Jóllehet, a Nagy Könyv felmérése alapján a magyar olvasók szerint a legnépszerűbb, mondhatnánk, legnagyszerűbb könyv gyermekek-felnőttek számára, különbségtétel nélkül – az egész világtermést számba véve, megelőzve a Pál utcai fiúkat, az Abigélt, a Harry Pottert és az Anna Kareninát, A rózsa nevét és a Varázshegyet –, a Gárdonyi Géza írta Egri csillagok, és jól esik ezen elgondolkodni, ma aligha merném kijelenteni azt, amit harminc-negyven évvel ezelőtt, a bizonyítás szükségessége nélkül bátran állítani mertem (volna), hogy nincs olyan tizenöt éves korát megélt magyar nyelven olvasó gyerek, aki az Egri csillagokat ne olvasta volna. (Sára lányom minimum két tucatszor látott neki a regény újraolvasásának a maga idejében, lány létére, és ez a tény alighanem elmond valamit…)
Hogy mi a titka az Egri csillagoknak? Azt hiszem, talán az, hogy ez volt az első „megaregény”, amely egy elárvult fiúcska sorsából kiindulva eljutott egy, a magyar történelem során ritkán bekövetkező eseményhez, a magyarok győzelméhez a török túlerő fölött. A regény nagyszerűsége – túl a hihetetlenül profi írói megoldásokon szerkesztésben, alakok karakterizálásában, a világos, de nem primitíven lineáris cselekményszövésen, mely általában a történelmi regényeket jellemzi, illetve a tárgyi hűségen – a nemzeti érzések, leginkább a megtépázott nemzeti büszkeségünk fellobbantásában kereshető. Akkor is, amikor ötvenes éveket írtunk, amikor hatvanast-hetvenest, és akkor is, amikor most 2018-ra fordult a naptár lapja. Hogy kétezer elszánt ember – közülük kevesebb a hivatásos katona – harmincezer (ötven- vagy hetvenezer, állítják más és más források) török ostromát képes visszaverni, az gyakorlatilag a mesék és a legendák világába tartozik. Hogy ez mégsem a képzeletben vagy a fantáziában zajlott le, teszi az Egri csillagokat a magyarságtudattal rendelkező olvasók számára olvasmányaik élére.
Gyermekkoromban én is olvastam, természetesen, az Egri csillagokat, szerettem, hogy illusztrálva volt a könyv, még ha Würtz Ádám rajzai díszítették is, akinek kusza vonalvezetésű grafikái nem tartoztak – mert nem kvadráltak az olvasás után elképzelt figuráimmal az általa megörökített szereplők – a kedvenc illusztrációim közé. Nagy alakú könyv volt, vászonkötésben, ezt a könyvet örökölték meg azután a gyerekeim, előbb, mint említettem, Sára esett neki két tucatszor, utána Judit lányom még valahányszor, hogy hosszú idők elteltével, amikor a Nemzeti Színház felkérésére színpadra írtam a regény színházban használható motívumait, összevissza firkáljam, így adva tovább unokáimnak, Zillének és Zalánnak.
De térjünk vissza a fentebbi kijelentésemre. Míg húsz-harminc évvel ezelőtt bátran kijelenthettem (volna), hogy nincs olyan magyar nyelven olvasni tudó gyerek, aki ne esett volna túl az Egri csillagok csodáján és mágiáján, addig ma nem kekeckednék ilyen kijelentésekkel. Mert ezek a mai „fiatalok” – és ezzel nem akarok az Ezek a fiatalok című nemzedéki filmben szereplő sztyupid felnőttek kategóriájába besorolni – egészen más irányban tájékozódnak, mint a magyar múlt, a magyar történelem jeles eseményei, kivételes és ritka győzelmei. A Harry Potter-féle varázslatos-mágikus könyvek, illetve az ebből készült filmek, A Gyűrűk Ura-féle másként fantasztikus-kalandos mesék – és az abból készült filmek – teljesen átformálják a tinédzser-korú fiatalok ízlésvilágát, másfelé irányítják az érdeklődésüket. És hogy teljes legyen a zavar, azt viszont teljes meggyőződéssel kijelenthetem, hogy a Harry Potter-nézőknek, illetve A Gyűrűk Ura-mozilátogatóknak a nagy része nem olvasta könyvben (több kötetben főleg nem) a filmben is megnézhető történeteket. Ez persze, amellett, hogy érthető, szomorú is, de bolond ember az, aki a világban uralkodó szél ellen akar hugyozni, aki azon nyafog, hogy a világ nem abban a kulturális kerékvágásban akar haladni, amelyikben ő jónak gondolja. A megafilmek világával szemben igen kis esélye van a könyvnek, amely időigényes, és nem képes elintézi a maga történetét óra húsz perc (vagy ennek a kétszeres ideje) alatt. Ez faktum, ezzel együtt kell élnünk.
