Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. szeptember 24. - Gellért, Mercédesz Napja

Háttér

Kulin Ferenc

A modern ember tragédiája

Kétszáz éves Katona József remekműve, a Bánk bán

A magyar drámairodalom három klasszikus alapművet jegyez: Bánk bán, Csongor és Tünde, Az ember tragédiája. Katona József a dráma ősváltozatát kétszáz évvel ezelőtt, 1814-ben kezdte írni. Miért fogadták értetlenül a kortársak a Bánk bánt? Miért szólt mégis korának hangján? Miért a szeretet törvényével szegül szembe Katona hőse? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ írásában Kulin Ferenc irodalomtörténész.

 

 

Kétszáz évvel ezelőtt, amikor Döbrentei Gábor folyóirata Eredetiség s jutalomtétel címen pályázatot tett közzé, csak egy múló pillanatra teremtődtek meg a feltételei annak, hogy a Nagy Mű eszméje megfoganjon. Ha kissé „dűlékenyen” is, de már készen állott az a műhely, ahol az alkotó találkozhatott mesterségének kelléktárával, a magyar történelem pedig végletesen kiélezte azokat a sorskérdéseket, amelyekre érvényes választ csak a tragédia világnézete alapján lehetett adni. Hogy a két szülő: a műhely és a korszellem találkozásából nem lett több futó kalandnál, arra a koraszülött „gyermek” sanyarú sorsából következtethetünk. Előbb gyámság alá kellett helyezni (a Bánk bán ős-szövegét Katona legjobb barátja, Bárány Boldizsár vette gondozásba), s az éretté, felnőtté vált mű – távol a színpadtól – a szerző haláláig hajléktalanul tengette életét.
 

Katona József
(Kecskemét, 1791 – Kecskemét, 1830)



Iparoscsaládból származott. Gimnáziumba a pesti és a kecskeméti piaristákhoz járt, a jogot Pesten végezte. Színházi pályafutása igen rövid volt. 1811-ben csatlakozott a Második Pesti Magyar Játékszíni Társasághoz – álnéven volt segédszínész, fordított és lovagregényeket dramatizált. Beleszeretett Déryné Széppataki Rózába. 1815-ig, amikor a társulat feloszlott, megírta drámai műveit: Luca széke, Aubigny Klementina, Žiśka, Jeruzsálem pusztulása, A rózsa. 1814-ben fogott hozzá a Bánk bánhoz.

1821-ben írta meg fontos tanulmányát: Mi az oka, hogy Magyar Országban a’ játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni? Katona válasza: nincs állandó kőszínház, nincs kellő nemzeti öntudat, a drámák nehezen jelennek meg nyomtatásban, működik a cenzúra. Jelentős költői életművet is alkotott. 1815-től ügyvédként dolgozott, 1820-ban visszaköltözött Kecskemétre, ahol 1826-ben főügyész lett. 1830. április 16-án szívszélhűdésben halt meg.
Cenzúra és kortársak

Katona írói pályájának kutatói közül sokan gondolták úgy, hogy remekműve hosszan tartó mellőzöttségének elsősorban a korabeli színházi kultúra fejletlensége volt az oka. Nos, kétségtelen, hogy a nagy drámaköltőt útjára bocsátó „műhely” sok tekintetben provinciális volt, s hogy az egykori színházlátogató közönség ízlése sem volt kifinomultnak mondható. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Bánk bán szerzője, ha zsenialitását nem is, sokoldalú irodalmi műveltségét, dramaturgiai ismereteit és – nem mellékesen – színészi tapasztalatát mégiscsak ennek a szakmai háttérnek köszönhette.

Amikor hozzákezdett a pályamű megírásához, már túl volt nagyszabású drámakísérletein (többek között: Aubigny Clementina, Žiśka, Jeruzsálem pusztulása), s lírai költeményeinek tanúsága szerint korának legidőszerűbb filozófiai kérdései foglalkoztatták.

Vajon miért tört meg ennek a dinamikusan induló, reményteli költői pályának az íve?

