogy ebből a személyes nézőpontból vizsgálhassuk a drámában felvetett örök emberi kérdéseket és sajátosan magyar viszonyunkat a világhoz.
Nem kísértette meg a nyelvi aktualizálás. Sokan éppen a dráma nyelvezetét tartják a befogadás egyik gátjának.
– Kétségtelen, hogy ma veretesnek hat a Bánk bán nyelve. Ez a befogadótól némi nyitottságot kíván, de ha ez megvan, akkor pillanatok alatt átáll az ember füle erre a másmilyenségre. Minden nagy író szövege több puszta közlésnél, információátadásnál, Katona is zenélteti a nyelvet, így teremt világokat. Kár volna ezt kilúgozni belőle.
Miben lesz más a mostani rendezése, mint a 2002-es?
– Más esztétikájú és szenvedélyesebb előadás készül. De már 2002-ben is az izgatott, hogy megtaláljuk a nagy tettnek, a hős személyiségének színpadi megjelenítéséhez azt a színpadi nyelvet, amely legalább annyira születik a zenéből, a gesztusok, a mozdulatok és a tér rendszeréből és szimbolikájából, mint magából a szövegből. A „régi” Bánk, László Zsolt intellektuálisabb személyiség volt, a mostani, Mátray László sokkal érzelmesebb, így az egész előadás szenvedélyesebb lesz. Lesznek persze visszatérő motívumok – na de nem szégyen és tilos lopnia az embernek saját magától. És nagyon más lesz minden azért is, mert a nagyszínpad helyett most a Gobbi Hilda Színpad kisebb terében játszunk. Más térben más előadás születik.
Kornya István
(2017. szeptember 21.)