A sors különös iróniája, hogy nekünk is készült már egy megafilmünk, amikor még készülhetett, erre visszatérek később, mégpedig épp az Egri csillagokból. 1968-at írunk, akkor vagyok elsőéves gimnazista Nagykőrösön, és állok a hatalmas filmplakát előtt valamelyik téren a barátaimmal, a plakáton Sinkovits áll szétvetett lábbal, és láthatóan az eskü szövegét mondja, vagy valami hasonlót átszellemülten, mi meg röhögünk. Na, nem rajta. A lába mellett a padlaton egy Fecske cigaretta csikkje árválkodik, azon röhögünk, a sajtó meg amiatt morog majd talán, de azt mi még nem olvassuk. Ahogy a moziban is arra a részre koncentrálunk feszült figyelemmel – a valahányadik megnézés után, persze –, hogy ki látja meg először a létrán fölfelé kúszó janicsár csuklóján az orosz gyártmányú karórát. (Vajon mi ez ahhoz képest, amikor a Nagy Sándort játszó Brad Pitt feje fölött a kék égen átragyog egy szuperszónikus gépcsoda!), Hogy megláttuk-e, hogy a csikk valóban ott hevert-e Sinkovits lába előtt, a janicsárruhás katona csuklóján ott virított-e az orosz karóra, vagy csak utólag rajzolja oda a legenda minden szépet befeketítő fajtája, mindegy is már. Fontosabb, hogy Várkonyi Zoltán jó időben készítette el a regény filmváltozatát, melynek a forgatókönyvét a kiváló író, irodalom- és filmtörténész, Nemeskürty István írta. Jó időben, mert akkor még volt kapacitás egy igazi nagy, történelmi film, egy magyar megafilm elkészítéséhez. A katonaság és a rendőrség ingyen adta (gondolom, vagy majdnem ingyen) az ostromlók emberanyagát, akik egyik kameraállásnál az ostromló törökök voltak, a másik kameraállásnál a védők, ezerötszáz emberről, vagy még többről beszélnek, amikor a statisztériát emlegetik, ekkora emberanyaggal természetesen nem a csapatok látszatát (lásd pld. Sacra Corona!) lehetett csak megképezni, de magát a vár előtt állomásozó roppant tömeg fölmutatására is volt lehetőség – trükközés nélkül; a falakon küzdő több száz védekezőt is megmutatni lehetett. Fel lehetett Pilisvörösvárott építeni az egri vár rekonstruált makettjét, amelyet valóban meg lehetett rohamozni, amelynek falához valóban hozzá lehetett támasztani a valódinak tűnő ostromlétrákat. Na, meg a nyitókép monumentalitását is meg lehetett csinálni. Végtelen mezőn hatalmas lovascsapat közeledik a horizonton jelenve meg, annyi lóval jönnek a törökök, amennyi ló, kis túlzással, talán ma már nincs is az ország méneseiben.
Megjegyzem, a film hetedik perc ötvenkettedik másodpercében hangzik el az első szó a szultánt játszó Major Tamás szájából (ebből a szereplőlista felsorolása a főcímben három és fél percig tartott), egyébként a közeledő lovascsapat monumentális látványa tölti be a vásznat, illetve a szultán öltöztetése zajlik. Emlékezzünk majd vissza erre, ha a könyv adaptációs nehézségeiről beszélünk. (Idő van.)