Az irodalom- és színháztörténet berkein belül máig vita tárgya, hogy az 1833-as, visszhang nélkül maradt kassai ősbemutatót, s néhány vidéki rendezést (Kolozsvár, Debrecen, Miskolc) leszámítva – miért kellett éppen két évtizednek eltelnie ahhoz, hogy a dráma végső változatát a Nemzeti Színház is műsorára tűzze. Vajon valóban az a rendőr-minisztériumi feljegyzés pecsételte meg a színmű sorsát, amely szerint „nemcsak a dráma tartalma, hanem egyes részletei is alkalmasak arra, hogy a magyarok gyűlöletét a német fejedelmek, s általában a németek ellen lángra lobbantsa”? Ezt a feltevést látszik igazolni, hogy hasonló vélekedések a mű színrevitele után is megfogalmazódtak. Még Széchenyi István is „rossz, veszélyes tendenciát” látott Katona művében (érthetetlennek tartotta, hogy „a kormány megengedi ily esztelenség előadását”), a Központi Könyvbíráló Szék pedig azért nem javasolta a darab műsoron tartását, mert az „nemcsak a külföldiek elleni gyűlöletet … ébreszti”, hanem „féktelen pártütési elvekkel is telve van.”


Makacs dogma

Ám ne feledjük: a politikai félelmek és fenntartások csak a mű színpadi karrierjének késlekedését indokolhatják, de nem adnak magyarázatot művészi értékeinek tétova fogadtatására. Márpedig igen beszédes az a tény, hogy sem az egykori pályázat bíráló bizottságának tagjai, sem a reformkori drámaelmélet legjelesebb képviselői – közöttük Kölcsey és Vörösmarty – nem ismerték fel a Bánk bán korszakos jelentőségét. A nagy kortársak vélekedése többet árul el Katona mellőzöttségének igazi okáról, mint a cenzúrahivatal munkatársainak „szakvéleménye”.

Például Vörösmarty, aki a reformkor egyik legtermékenyebb drámaírója is volt, elismerte ugyan, hogy Katona drámája „erőteljes színmű”, de úgy ítélte, hogy „Legkevésbé sikerült Bánk karaktere, kiben nem látjuk azon szilárdságot, mely az általa elkövetetett merész nagy felelősségű tetthez kívántatik.” Úgy gondolom, semmit nem változtat a Szózat költője iránti feltétlen hódolatunkon, ha megállapítjuk: Katona mondandójának a lényegét nem értette meg. S megkockáztathatjuk a feltevést, mely szerint Vörösmarty megkérdőjelezhetetlen tekintélyének is szerepe volt abban, hogy a „hezitáló alkat” és a „tragikai jellem” összeférhetetlenségének makacs dogmája egészen napjaink irodalmi tankönyveiig végigkísérte a Bánk bán értelmezésének történetét.

Az egykori kritikák a kor uralkodó irányzatainak elveit (klasszika, romantika) kérték számon az írótól, a Bánk bán ihlete azonban nem abból a korszellemből fakadt, amelynek mágneses tere magába szippantotta a reformkor szellemi kultúráját. Katonának a tragikumról, a tragédiáról vallott felfogását részint a shakespeare-i és ókori görög dráma-minták határozták meg, részint olyan élettapasztalatok formálták, melyekből a messzi jövőbe mutató – már-már az egzisztencialista létbölcseletre emlékeztető – felismerésekre jutott. (Gondoljuk meg: a dráma legsúlyosabb konfliktusa nem a magánélet, s nem is a politikum szférájában játszódik, hanem a főhősben, akinek meg kell tapasztalnia, hogy a „létbe vetett” puszta lelke nem kínál menedéket szerepeinek és cselekedeteinek következményei elől!)


