MITEM A FELHŐBEN I.
2020. március 29., vasárnap
Kedves Odinosok!
Bárhol vagytok most, a gondolataim elérnek hozzátok, hogy kicsit a társaságotokban lófráljanak.
Ha a művészet egy olyan tapasztalás, amely felforgatja az egyént azáltal, hogy tükröt tart neki az állapotáról, akkor ezek az idők, amiket most élünk, „művésziek”. A művészet minden formája mesterséges, a gondolkodás és cselekvés olyan útjain keresztül nyilvánul meg, amelyek eltérnek a mindennapi élet megszokott kritériumaitól és viselkedéseitől.
A festő ösztönösen kikevert színekkel valósítja meg ezt, és kiszámított ecsetvonásokkal ide-oda táncolva a vásznon, míg az életre nem kel. A fazekas lába keringeti a korongot, amely az agyagot forgatja, és az ujjak lágy mégis határozott nyomó mozdulataival a teljes test az űr precizitását egy váza, egy csésze, egy bögre formájába önti.
Elképesztő időket élünk, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy radikálisan megváltoztassuk ritmusunkat, a létezés legegyszerűbb útjait, módjait, és alkalmazkodjunk. Némelyikünk ezt a helyzetet megszorításnak érzi, míg mások közülünk a szabadság és a befelé fordulás pillanatának.
A szabadságnak egy ilyen pillanatában - amikor elszállnak a gondolatok - Bariban voltam 1943-ban a Második Világháború alatt. Az apám az ágyában haldoklott, az anyám vizes törülközővel törölgette az izzadtságát, én pedig, hétéves fiúként, lementem az utcára koldulni. Gyakran csináltam ezt ebben az időben, amikor éhesek voltunk és semmink nem volt otthon. Ezen a napon egy ember túlméretes katonai kabátban távolabb megállt és erős dallamos hangon hívott engem:
BAMBINIIIIIIIIIII, BAMBINIIIIIIIIIII, BAMBINIIIIIIIIIII. BAMBINIIIIIIIIIII. (Gyerekek, gyerekek, gyerekek!)
Az arra járók csodálkozva bámultak rá. Én is. Az ember rám mosolygott, a zsebébe nyúlt és egy kandiscukrot adott nekem. Majd csoszogva odébb sétált. Egyike volt azoknak a félig megzavarodott katonáknak, akik mindenfele keringtek - miután a hadsereg szétesett - próbálva hazajutni a szakadékba, amelybe az ország hullott.
Valahányszor a világ összeomlani látszik, a számban ennek a kandiscukornak az ízét érzem.
És ez mosolyra fakaszt engem.
Ez történt velem ma reggel is, amikor felébredtem és kinéztem az ablakon. A mezők, a fák és a kis tavacska ezer és ezer pillangótól borzongott, amelyek a napba repültek.
Jön a tavasz - suttogtam magamban. Nemsokára ezek a „művészi” idők puszta emlékké válnak, és újra belemerülünk a krónikus életbe.
A mosoly megfiatalította az arcom. Ezt a mosolyt küldöm nektek mindannyiótoknak öleléssel,
Eugenio
Végezetül:
Az ODIN TEATRET karanténajándéka számunkra az a film Julia Varley főszereplésével, melyet 2019 novemberében mutattak be. A Halál megközelítése e filmben, és általában az Odin Teatret előadásaiban is a középkori karneváli világot idézi: ha már el nem kerülheti az ember, akkor mulasson vele kissé.
A filmet angol nyelven adjuk közre.
Ha megnézné, kattintson itt!
(2020. május 11.)