Szécsényi Ferenc kamerája előtt, Farkas Ferenc zenéjével a hátuk mögött olyan divatos fiatal színészek játszanak, mint a varázslatos szépségű Venczel Vera, Kovács István, Benkő Péter, vagy a már nem is annyira fiatal Bitskey Tibor vagy Agárdy Gábor, a főszerepet, Dobó várkapitányt természetesen a férfikora delén járó Sinkovits Imre játssza, de láthatjuk Major Tamást a török szultán szerepében, Jumurdzsákot Bárdy György alakítja meglehetősen hitelesen, s más, olyan kiváló színészek is felbukkannak kisebb-nagyobb szerepekben, mint Szakáts Miklós, Gobbi Hilda (!), Ruttkay Éva, Inke László, Mádi Szabó Gábor, Benkő Gyula, Somogyvári Rudolf, Tordy Géza, Latinovits Zoltán (!), Koncz Gábor, Balázs Samu, Körmendi János, Márkus László (!), Molnár Tibor, Tomanek Nándor, Rajz János, Zenthe Ferenc… Hosszan sorolhatnánk a kiváló színészeket, akikből idővel klasszikusok, nagyok vagy még nagyobbak lettek.
Ha azt mondom, a könyv kínálkozott, fölajánlkozott a filmnek, akkor nem mondok semmi újat. Minden olyan motívum megtalálható benne, ami miatt érdemes egy filmet leforgatni. Kaland (fogság, veszély, bátorság, küzdelem, párharc, gyermekrablás, várfoglalás és várostrom), szerelem (a főszereplő gyermekkora kis játszópajtásában találja meg az igazi, vélhetően sírig tartó szerelmét; házasság és gyermekáldás), helytállás és hazaszeretet fantasztikumba emelt jelenléte (kétezer magyar küzdelme a sokszoros török túlerővel szemben Eger védelmén túl Magyarországért), egzotikum (Török Bálint kiszabadításának kísérlete a Jedikulából), misztika (Jumurdzsák talizmánja, és a talizmánért folytatott könyörtelen küzdelme)…
Mindehhez, hogy Montecuccolit idézzük, a fentebbi humán-anyag birtokában már csak három dolog kellett, pénz, pénz és pénz. Hogy a Kádár rendszernek volt-e valami szándéka a filmmel azon kívül, hogy nekünk is legyen egy nagy filmeposzunk a magyar történelem egy adott szakaszáról, vagy egyéb, nemzet-összekovácsoló szerepet is szántak neki, az valójában mindegy is. Ha volt, jól számítottak, ha nem volt, számításaik ellenére bizonyára a nézőtéren ülők egy idő után (harcos)társuknak érezték a szomszéd székeken ülő másokat. A lényeg: volt pénzük rá. A befektetett nem kevés pénz feltehetően visszatérült, hiszen mintegy tizennyolcmillió jegyet adtak el a filmre, ami feltehetően nézői rekord a magyar film történetében. Megafilmhez mega nézőszám dukál. Csak eltűnődöm, a Cannes-i nagydíjazott Saul fia-filmet vajon hányan nézték meg – ami más nézőpontból volt a magyar filmgyártás megafilmje. De nyilván kár tűnődni ilyesmin, és nem is fogunk ezen a helyen.
(forrás: Győrfi András archívuma)
Arról beszéltünk, hogy a regény felvevőgép után kiált. Így kell lennie, mert a film a maga mozgékonyságával, tetszőleges tempójú helyszínváltásaival, a szereplők arcán lejátszódó folyamatok idő- és magyarázatmegtakarító rögzítésével behozhatatlan előnyre tesz szert, mondjuk, a színházzal szemben, amely egy ilyen történelmi film adaptálása esetén már sokkal nehézkesebben képes csak mozogni, egész más eszköztárat tud megmozgatni, és egészen más strukturáltságban tud a regényhez mint alapanyaghoz hozzányúlni.
Hogyan lehet (azt, hogy hogyan kell, vajon ki tudná megmondani) egy Egri csillagok-szerű hatalmas prózai anyagot úgy megmozgatni, hogy az a színpadon is hasson? De ez önmagában kevés. A nézők által látott történetnek nem csak hatásosnak, de hitelesnek is kell lennie, hiszen valahogy úgy vagyunk most ezzel, mint a hajdani görög színházban volt a közönség és az előadás egymással: a nézők ismerték a mitológiai témát, így a feldolgozás és megvalósítás mikéntjére voltak kíváncsiak, az érdekelte őket, visszakapják-e az ismert történetet más-más kicsengéssel, nyelv- és konfliktushasználattal. Az Egri csillagok nézője is ismeri a történetet a patakban fürdő két kisgyerek jelenetétől egészen addig, amíg a törökök el nem takarodnak a vár alól, és meg nem történik a török és magyar kisgyerek kicserélése, mindenki megelégedésére.
