Végletek karneválja – MITEM13 Krónika 17. Witkacy Színház, Lengyelország: Meggyeskert

Abszurd humor, alpári figurák, giccskavalkád, műanyagpoharak „erdeje”, hangosra túlzott műérzelmek, néhány igaz drámai pillanat – semmi nem volt megszokott ebben a Meggyeskert-feldolgozásban, amit a MITEM-re immár harmadjára visszatérő lengyel társulattól láthattunk. És mégis megrendítően hatott.

„Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Leginkább ezzel a klasszikus hamleti idézettel lehetne összefoglalni mindazt, amit a Witkacy Színház társulata „művelt”, Nyikolaj Koljada rendező irányításával. Az idén elhunyt orosz színházi alkotó a munkáiban jól felismerhető világot épített, amelyben a harsányság, a groteszkség, a naturalista durvaság elegyedik a letisztult drámaisággal. Most látott Csehov-adaptációja is ilyen, egy biztos, ilyen őrült feldolgozásban még nem láthattuk a viszonylag jól ismert történetet.

Amikor elkezdődik a játék és a bevonuló szereplőkön, akik egy szép népdalt énekelnek, észrevesszük, hogy mindegyikük feltűnően foghíjas, már sejthető, hogy itt valami lesz. Aztán elkezdjük kapkodni a fejünket, mindenki mozog, pakol, zajong, nekünk, a közönségnek is zajongani kell, mert ugye, megkérnek rá, hogy harsányan fogadjuk Ranyevszkaja asszonyt (Dorota Ficoń), ha megérkezik. Sodró lendületű, dinamikus „tömegjelenetek” váltják egymást az egész előadásban, miközben a meggyeskertet jelképező kerítésrudakra folyamatosan pakolják-lepakolják a szereplők a műanyagpoharakat, amelyeket néha még tömegével szét is szórnak, aztán összesöpörnek a produkció során, közben tojásokat törnek föl egymás fején, amit megesznek, folyton énekelnek, táncolnak, egyszóval őrület az egész. Persze ezenközben azért a csehovi történet is halad… Ja, és egy medve is feltűnik a színen…

A színpadkép olyan, mint egy zsibvásár, régi bútorok, homokzsákok szabdalják a teret, a szereplők jelmezei nemkülönben: klasszikus orosz 19. századi öltözékek, népviseletek vegyülnek flitteres, ezüstösen szikrázó vagy rózsaszínű mai giccsruházattal, rókaprémmel, vagy éppen a műanyag poharakból készült fejfedőkkel. Néhány sztenderd elem jelenik meg az öltözékeken, az egyik, hogy mindenkinek a nyakláncán kereszt lóg, a másik, hogy mindenkinek a ruhája ülepén egy vécéülőkére hasonlító ovális alakú, kivágott közepű ruházati elem látható, ami mindenkinél más-más anyagból készült, nota bene: még a medve is kapott egy ilyen csipke-ülőkét. Ezek a feltűnő kontrasztok uralják az előadást, és nemcsak a színpadképben jelennek meg, hanem gyakorlatilag minden elemében az előadásnak, a mozgásban, a játékban, a küllemében, az egésznek az univerzumában. Ezek az ellentétek együtt egy hihetetlenül groteszk összképet eredményeznek, a néző azt sem tudja, sírjon-e vagy nevessen, esetleg mindkettőt egyszerre.

Ez a furcsa, túlzsúfolt színpadképi kavalkád, a túllihegett groteszkség ugyanakkor mégsem olyan távoli Csehov világától, még ha túlrajzolja is azt. A nyakban lógó kereszt szövegszintű párja a filozófia, ami ezeknek a figuráknak a szájából elhangzik, miközben ahogy a vécéülőke formájú kis ruhadarabok jelzik, a fenekük a matériába ér… Elképesztően ugrál Koljada rendezése az éteri magaslatok és az olyan, szinte gusztustalan vagy alpári poénkodás között, mint például a piálás, a telipofájú tojásevés vagy ahogy a fogatlan szereplők tetvészik egymást. A csehovi figurák esetében a szövegben is fellelhetjük ennek a fennkölt magasságok kontra rögvalóságnak a komikus csíráit, persze korántsem olyan intenzitással, mint ebben a feldolgozásban, de miért is ne? A rendező ráadásul ebben furcsa káoszban igenis tud rendet tartani, s abszolút következetesen épül fel az előadás univerzuma, amelyben egyébként rengeteg olyan izgalmas részlet van, amiről akár külön elemzéseket lehetne írni.

A csúcspont ott következik be, amikor a Lopahint játszó Piotr Łakomik ítéletes monológja elhangzik a meggyeskert birtokosairól. Itt, ebben a jelenetben nem vonja el a figyelmet a rendező, hanem szépen, tisztán, megrázóan teszi oda: a monológ, miközben a kerítésrudakat baltázza szét teljes erőből a színész, hidegrázós jelenet, felkavarja a nézőt. Mint amikor a nagy zajban egyszer csak dermedt csend lesz. Aztán persze megy tovább a zaj. Ez az alakítás is emlékezetes marad. A Witkacy színészei egyébként nagyon érzik ezt a stílust és a tőlük már megszokott magas színvonalon hozzák a figurákat, de nem is csoda, hiszen a névadójuk avantgárd művei képezik a gerincét a társulat repertoárjának, de emellett is rengeteg abszurdot és kísérleti előadást játszanak, úgyhogy ezt az „avangárd Csehovot” is teljes erőbedobással tudták színre vinni. A mostani produkcióból kiemelném Ranyevszkaja szerepében Dorota Ficoń, Lopahinként Piotr Łakomik, a Firszet játszó Andrzej Bienias és a Jasa szerepében látható Kamil Joński teljesítményét. Ismét lenyűgözőt játszott a zakopanei társulat Budapesten, kár, hogy az idén március 2-án elhunyt rendező ide, erre az előadásra már nem juthatott el.

Ungvári Judit

(2026. May 16.)