Egy nemzedék újjászületése

Ha meg akarjuk érteni, miként lehetséges, hogy egyetlen irodalmi alkotás egyszerre hozza felszínre az európai kultúra egyik legősibb szellemi hagyatékát, s villantsa fel a távoli jövőbe mutató rejtett tendenciáját, ismét a mű fogantatásának körülményeit kell felidéznünk. Immár azonban nem a „műhely” adottságait, s nem is az egész kort, csupán a Bánk bán első változatát ihlető különös történelmi pillanatot kell vallatóra fognunk.


Vannak jeles évszámok, amelyek a politika-történet kiemelkedő eseményeire utalnak, s vannak olyanok, amelyek egy-egy nemzedék újjászületésének időpontját, nagy tettekre való felkészülésének a kezdetét jelzik. Ilyen volt 1814/1815. Annak a nemzedéknek a szellemi vezéralakjai, akik majd a reformkor politikai harcaiban fogják megteremteni a modern Magyarországot, ekkor jutnak a sorsdöntő elhatározásra: szembefordulnak régi önmagukkal, hogy új emberként megváltoztathassák a világot is. Mindegy, minek nevezzük – megigazulásnak, megtérésnek vagy metamorfózisnak – a személyiségükben lejátszódó katartikus folyamatot, annak az a lényege, hogy életre szólóan és egész nemzedéküket mozgósító erővel kötelezik el magukat a történelemformáló cselekvés eszméjével. Kölcsey ekkor hagyja el az atyai jó barátja, Kazinczy Ferenc által kijelölt utat (amely – úgy látja – az öncélú irodalom felé vezet), mert arra a felismerésre jut, hogy csak „A cselekedetek, a publikumban való forgás formálnak hasznos embert”. Széchenyi ekkor kezdi írni a Naplóját, s fogadja meg, hogy személyes nagyravágyását leküzdve „szegény, szerencsétlen hazáját” fogja szolgálni. Katona ekkor választja hőséül azt a Bánkot, aki – küzdelme tragikus végkifejletének nyomasztó előérzetével is – vállalja a hatalom gyakorlásának felelősségét.

Három szellemóriás – Kölcsey, Széchenyi, Katona – lelki/szellemi újjászületésének időbeli egybeesése véletlennek látszhat, ám nagyon is törvényszerű sorsközösség formálódásának a tanúi lehetünk. Mert éppen ekkor, a napóleoni háborúk korszakának lezárulásával, a nemzeti önállósulási törekvéseket csírájában elfojtani készülő Szent Szövetség megalakulásával kezdődik új korszak egész Európa történetében.

Ekkor kerül a magyar szellemi kultúra elitje is az elé a döntés elé: tudomásul veszi a nagyhatalmi érdekeknek való végzetes kiszolgáltatottságot, vagy vállalja egy bizonytalan kimenetelű küzdelem kockázatát nemzete szolgálatában. Azt mindannyian látták, hogy ebben a szolgálatban a legféltettebb földi javakat – a karriert, a hivatást, a magánélet biztonságát – el lehet veszíteni, de hogy az egyéni emberi létezés értelme: a „puszta lélek” üdvösségének esélye is kockára tétetik, azt csak Katona József ismerte fel.
 

Morál, jog és a szeretet törvénye

Bánk bán nem azért lesz a „teremtés vesztese”, mert megsértette az erkölcsi világrendet, s még csak azzal sem vádolható, hogy tettével politikai káoszt idézett volna elő. (Éppen ellenkezőleg: a bánki tett és II. Endre király megbocsátó gesztusa, amely 1222-ben az Aranybulla kibocsátásához vezet, a magyar társadalom hosszú évszázadokon át működő jogrendjének alapja lesz!)

Katona hősének „mindössze” annyi volt a vétke – s azért lett „végsemmiség az ítélete” – mert „hitveséhez és gyermekihez” kötő tündéri láncaitól szabadulva próbált megfelelni politikusi kötelességének. Nem a morál, nem a jog, hanem a szeretet törvényével szegült szembe. Ebben a szükségszerűen kudarcba fulladó vállalkozásban látta meg Katona József a világa rendjéért lelki javairól lemondani kényszerülő modern ember tragédiáját.

 

 

 

(2014. április 22.)