Hogyan lehet hozzáfogni úgy ehhez a könyvhöz, hogy az adaptáció hűséges maradjon az író szándékaihoz és leírt soraihoz, ugyanakkor a színpad se vesse le magáról a nagyon is epikus, drámainak, dramaturgiai értelemben, semmiképpen sem mondható anyagot. Az átdolgozást nehezíti, hogy majd egy fél emberöltőt kell a színpadon megérzékíteni, hiszen a regény alcíme nem az ostromra, hanem a főhős életútjának felmutatására utal: Bornemissza Gergely élete. Egyszerre kellene tehát a macskának kint és bent is egeret fogni, követni Bornemissza Gergely életét, valamint Eger várának ostromát megörökíteni – színpadi eszközökkel. Ez a feladat azonban valószínűleg meghaladja a színdarab adta kereteket. Legkézenfekvőbbnek a Kierkegaard-i vagy-vagy variáció kínálkozik, de ha Bornemissza fölcseperedését főhadnagyi rangjáig hagyjuk el, akkor azok a nézők mennek haza csalódottan, akiknek ő volt a kedvenc hősük a regény olvastán, ha az ostromot mellőzzük, akkor miből és hogyan, kikből lesznek az Eger csillagai?
Amíg, egy pillanatra visszatérve a másik művészi lehetőséghez, a film pillanatok leforgása alatt vált tájakról házakra, házakról szobabelsőkre, szobabelsőkről emberekre, arcokra, arcokról szemekre, kezek apró rezdülésére, a csak fölmutatni kívánt valóságrészletekre, tetszőlegesen, és nem a felsorolás sorrendjében, ugorva időben előre és vissza, addig a színpadot jelenetről jelenetre be kell rendezni, a jeleneteket a reprodukálás szintjéig be kell próbálni, a színpad mindig ugyanakkora távolságra van a nézőtől valamennyi jelenet során, a színész arcát nem lehet kinagyítani, közelíteni vagy távolítani, magyarán, minden a nézők „orra előtt” kell játszódjék, és a jelenetváltásokat is csak rendezői furfanggal vagy rutinnal lehet a még elviselhetőig felgyorsítani.
A prózát színpadra állítónak elsősorban a mű epikusságától kell megszabadítania az anyagot. Ki kell választani azokat a jeleneteket, amelyek a színpadon „élnek”, nem kíván körülményes magyarázkodást a létezésük, előre viszik a cselekményt, és nem hátráltatják fölöslegesen, nem válnak cselekmény-lassító mellékszálakká, esetünkben a patakban fürdő kislegényt mielőbb eljuttatják az Egri várba, immár felnőttként. A regény „bejelenetezése” után méri fel az átdolgozó, hogy miből mennyi fér bele a színpadi verzióba, mi kerül be és mi kerül ki a szövegkönyvbe, a szövegkönyvből. Ez, mondhatni, a legnehezebb része a munkának. Hosszadalmas próbálkozások, sakkozások és ide-oda helyezések után egyes nagy egységekről le kell mondani, melyek a regényben fontos és terjedelmes szerepet kaptak. Ilyen például esetünkben Török Bálint kiszabadítási kísérlete a Jedikulából, ami a filmben hatásos és egzotikus jelenetsor, azonban körülményes és cselekménylassító részévé válik a színpadi adaptációnak, ha benne marad, így csak utalás formájában említődik meg. (Megjegyzem, ez a jelenet, színpadon megvalósítva, alighanem az összidő (mert az átdolgozónak ebben is kell gondolkodnia) negyedét elvitte volna, holott, ha őszinték akarunk lenni, mindenképpen mellékszállal van dolgunk, amely valójában nincs hatással az események alakulására, illetve a jellemek formálódására.
