Katona legnagyobb tragédiája (szomorújátéka) a Bánk bán. A műnemet tekintve az életmű és a korszak toronymagasan kiemelkedő alkotása, és a szó hétköznapi értelmében is tragédia, mert a szerző életében teljesen visszhangtalan maradt. Huszonhárom éves volt, amikor a nagy műbe belefogott, és nem volt negyven, amikor meghalt, nem élhette meg az 1833-as kassai ősbemutatót.
1814-ben az Erdélyi Múzeum című folyóirat pályázatot hirdetett a kolozsvári Nemzeti Színház megnyitásakor előadandó történeti drámára: „A tárgy históriai, hősi legyen. Választhatja a poéta vagy a magyar históriából, vagy akármely másból is.” Az 1818-ban kihirdetett eredmény szerint a bírálók abszolút értékű művet nem találtak. Katona művét nem is említették (nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy egyáltalán beküldte volna).
A történelmi érdeklődésű Katona alapos stúdiumokat végzett a Bánk bán megírására készülve, ám az „európai kultúra nagy, ismétlődő vándortémái” közé tartozó történet irodalmi feldolgozásait (a 16. századi Hans Sachs vagy Geroge Lillo 1739-ben Londonban bemutatott művét) nem ismerte. Ahogyan Franz Grillparzer Urának hű szolgája című 1828-as darabját sem (amelyben ez a „német” Bánk se meg nem bosszulja, se meg nem menti feleségét, de annak öngyilkossága után az uralkodó család megmentésén munkálkodik. 1941-ben a Nemzeti is játszotta Bánk hűsége címen). A 19. század elején három magyar drámaszerző is feldogozta Bánk históriáját.
A Bánk bánt a jogász- és színésztárs, Bárány Boldizsár „javítja”; hibajegyzékét, találó meglátásait Rosta címen tartja számon az irodalomtörténet. Ez alapján volt ismert az ős-Bánk, amelynek kézirata csak 1913-ban került elő.
Eleinte csak egyes színészek fedezték fel a művet, amelyben remek szereplehetőségeket találtak maguknak. A kortársak közül Vörösmarty elismerte ugyan a Bánk bán értékeit, de kifogása volt több, Széchenyi gonosz indulatokat keltő, káros műnek tartotta a Pesti Magyar Színház előadását látva. A két világháború közötti Nemzeti korszakalkotó igazgatója, Németh Antal szerint 1848-ig „ez a siker nem a tragédia irodalmi értékeinek a megértéséből és értékeléséből, hanem a dráma izzó nacionalizmusából táplálkozott”. A forradalmat követő elnyomás évei után, 1858-tól vált a mű a Nemzeti és más színházak repertoárjának népszerű és kötelező darabjává. 1861-ben a Nemzetiben mutatják be Erkel Ferenc operáját (a librettó Egressy Béni munkája). 1892-ben a bécsi világkiállítás közönsége is láthatja a Nemzeti vendégjátékát. Két évtized múltán a Nyugat nagy kritikusa, Schöpflin Aladár komoran fogalmaz: „egy emberöltőn keresztül adta a Nemzeti, becsületből, az akta-elintézés lelkiismeretes unottságával…” A későbbi színházi generációk is mind nekirugaszkodtak Katona művének. A színpadi utat és a nézői befogadást segítendő Illyés Gyula 1976-ban „átigazította”, a közelmúltban a mai nyelvhasználathoz közelítő verzióban is bemutatták (Kecskemét, Békéscsaba).
A Bánk bán a forradalmak és az újrakezdések darabja. 1848-ban játszották először cenzúrázatlanul, március 15-én a Budáról özönlő lelkes tömeg „betört” a színházba, az előadást félbe kellett hagyni. 1945-ben és 1957-ben is Bánk bánnal nyitja meg újra kapuit a Nemzeti. ’56-ban a forradalmi Színházművészeti Szövetség a Bánk bánnal javasolta folytatni a félbeszakadt évadot: sok vidéki nagyvárosban elő is adták szovjetellenes tüntetés kíséretében…
Katona József Bánk bánja (a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája mellett) a magyar drámairodalom csúcsa, a Nemzeti számára „kötelező”: legutóbb 2002-ben Vidnyánszky Attila, valamint ifjúsági előadásként (Bánk bán junior), Alföldi Róbert rendezésében került színre.
Kornya István
(2017. szeptember 21.)