A gyermekkor, az ifjúság és a várban eltöltött hősies harcok ideje kétféleképpen gondolató el. Filmben mindenképpen ajánlatos és lehetséges a lineáris haladás, fürdés a patakban, szabadulás, Török Bálint udvara Tinódi Lantos Sebestyénnel és Zrínyivel, Buda várának a bevétele, Török Bálint elfogása, a nagyúr kiszabadításának a kísérlete, majd Gergely megérkezése a várba. Ez azonban annyira epikus haladás, hogy színpadon unalmassá válik, és nem lesz egyéb, mint a regény egy az egybeni átírása a deszkákra. Ez a megoldás kínálkozik a legkézenfekvőbbnek, de egyúttal tehát a legkevésbé színházszerűnek. Még akkor is, ha történelmi drámát akarunk egy történelmet feldolgozó regényből készíteni. Járhatóbb útnak tűnt számomra a filmekből már jól ismert, így megszokott, és mára már természetesnek ható flashback-technika, amikor a történet „ugrándozik” időben és térben, hol a gyermekkor történéseit villantja fel, hol az ifjúkori kalandokat Buda bevétele körül – úgy, hogy a fő helyszín kezdettől fogva maga az egri vár, a fő cselekményidő pedig a törökök várásának feszült napjai. Ezzel a megoldással a színpadra kerülhet egy időben emlék, történet, valóság, vízió, megidézés. Maga a cselekmény mozgalmassá válik azzal, hogy több szálra bomlik, és a szálakat összekötő erők maguk a jelen-idejűségükben felmutatott várbéli szereplők.
További gondot jelent a szereplők megtartásának-elhagyásának a kérdése. Amíg a film-verzióban számtalan szereplő jelenik és jelenhet meg, addig a színpad – már csak méreteinél, befogadó lehetőségeinél fogva – minimalizálja még a tömegjelenetekben résztvevők számát is. A nyilvánvalóan adott főszereplők mellett egy-egy mellékszereplőbe több regényfigura tulajdonságát kellett egybegyúrni, hogy „ne széledjen szét a színpad”. A három (fő)csillag, Dobó, Bornemissza és Mekcsey mellett szóhoz kellett juttatni a humort képviselő Sárközy cigányt, Évát és Cecei uramat, az apját, Jumurdzsákot, a talizmánja után sátánként törtető törököt, néhány tisztet a sok tiszt közül, jelesen Hegedűs hadnagyot, aki a vár elárulója lesz – a sokfelé szálazó regény cselekményét velük kell összefogatni, köréjük kell sűríteni.
Az Egri csillagok közönsége korosztályilag szinte eldönthetetlen. Feltehetően a felnőttek legalább olyan érdeklődéssel ülnek be a nézőtérre, mint a kamaszok, akár az általános iskolás kisgyerekek. Gárdonyi írói nagyságát és leleményességét mutatja és dicséri, hogy a regény valamennyi korosztály számára élvezhető, olvasható; az épp csak olvasni tudó gyerektől az unokájának felolvasó nagyapáig mindenki talál benne a maga számára érdekeset. Ebből kiindulva a színpadi adaptáció egy sajátos nézőponttal szándékozik gazdagítani a befogadói élményt, elsősorban számítva a fiatalabb korosztályra. Ez a nézőpont pedig a várban lévő gyerekeké, akik mintegy „alulról” szemlélik a felnőttek világát, azt a harcot, amely életre-halálra-vérre megy, de az ő világukban nem kéne még, hogy így legyen. A gyerekek szemlélőből egy adott pillanat kényszerére aktív szereplőivé válnak a küzdelmeknek, részt vesznek a harcokban, és a „pesti srácokhoz” hasonlóan többen életüket áldozzák Eger védelméért.
Külön megfontolás tárgyát képezte a helyszín. Ez természetesen nem a flashback-jelenetekre vonatkozik, hanem a várostromra. A Nemzeti Színház, bármilyen nagy színpaddal és bármilyen elképesztő technikai felszereltséggel rendelkezik, nem igazán tudja – hitelesen – egyszerre megjeleníteni a várban és a váron kívül történő eseményeket. Ezért egyértelműnek tűnt már az első perctől fogva, hogy az ostrom a váron belüliekkel „történik meg”, ami a váron kívül történik, azt a várban bent lévőktől tudjuk meg. A kézitusa az átíró elképzelései szerint a várfokon zajlik. Ami a hátránya, az az erénye is a színpadi megvalósításnak: az ostrom izgalmait, a vár állapotának romlásán aggódásokat, a sebesültekkel, elesettekkel törődést mind-mind a falakon harcolókkal együtt éljük át, és nézőpontunk – a gyermekek nézőpontjával gazdagodva – egybeesik az ostromlottakéval.
Egy színpadi mű életre keltésében elkerülhetetlenül fontos szerep jut a nyelvnek. Amikor tehát a jelenetekkel nagyjából tisztába kerültem, nekiláttam, hogy minden olyan mondatot kiemeljek a regényből, és átemeljem – kellő környezetet teremtve nekik – a darabba, amelyek használhatóak a színpad számára. Ez valahogy, de lehet, hogy csak az én vesszőparipám, a hitelesség szintjén maradás egyik feltétele. Természetesen a mondatok elszenvedték a változó szituáció miatti változásokat, de aligha jutottak el a meghamisítás mezsgyéjéig. Gárdonyi szerencsére rendkívül sok remekbeszabott dialógust írt bele a regénybe, ezeket gond és szégyenérzet nélkül vettem át a színpadi verzióba. A gyerekeknek külön nyelvet teremtettem, természetesen, remélve, hogy ezzel sem követtem el szentségtörést az alapművel szemben.
Az én munkám eddig tartott. A rendező, Vidnyánszky Attila a darabot beharangozó szövegében azt jelzi, nem a regény adaptációját akarja színpadra vinni, szándéka kiemelni a legizgalmasabb jeleneteket, és alkalmazni a gyermeki nézőpontot a cselekmény fölmutatásában. A rendezőt én nyitott szellemű, bátor művésznek ismerem, aki egy pillanatig nem tétovázik az írott szöveg szétcincálásában adott koncepciója megvalósításához. Ezt én, ha nem is szeretem, mint módszert, tiszteletben tartom. Feladatomat nem abban láttam, hogy a rendező koncepcióját kitaláljam, akár kiszolgáljam. Nekem legjobb tudásom szerint kellett elkészítenem egy lehetséges színpadi szövegkönyvet, amelyet alkalmasnak gondolok az előadásra. Természetesen – ebben az esetben – alapanyagnak szánom a könyvből írt drámai változatot, melyből annyit fog a rendező felhasználni, amennyit a mű sikeres színpadra állításához szükségesnek gondol. A színház összművészet, ahol a koordinátori jog és lehetőség a rendezőt illeti meg. Kíváncsian várom tehát, milyen Egri Csillagok kerül bemutatásra március elején. Remélni merem és tudom, hogy színpadi átiratom inspiratívan hat a rendezőre és a produkcióban részt vevő nagyszámú szereplőre, és emlékezetes előadással építjük tovább az egri várostrom érdemes legendáját.
p.s. ja, és az adaptáció elkészítésében semmilyen formában nem befolyásolt Várkonyi Zoltán 1968-ban bemutatott filmje – ha ezt nem tudtam volna világosan felmutatni a föntebbi szövegben…
Tibor Zalán: Until a Long-Novel Comes on Stage
The novel Egri csillagok (Eclipse of the Crescent Moon) by Géza Gárdonyi is to open on the stage of the Nemzeti Színház (National Theatre) in March 2018, directed by Attila Vidnyánszky. Poet, author and dramaturge Tibor Zalán, the script consultant of the piece, is asked to talk about the special expectations he thought most important in the course of the stage adaptation of the novel which still leads the popularity list of long-novels in Hungary (and which is, not incidentally, compulsory reading at elementary schools). Comparing it to the 1968 film version (directed by Zoltán Várkonyi), he concludes that it is impossible to realise in the stage version that liberty of handling time and space which was able to convey the complete, multi-threaded plot and the entirety of epic space-time in the highly successful film. On stage, he considered the flashback technique suitable for packing the storytelling full of action both in time and space: flashing up memories from the protagonist’s childhood here and his juvenile adventures during the Turkish siege of Buda there, while the main venue remains Eger castle itself and the main plot time is the exacting days of preparation for the arrival of the Turks to besiege the castle. This method makes the simultaneity of memory, story, reality, vision and recollection possible on stage, he says. It is also mentioned how he has minimized the number of participants in crowd scenes and that the dramatic events of the siege are shown from the point of view of the children. At a given moment, they, too, take an active part in the fights and, similarly to the “pesti srácok” (“Pest guys”), several of them sacrifice their lives in the defense of Eger.
(2018. február 15.)